A rendszerváltás utáni problémáink egy jó nagy részét éppen a hiedelmek okozzák. Egy jól működő hiedelemrendszer kiépüléséhez többgenerációnyi idő szükséges, és a rendszerváltás óta alig telt el egy évtized. A régi és az újonnan kialakuló hiedelmek keverednek, nem képesek funkcionális egészet alkotni, és ezért megrontják az életünket. A politikusok, akiknek pedig éppen az lenne a dolguk, hogy a különböző hiedelmek egyeztetésében segítsenek, nem értik vagy éppen kihasználják a zűrzavaros helyzetet.

Az előző rendszerben komoly akadályai voltak a vagyonosodásnak, hiedelmek segítették ezt meg jogszabályok is. Az igazságszolgáltatás legfőbb szempontja azonban nem a jogszabály korrekt, racionális alkalmazása volt, hanem - ha szükségesnek látták, akkor - a szabályokat az uralkodó hivatalos hiedelmekhez igazították. Az idősebbek talán még emlékeznek a meggymagos ember esetére, ő semmi olyat nem tett, ami jogszabályba ütközött volna, éppen csak olcsón vett a konzervgyáraktól értéktelen, szemétbe szánt meggymagot, és valamire felhasználta, amin jól lehetett volna keresni. Igen ám, de az uralkodó hiedelem az volt, hogy a jövedelemnek általában a befektetett munka - s ezen leginkább fizikai munkát értettek - az alapja, aki meg csak kitalál valami furfangosat, ami pénzhez juttatja, az bűnöző. Így a meggymagos embert is elítélték.

Az új rendszerben a helyzet megváltozott. A hivatalos hiedelem az, hogy szerezhetsz, amennyit csak tudsz, és jó polgára vagy a hazának, ha a szerzés folyamata nem ütközik jogszabályba. A jogszabály meg arra való, hogy megakadályozza azt a tulajdonszerzést - és itt jön a lényeg -, ami jogszabályba ütközik. Ez egyébként Amerikában is így van, ott az újságok még tanácsot is adhatnak olvasóiknak, hogyan lehet némi adófizetést megspórolni a jogszabályok ügyes csavargatásával, mert az nem bűn, sőt érdem. Megszegni a jogi szabályt, az a bűn.

Ma Magyarországon mindkét hiedelem megtalálható. Az emberek egy része azt gondolja, hogy aki a munkájával (fizikai) aránytalan jövedelemhez jutott, az nyilván lopott. Egy másik része meg azt gondolja, hogy amit a jogszabályok megengednek, azt ki lehet, és ki kell használni. A politikusok érvelésében - bármelyik oldalról legyen is szó - ez úgy jelenik meg, hogy a saját táboruk emberei ügyesen gazdálkodnak, az ellenfél emberei meg elképesztő összegeket lopnak. Noha utólag ezt nehéz bizonyítani, mert betartották a törvény betűit. A két tábor ügyes együttműködésének eredményeképpen lassan kialakul mindenkiben az a meggyőződés, hogy ebben az országban mindenki lop, aki a húsos fazék közelébe kerül, és ez ellen nincs mit tenni.

Az nyilvánvaló, hogy a jogszabályt durván megszegő tolvajokat el lehet, és el kell kapni. De mi a helyzet a jogszabályokkal? Amelyeket ugye a parlamentnek kellene folyamatosan karbantartania. Ehhez világosan meg kellene fogalmazni, hogy a régi vagy az új hiedelmet tekintjük-e érvényesnek. Vagyis a jogszabály-e a végső szó vagy valamiféle más, komplexebb, szubjektívabb megítélés? A szerencsétlen Tocsik-ügy egyik problémája éppen ez volt. Melyik oldal mit tett azért, hogy a jogszabály a lehető legkisebb kibúvóra adjon csak lehetőséget az erkölcstelennek tekintett szerzés esetében? Tökéletes jogszabály persze nincsen, de minden felháborító eset után lehetne rajta igazítani.

