Fogadjuk el, hogy az már csak úgy van a politikában, hogyha kósza vélekedések napvilágot látnak, akkor beindul valamiféle masinéria, ami a kószát, egyedit és netán téveset, tudatosnak, átfogónak, sőt hivatalosnak igyekszik beállítani. De ez most mellékes. A fő téma - mint mondtam - a magyar jobboldal, ha nem is pontosan úgy, ahogyan azt a cím ígéri.

Nézem a televízióban az újságírói vitaklubot, amelynek résztvevői nagy egyetértésben szapulják jobboldali politológus kollégámat. Az indok: kollégám többször hangot adott ama véleményének, miszerint 2004 tavaszán-nyarán egyszerre kellene megtartani az Európai Uniós és az előre hozott parlamenti választásokat. Azt mondják a jeles újságírók, hogy az előre hozott választások felvetése - különösen egy politológustól - ostobaság, szóra sem érdemes. Persze hosszasan beszélnek róla. Engem izgat ez a dolog, illetve a dolognak mind a két eleme. Izgat, hogy miért tartják ostobaságnak magát a felvetést, és nem kevésbé izgat az is, hogy valaki, aki történetesen a jobboldalon áll, politológusként abszolúte nyílttá téve politikai hovatartozását, miért úgy fogalmazza meg a mondanivalóját, ahogyan kollégám tette.

Induljunk ki abból az ideális helyzetből, hogy a politikában minden úgy van, ahogy az a nagykönyvben meg van írva. Hogy van megírva a nagykönyvben? - kérdezhetnék rögvest. Nos, valahogy úgy, hogy négyévenként választásokat tartanak. A választásokat megnyeri valaki, másvalaki pedig elveszíti. Az is a nagykönyvben van, hogy a kormányzópártok kormányoznak, az ellenzéki pártok pedig konstruktív ellenzéki magatartást tanúsítanak. Aztán: a pártelitek ragaszkodnak bizonyos íratlan szabályokhoz, mondjuk ahhoz, hogyha esik, ha fúj, tartják magukat a négyéves terminusokhoz, azaz az istennek se térnek el a szabálytól. És még folytathatnánk a sort a végtelenségig (a politika idealizált nagykönyve egyszerűen kimeríthetetlen, Harry Potteresen képzeletgazdag olvasmány).

Mi van azonban akkor, ha a helyzet korántsem ideális? Gondoljanak csak arra, hogy a nagykönyvbeli szabálytól már a választások utáni közvetlen időszakban hajlamosak eltérni a pártok. Mondjuk úgy, hogy a választásokon abszolút többséget szerző párt potyautast választ maga mellé. Volt ilyen Magyarországon? Volt bizony. Vagy: a győztes párt olyan pártot vesz maga mellé, akiről addig azt állította, vele aztán sohasem. Volt ilyen? Bizony ilyen is volt. Horribile dictu elképzelhető az is, hogy nem is a győztes párt kap kormányalakítási megbízást, mert hiába szerezte a legtöbb szavazatot, senki nem akar összeállni vele. Magyarországon speciel ilyen még nem volt, de nézzük például Ausztriát vagy - éppen mostanság - Szerbiát: lehet, hogy épp ilyen lesz a helyzet.

De menjünk tovább. Mit jelent az, hogy a kormánypártok kormányoznak, az ellenzék meg konstruktív? Van-e ember a talpán e hazában, aki szerint eme nagykönyvbeli szlogennek egyetlen ciklusban is érvényt szereztek volna az érintettek? Ha megkérdeznénk egy mai ellenzékit, mit mond a Medgyessy-kormányról, mindent mondana, csak azt nem, hogy a kormány kormányoz. És ha megkérdenénk a koalíció híveit, ugyan mennyire tartják konstruktívnak az ellenzék viselkedését, nos végeláthatatlanul sorolni kezdenék az antikonstruktivitás példáit. S mi, nagykönyvkedvelők csüggedten búcsúzkodnánk tőlük, és mormolnánk magunkban azt, hogy na, jó, ez így akkor nekünk nem megy.

