Nyomom a törlés gombot, mint süket a pattanást, az én kicsi doomjaim jönnek sorban, derengő végtelen fénysapkában, landolnak puhán a vírusirtott mailboxban, naponta vagy háromszáz. Viszszasírom azokat az időket, amikor még csak nagyobb péniszt, viagrát, váliumot, xanaxot kínáltak távoli levelezőpartnereim, pláne a szimpatikus afro-afrikai milliomos-családtagokat, akik pár száz dollárnyi anyagi segítség fejében ígértek ezt-azt. Most már csak a doomjaim jönnek, és hiába nyugtatom magam azzal, hogy tulajdonképpen nagyon is die-hard doomrajongó volnék, a St. Vitus, a Cathedral és főleg a Crowbar odaadó híve, kezd elegem lenni, nulltoleranciáért kiáltanék, sőt -tanák, regresszálnék (házunk előtt két regressz állt) ha megvolna az ehhez való eszem, meg a provokátorcukorkám.

Jézusom, már megint itt vagyunk! Pedig megfogadtam, hogy ezen a héten nem zsidózom. (Nem zsidóznék, de most már késő. A mailboxban a doomjaim mellett többnyire kedves olvasói levelek, hogy mikor és mennyire lennék szíves mennyivel magyarabb lenni, genetikailag a legősibb szíriuszsumér, fejezném már be a magyarság gyalázását. Dehogy fejezem. Hülye magyarok, hülye magyarok, bee!)

Pedig alighanem Illés Béla is megérezte az antiszemitizmus erősödését, ezért Leopold Bloom szülővárosába szerződött viszsza, nevelőegyütteséhez.

Az MSZP is elérkezettnek látta az időt, hogy kommunikációs offenzívát nyisson, és paradigmát váltson: elzavarta végre a gyűlölet izraeli karmesterét, az eleven ördögöt, Ron Werbert, és szerződtette kampánytanácsadónak Schwartz Salamont, a tiszaeszlári saktert.

Egészen biztos, hogy idegileg akarják tönkretenni Csurkát és ifjabb Hegedűst.

Kampánytanácsnak meg úgyis azt kapják majd, amit a székház portásától kapnának: nem kellene a beszédképtelen embereket beszéltetni, megszorító intézkedések előtt a trópusokon nyaralni, a Mágnás kertből hozatni a kaját, pláne nem kellene utána röhejesen és átlátszóan virslizni, nem ellene töketlenkedni és csúsztatni, hülyének lenni.

Addig is maradok tisztelettel szórványmagyarnak, mint a metrón az a hittanos, aki valami egészen pusztító fazonú zsinóros mentét vett a norvégmintás pulóver fölé (kilátszott alóla), rá meg vastag bőr derékszíjat, hagyományőrző csattal (griffes-indás kultúra), de úgy, hogy a hasa közepén feszült az öv, minden kapaszkodó nélkül, se nadrágot nem tartott, se egyebet, csak egyensúlyozott a domborulaton, és egy tarsoly fityegett rajta, ál-ősmagyaros, fémlemez nélkül, a fedél csak díszített bőr, kenderlevélszerű minták, meg egy kereszt, ehhez csöves szárú (!) fekete farmer és világosbarna velúr gyógyegérbakancs, a hajnalban randalírozó Moszkva téri nyugdíjas turisták kedvenc viselete, és végül kezében a Lovasíjászat című tudományos szakmunka.

Na jó, ebből elég, durván rámegyek egy vörös farokra, mint Szaddám Huszein Király B. Izabellára: Barcs Miklós ide- és általában mindenhova vágó sorait tudnám idézni: borotvapengéken csúszunk a pokolba.

n www.nol.hu/szerda