Irigyelte, mert míg reménytelen küzdelmet folytatott előbb a házassága megmentéséért, majd azért, hogy többé-kevésbé ép bőrrel kerüljön ki e házasság romjai alól, unokahúga kénye-kedve szerint válogathatott a gálánsabbnál gálánsabb és az ígéretesebbnél ígéretesebb udvarlók között. Irigyelte, mert míg ő egyik napról a másikra élt, és mindenféle értelmiségi kulimunkát elvállalt, unokahúga külföldi ösztöndíjat szerzett, azután hazajött, és a legnagyobb problémát az jelentette számára, hogy melyik nagynevű cég állásajánlatát fogadja el.

A Zsigmond téren futottak össze, Óbuda kapujában. A lány a szomszédos fitneszcenterből érkezett, parfümtől és hajlakktól illatozott. Sárosdi elsőre csak igéző szépségére, bájos arcára és tökéletes alakjára figyelt fel, a következő pillanatban tudatosította, hogy unokahúgával találkozott. Amaz kivillantotta vakítóan fehér fogsorát, és két cuppanós puszit nyomott a prózaíró borostás arcára. Miután tisztázták, hogy a prózaíró Pestre készül, az unokahúga ellenben Budán marad, a lány az órájára pillantott, és azt mondta: egy félórája talán még van, beülhetnek egy kávézóba.

Lassú mozdulatokkal kevergette a csésze aljára tapadt cukrot, közben Sárosdi figyelte, ahogy az unokahúga két édesítő tablettát dob a kávéjába, és már azon melegében issza is. "Hogy vagy?" - érdeklődött a prózaíró, unokahúga erre ugyanúgy vonta meg a vállait, mint húsz évvel ezelőtt, amikor a rokonság újabb verset és mondókát követelt tőle a családi asztal körül. "Megvagyok. Sokat dolgozom - elgondolkozó arccal tette hozzá: - De szeretem a munkámat. Nincs okom panaszra. Igazán nincsen." "Hol laksz most?" - faggatózott tovább Sárosdi, amire az unokahúga azt felelte: "Nem messze innét." "Egyedül?" - jött az újabb kérdés. "Egyedül" - bólintott az unokahúg.

A következő percekben a prózaíró megtudta, hogy unokahúga mennyire élvezi az egyedüllétet. Hogy milyen jó az, hogy teljes egészében a saját elképzelése szerint rendezhette be kicsiny, ám annál hangulatosabb lakását. Hogy azt csinál benne, amit akar. Hogy senkivel nem kell elszámolnia, mikor, mit és miért tett. Hogy nem kell senki után összepakolnia, és öszszeszedni a szemetet. Hogy senki igényeihez és rigolyáihoz nem kell alkalmazkodnia. Hogy arra költi a pénzét, amire jónak tartja. Hogy a maga által választott barátokkal annyit találkozik, amennyi a szíve vágya. Hogy a hűtő nullaszázalékos joghurttal és nem sörrel van tele. Hogy azt néz meg a tévében, amit szeretne. S így tovább. "Kipróbáltam az együttélést - tette hozzá mindehhez az unokahúg -, ám komolyan mondom: jobb így."

Amíg hallgatta, Sárosdi apró szarkalábakat fedezett fel a lány rikítóan kék szemeinek sarkainál. Azt azonban már nem tudta megállapítani, rejt-e egyebet is az unokahúga arcára fölvitt smink. "Most hova mész? Haza?" - érdeklődött a prózaíró. A lány a fejét rázta: "A barátnőimmel találkozom, trécselünk egyet, utána visszamegyek a céghez, átnézek pár kimutatást". "Ilyenkor? - csodálkozott Sárosdi. - Miért nem mész inkább haza?" Megint ugyanaz a vállvonogatás: "Mit csináljak otthon? Nézzem a falakat?"

"Nézd a tévét! Bajnokok Ligája-mecscset közvetítenek." "Milyen régen láttam focimeccset…" - susogta Sárosdi unokahúga az üres kávéscsésze fölé. - "Én nézem - bólogatott a prózaíró. - Kibontok egy üveg sört, letelepedek a nagyfotelba, és nézem." Akkor vette észre, hogy könnycsepp bukkan elő a szarkalábak mellől. Gördült volna lefelé, ám Sárosdi unokahúga egy másodperc alatt letörölte szalvétával, a könnycseppnek nyoma se maradt, a smink se sérült. A következő pillanatban a lány újra a legszebb mosolyát küldte a prózaíró felé. Sárosdinak nem volt kétsége afelől, hogy továbbra is irigyelni fogja az unokahúgát.