Kétségtelen, hogy az 1990 utáni magyar demokrácia nagykönyvében van egy a fentieknél stabilabbnak tűnő pont, mégpedig a választások négyéves ciklusának ideje. Ha a koalíciók nem is oly ritkán a választók feje felett köttetnek (persze azért nem az égben), és nemritkán képtelenek vagyunk eldönteni, ki kormányoz és ki van ellenzékben; a választások ritmikus ismétlődése fix pont politikai közéletünkben. Mi, politológusok és mások is, nagyon sokszor elmondtuk, hogy - különösen a régió más országaival összevetve - meg kell becsülnünk és értéknek kell tartanunk, hogy Magyarországon eddig nem voltak előre hozott választások.

Ugyanakkor azt is érdemes lenne látnunk, hogy egy dolog ennek az értékes vívmánynak az elismerése, és egy másik dolog, hogy az előre hozott választás ideája nem valamiféle politikán kívüli, a politikától idegen követelés, hanem abszolúte politikai felvetés. A világon mindig és mindenütt latolgatják kormánypártiak és - bizony, bizony - ellenzékiek is. Elkeserítő talán kimondani, de nem pusztán azért nincsenek Magyarországon és a világban másutt előre hozott választások, mert azok fenyegetőek a demokráciára, hanem azért, mert az előre hozott választásoknak igen nagyok a tétjei, a kockázatai. Azaz a politikusoknak sokszorosan meg kell gondolniuk, hogy megteremtik-e az előre hozott választások társadalmi-pszichológiai hangulatát.

Nem véletlen a szóhasználat. Ha elfogadjuk, hogy a politikában nem minden az ideálisan elképzeltek szerint alakul, akkor valamilyen magyarázatot kell adnunk arra, hogy a "nem ideális" dolgok ugyan miért és hogyan jönnek létre. Véleményem szerint jó magyarázat, ha azt mondjuk: a politika környékén (kormányoldalon és ellenzéken egyaránt) igen sokan sertepertélnek, hogy az általuk kívánatos változásokat elérjék, azaz hozzájáruljanak mondjuk egy idő előtti választás kiírásához.

Hadd mondjak három példát, amelyek közül az első talán nem pontos, de a lényeget illetően mégis ideillőnek érzem. Magyarországon az Antall-kormány hivatalba lépése után egy ideig a kormányt védte az ún. Antall-Tölgyessy-paktum, amelyet - többek között - azért kötöttek, hogy megteremtsék a stabil kormányzás induló feltételeit. Ezt a paktumot azonban már 1990 őszén - a taxisblokád idején - teljesültnek vélte az akkori legnagyobb ellenzéki párt, azaz a továbbiakban feladta bizonyos értelemben "kormányvédő" magatartását. Ennek az lett a közvetlen következménye, hogy a domináns ellenzéki párt a kormánybuktatás eszközeit és lehetőségeit kereste, mondván: az Antall-kormány maradása nagyobb veszély és hátrány az országra nézve, mint távozása. Nem volt szó akkor előre hozott választásokról, arról azonban igen, hogy milyen módon lehet felmorzsolni a kormányzati többséget. Ha a ciklus közben ezt nem sikerült is elérni, de tudjuk, hogy 1994-ben az MDF igen csúfos vereséget szenvedett, amelyben nem kis szerepet játszott az ellenzék erős és radikális kormányellenes magatartása.

A másik példa Franciaország. Emlékezhetünk, néhány éve a kormányon lévő jobboldal igen erősnek érezte pozícióját, ezért nem pusztán megpendítette, de végig is zongorázta az előre hozott választások gondolatát. Igazából egyetlen racionális indok vezette, nevezetesen az, hogy úgy vélte: megerősítheti saját legitimációját és gyengítheti az ellenzéket. Alkotmányosan semmiféle kényszer nem szólt a francia jobboldali koalíció ilyen irányú akciója mellett. Kizárólag politikai érdekek és a befolyás növelésének szándéka motiválta ezt a lépést, amelyet aztán a francia jobboldal akkor elbukott. Ezután jött Franciaországban az úgynevezett Jospin-korszak, amelynek azóta már vége szakadt, s most megint a francia szocialisták vannak ellenzékben, miközben a jobboldali elnök mellett a kormány is konzervatív.