Mindkét oldal azt mondja, hogy a milliárdos állami megrendeléseknél a másik a saját táborát gazdagítja. Az az igazi baj, hogy a szabályok betartásával lehet lopni? Vagy az, hogy rossz a szabályozás?

A régi hiedelem az volt, hogy a beteget az állam köteles ellátni orvossal, kórházzal, gyógyszerrel vagyoni helyzetre való tekintet nélkül. Neki csak jelentkeznie kell. Nagyon szép hiedelem. Az újabb hiedelmek egyike azt mondja, hogy nincs az a pénz, amivel mindenkinek lehetne biztosítani az egyenlő és legmagasabb szintű orvosi ellátást, ezért a betegnek is kell valamit tennie a jelentkezésen kívül. Mondjuk fizetni. Fizetni mindenért, vagy fizetni a drágább dolgokért legalább egy részt. És tessenek biztosításokat kötni, a biztosítók nyakukat törik, hogy önök helyett fizessenek majd.

No most ugye aki az első hiedelemben nőtt fel, az nemigen akar fizetni, pláne a biztosítóknak, az orvosnak meg úgyis fizet, mert azt már az előző rendszerben megszokta, hogy az általános és egyenlően magas orvosi ellátást azért kicsit személyesen is meg kell segíteni. Aki meg a második hiedelmet tekinti magáénak, az kifogásolja, hogy a kórház zsúfolt, koszos, órákat kell várni, nincs nővér, és az orvos se tökéletes.

Ausztráliában az általános és egyenlő ellátás mindenkinek jár ingyen, ahogy nálunk. Hálapénz nincsen. Viszont egyes kórházak kiírják, hogy náluk a biztosító általános és egyenlő számlájához még hozzászámolnak 10-50-100 százalékot, és azt a betegnek kell fizetnie. Náluk hamarabb sorra kerülsz, jobbak az orvosaik, de a biztosítón túl még fizetned kell az ellátásért valamennyit. Ez egy eléggé elviselhető hiedelemrendszer, mert aki semmit se tesz magáért, azt is megsegíti (szolidaritás), aki meg tesz magáért, azt jobban. Be kéne vallani már, hogy másképpen nem megy.

Még a választások előtt részt vettem egy vitán, amelyben a koalíciós pártok egyik neves személyisége azt mondta: hogy ha kiderülne, hogy a jobb ellátásért fizetni kell, azt az emberek nem nyelnék le, belebuknánk. Azt lenyeltük, hogy kitehetnek az utcára, hogy elveszíthetjük a munkahelyünket, hogy milliárdosok szaladgálnak közöttünk tömegével, hogy ellepték az utcát a hajléktalanok, miért pont ezt ne nyelnénk le, ha ennek nyomán megszűnne a titkos hálapénz, kiszámítható lenne, hogy mit mennyiért kapok és azért senki se maradna ellátás nélkül?

A hiedelmek nem mindig nyilvánvalóak, az állítások, vélemények elfedik őket. Nem feltétlenül az a fontos, amit a választók szeretnének (sok pénzt!), hanem az, hogy miben hisznek, milyen a társadalmi hiedelmek struktúrája. Aki ezt ismeri, sokkal többet tud a társadalomról, mint a közvélemény-kutatók.

Ha a politikus, tudja, hogy mit kellene kiszolgálnia vagy esetleg megváltoztatnia.

A hiedelmeket a politika ideológiákba szokta szerkeszteni, amelyek tulajdonképpen rendszerezett hiedelmek. Ha ez megtörténik, akkor a társadalmi viták egy szinttel magasabbra kerülnek, mert az ideológiákat lehet vitatni, az ideológiák alapján lehet választani. Nálunk mindkét politikai tábor adós azzal, hogy tulajdonképpen milyen ideológiát, milyen hiedelemrendszereket ajánl a bajok orvoslására. Az ideológia nemcsak kommunikációs lózung, cifra szó, hanem funkcionálisan működtethető, adott helyen és időben hasznos hiedelemrendszer.

Miben tetszenek hinni?