Végül hadd hozzam szóba a legutóbbi napok hírei alapján Görögország példáját. Görögország ugyebár az idén olimpiát is rendez, ami önmagában sem akármilyen vállalkozás. A kormányzó szocialisták azzal a meglepő ötlettel álltak elő, hogy hozzák előre a választásokat, március 7-ére. Ezen a választáson a Paszok már új miniszterelnök-jelölttel indulna harcba, mégpedig a legendás baloldali Papandreu-dinasztia eddig külügyminiszterként tevékenykedő tagjával, Jeórjiosz Papandreuval. Mi ez, ha nem nagyon jól megfontolt lépés? A görög ellenzék jó ideje népszerűbb, mint a szocialista párt, viszont a szocialista pártnak van egy politikusa, aki minden ellenzékinél népszerűbb. Megjátsszák az előre hozott választás kártyáját. És akár nagyon be is jöhet nekik.

Az olvasó persze azt mondhatja, hogy igen, az előre hozott választások gondolata a kormány komptenciájába tartozik. Első ránézésre ez valóban így is van. Gondoljunk csak arra, hogy a Medgyessy-kormány körül is szárnyra kaptak 2002-ben olyan hírek, hogy az EU-csatlakozás kapcsán fontolóra veszik az előre hozott választások gondolatát. Tehát a felvetés nálunk sem eretnek. De nem is ez az igazi kérdés (mondhatnám, ez nem kérdés), hanem az, hogy mit kezdjünk azzal, ha az előre hozott választás ötletét az ellenzék dobja be a köztudatba. Mondhatjuk-e pusztán csak amiatt, hogy az ellenzék - úgymond - nem kompetens, hogy az ötlet egyben ostoba és beszélni sem érdemes róla.

Azt gondolom, nem mondhatjuk.

Az előre hozott választásokról való diskurzus éppen úgy része a politikai közbeszédnek, mint akármi más. Nagy baj, ha nem lehet beszélni róla. Mint ahogy az is nagy baj, ha bármi másról nem lehet érdemi vitát folytatni. Jómagam teljes mértékben pártolom az EU-hoz való csatlakozást, semmiféle alternatíváját nem látom, mégis rossznak tartottam az egész EU-népszavazási kampányt, illetve az azt körülvevő hangulatot. Az a kampány ugyanis nem biztosította az ellenvélemények szabad kifejtésének feltételeit, ami nem pusztán azért problematikus, mert a szólásszabadság talán legfontosabb demokratikus alapjog, hanem azért is, mert az egyet nem értőket leértékelte. Voltak az "okos, művelt, európai horizontú" országlakosok, és mellettük voltak a "tudatlan, tájékozatlan, parciális stb." honfitársaink. Ez így nem volt vita, ebből így nem lehet jól kijönni.

Mint ahogy ebből a mostani, vitává - sajnos - nem emelkedő felvetésből sem. Holott az előre hozott választások kapcsán lehetne és kellene nem szenzációhajhász, hanem nagyon is tárgyszerű vitát folytatni. Ha ab ovo "ostobának" mondjuk azokat, akik egyáltalán felvetik ezt a gondolatot, azzal egy dolgot ismerünk be: mindent csak MSZP-Fidesz-szemüvegen keresztül vagyunk hajlandók nézni. Holott a kérdés talán lényeges.

Ha az eddigiekben azt próbáltam áttekinteni, hogy hibásnak gondolom a baloldal (és nem pusztán az említett műsorban jelen lévő újságírók) félelmeit az előre hozott választások gondolatának puszta felvetésétől, akkor most azzal kell folytatnom, hogy a magyar jobboldal nem kényezteti el a baloldalt vitaképes felvetésekkel. Az előre hozott választások kapcsán a legnagyobb gond, amit mind kollégám, mind pedig más jobboldali szerzők munkáiban tapasztalok, az az előre hozott választások gondolatának szinte kizárólag morális indoklása. Ha egy pillanatra visszatérünk az írás elején emlegetett nagykönyvhöz, abban talán az a passzus is szerepel, hogy a politika és az erkölcs nem állnak mereven szemben egymással. Sőt ahogyan az igazán nagy könyveket író Bibó Istvántól tudjuk: a politika csak erkölcsös lehet. Ezzel szemben bizony a szomorú valóság az, hogy a magyar politikai közélet keresztbe-kasul át van szőve a legcsekélyebb morális mércének sem megfelelő momentumokkal. A magyar jobboldal - s ez a konzervatívokra a világon másutt is jellemző - abból az axiómából indul ki, hogy mivel a konzervativizmus nem akcionista ideológia, továbbá nem akarja mesterségesen megváltoztatni a társadalomban kialakult szerves folyamatokat, ezért ab ovo ő képviseli a szerves erkölcsöt vagy az erkölcsi folytonosságot. A magyar jobboldallal kapcsolatos talán legnagyobb probléma, hogy az ellenoldalon nem tud és nem akar elismerni erkölcsi princípiumot, ebből következően nem is tekinti erkölcsileg magával egyenrangúnak.

A Kádár-rendszerből továbbélőnek vélt struktúrák és "hálózatok" erkölcsi elítélése és nullifikálása azonban csak politikai magatartásnak elég, szellemi és intellektuális vitapozíció felvételéhez nem elég. Az a helyzet tehát, hogy miközben az előre hozott választásokról (is) - mint ahogy minden egyébről - lehetne vitát folytatni, mégsem lehet, mert ezt megakadályozza a téma felvetésének az a morális felhangja, ami arról szól, hogy az előre hozott választásnak azért van létjogosultsága (sőt szükségszerűsége), mert Magyarország kormánya, kormányfője és a kormány néhány tagja erkölcsileg megbukott.

Ilyeneket persze lehet mondani. Még csak azt sem gondolom, hogy az erkölcsi aspektusokról ne lehetne vitatkozni. Miért is ne lehetne? Meggyőződésem, hogy az ún. Medgyessy-ügy (az ügynökmúlt) kipattanásakor a magyar közélet egy nagyon fontos lehetőséget szalasztott el. Már ha persze ne tudnám: olyan, hogy közélet, nincs.

Talán épp ez az egyik legnagyobb fogyatékossága új demokráciánknak, hogy nincsenek benne olyan tényezők, csoportok, fórumok, amelyek képesek lennének bármiről következményeket is hozó, érdemi vitákat folytatni. Az ügynökvita sem a nagykönyv íratlan szabályait követte. Ha ugyanis a nagykönyv "rendelkezései" lettek volna irányadóak (vagy mondjuk a nyugati országok felhalmozott tapasztalatai), akkor talán a dolog magától értetődően megoldódik (ahogy azt, ismerjük el, néhány magyar közéleti személyiség is elképzelte anno). De sem az ügynökkérdésben, sem más kérdésekben nem születtek érdemi következmények, és ezért - úgy látom - a magyar jobboldal mérhetetlenül fel van háborodva. Talán úgy vélik, hogy az erkölcs íratlan és írott szabályait kizárólag a baloldal sérti meg, azaz egy permanens forradalmi állapotban tartják magukat. Ők a "kizökkent idő" posztmodern politikai helyrezökkentői. S azért nehéz velük vitát folytatni, mert - valójában ők nem akarják a vitát.

Vannak a jobboldalon olyanok, akik ezt eleve meg is mondják. Azt írják, azt mondják, hogy a baloldal és a liberálisok egy nagy posztkádárista hálózat, amely erkölcsileg nem szalonképes. Ezzel a bal- és liberális oldallal szemben nem lehet és nem is szabad tényleges kommunikációt folytatni, nincs mondanivalójuk számára. Sőt, az utóbbi időben megfigyelhetjük azt is, hogy a jobboldalnak ez a radikálisabb irányzata támadja azokat a mérsékelt jobboldaliakat is, akik - úgymond - "paktálnak" az ellenféllel.

A Fidesz talán nem véletlenül nem fogalt eddig hivatalosan állást ebben az előre hozott választás témában. Az állásfoglalás ugyanis messze nem pusztán morális. Láthatólag a Fidesz igyekszik elszakadni az elvesztett 2002. évi választások utáni "morális pánik" hangulattól, de - mint ahogy támogató értelmiségének - nincsenek nem morális, hanem intellektuális érvei. Ha a Fidesz vezetése valóban nem ott tart, ahol 2002-ben és 2003 első felében, akkor pedig előbb-utóbb érdemes lenne feltennie magának a kérdést: ha olyannyira fölényben lévőnek érzi a baloldal hálózatait, ha ezzel szemben szükségét érezte egy új típusú mozgalmi szerveződésnek (a polgári köröknek), akkor miért nem fordít megfelelő figyelmet a politikai vitatémák intellektuális végiggondolására? Miért nem beszélnek arról, hogy például az előre hozott választások kapcsán rengeteg nemzetközi tapasztalat van, amelyről a hazai közéletben szinte egyáltalán nem esik szó?

Valójában számomra ez az egész előre hozott választás körüli mizéria a magyar mérsékelt jobboldal félúton lévő identitásáról szól. Sokakkal ellentétben, akik a jobboldal szó puszta hallatára idegrohamot kapnak, természetesen úgy gondolom, hogy a magyar jobboldalnak nem kell szégyenkeznie saját maga miatt. Egyáltalán nem gondolom azt, hogy - mint sok képzelgő véli - majd egy baloldal által kigondolt jobboldal (mondjuk az MDF) lesz Magyarországon a távlatos jobb. Ennek - úgy tűnik - semmi reális alapja nincs. Azzal együtt is azonban, hogy megadom az őt megillető tiszteletet a létező magyar jobboldalnak, nem nagyon látom jeleit annak, hogy önmeghatározásában komoly szerepet kapna fontos politikai kérdések nem pusztán aktuálpolitikai tematizálása. Bár láttuk fentebb, hogy a pártok már csak olyanok, hogy ha érdekükben áll valami, és képesek valamilyen közhangulatot teremteni (mérlegelve a téteket és a kockázatokat), akkor belemennek a játékba. A mindenkori ellenzéknek igenis joga van ahhoz, hogy a rendelkezésére álló eszközök maximális kihasználásával akár az előre hozott választások gondolatát is népszerűsítse. Ilyen értelemben a hazai média - véleményem szerint - nem értékén felül, hanem értékén kezeli ezt - az egyébként nem hivatalos ellenzéki, hanem ellenzék közeli - javaslatot. Értékén, ugyanis érdemes észrevenni - még egyszer visszatérek rá -, hogy a mai politika nem a nagykönyvek szerint alakul. Egy dolog, hogy ki mit gondol ostobaságnak, és egy másik, hogy a médiában éppen a legkevésbé intellektuális gondolatokról lehet ügyeket kreálni.

Én azonban most nem az antiintellektuális médiakampányokat akarom dicsérni, épp ellenkezőleg. Én a hazai jobboldal felelősségét kívánom felvetni abban a témában, ami a politika átmoralizálásában, illetve a lehetséges vitakérdések antiintellektuális bemutatásában testesül meg. Mindez számomra - mint notórius magánzó számára - azért is lényeges téma, mert a demokratikus politikai közösség legtermészetesebb létezési módjának tekintem a vitát. Ha vita éppenséggel azért nem jön létre, mert nem is akarják, hogy létrejöjjön, az szerintem baj.

Ráadásul van egy még ennél is nagyobb és mélyebb baj, amelyről ismét csak Bibó beszélt, amikor két terméketlen emberfajtát regisztrált - igaz, a dualizmus koráról írva. Nos, Bibó nyomán úgy vélem, valahol megint itt tartunk. A cikk elején említett újságírók, akik eleve lehurrogták és kicikizték kollégámat, éppoly terméketlen álláspontot képviseltek, mint - bocsánat - kollégám, aki képtelen volt elérni, hogy írását kellően komoly érvekkel támassza alá. Természetesen az ő számukra nyilván a magamfajták a terméketlenek, de ez már csak így marad. Azért hátha elgondolkodnak. Ígérem, én is; ha olyat mondanak, írnak, amin el tudok gondolkodni.