Járai Zsigmond mulasztással, majd pedig több, túlbuzgóságnak tűnő lépéssel érte el a forint megrendülését. A kormány és pénzügyminisztere pedig azzal, hogy ígéretei ellenére sem hagyott fel a bukott paternalista államra jellemző, valamint az előző kormány által követett osztogatással, még akkor sem, amikor felélte azokat a tartalékokat, amelyeket a béreknél jóval nagyobb termelékenységnövekedés szakaszában felhalmoztak. Késlekedett, és nem tudta kellő időben visszaállítani a gazdaságot az exporttal támogatott növekedési pályára az előző kormány által (hibásan) követett fogyasztásorientált gazdaságpolitikáról. Ezzel aláásta az ország adósminősítése szempontjából kiemelten fontos, eltűrhető egyensúlyhiányt a költségvetésben és a folyó fizetési mérlegben. Azt azonban, hogy ez a probléma a forinttól való meneküléshez vezetett, az MNB lépései okozták.

Járai Zsigmond a mulasztást azzal követte el, hogy nem akkor adott el forintot - amivel visszaterelhette volna az árfolyamot a sáv közepe felé -, amikor az hatásos és elegendő intézkedés lett volna. Kielégíthette volna a magyar exportőrök igényét, akik átlagosan 12 százalékos tőkearányos nyereségüket joggal féltették a felértékelődés fennmaradásától, s nem okozott volna változást a befektetők magatartásában. Tetézte ezt azzal, hogy dölyfös stílusban a külföldi befektetőket tette felelőssé a forint indokolatlan erősödéséért, majd - mintegy leckéztetve őket - még kérkedett is az MNB által az akcióban elért nyereséggel. Viszont nemcsak azt nem mondta el, mekkora veszteséget okozott az exportőröknek, s emiatt mennyi munkahelyet zártak be, de azt sem magyarázta el, miért sietett eladni a beáramlott ötmilliárd eurót 245 forint/euró árfolyamon. Milyen jól lehetne ezt az összeget mostanság felhasználni a forint stabilizálása érdekében, az árfolyam-különbözetről nem is beszélve!

A túlbuzgónak látszó lépések közül az első az volt, hogy - elfogadva és egyetértve a kormány szándékával - leértékelte a forintot, lejjebb vitte annak középárfolyamát.

Ráadásul a leértékelés után rossz nyilatkozatokkal még gyorsan tovább rontotta a bizonytalan helyzetet. A külföldi befektetők, akiket egyrészt árfolyamveszteség ért, másrészt kamatveszteség is fenyegetett, lázasan igyekeztek megszabadulni forintban nevesített értékpapírjaiktól. Az MNB ezután, mintegy ijedtében, a névleges eurókamatok hatszorosára emelte a jegybanki alapkamatot. Arról nem is szólva, hogy amikor a piaci résztvevők már a kamat csökkentését várták, sőt várták el, ölbe tett kézzel ült babérjain. Mostanság pedig tétlenül nézi, hogy az egyik - egyébként jegybanki múlttal nem rendelkező - MNB-alelnök gyakran nyilatkozik monetáris kérdésekről, e nyilatkozatok mindig újabb forintgyengülést indítanak el.

Az intézkedések, hibás lépések és mulasztások, nyilatkozatháborúk e sora megrendítette a bizalmat a jegybankelnökben, valamint az államadósság kamatterhének ekkora emelésével szemben közömbös pénzügyminiszterben, s talán még a kormányban is. Az erkölcsi tőkevesztést nagy anyagi ráfordítással se lehetett eddig visszaszerezni, s nem is lehet mindaddig, ameddig László Csabát követve a jegybankelnök is nem tűnik el a színről.

El lehet-e képzelni ugyanis, hogy - ha a jegybank elnöke nem is, de legalább két alelnöke - ne tudta volna, hogy intervenciót a kijelölt sávon belül bárhol végrehajthat a jegybank, s nem kell megvárnia a felső és az alsó intervenciós pontot, amelyek elérésekor a beavatkozás kötelezővé válik? S ne tudták volna a különbséget az intervenció és a leértékelés hatása között? S ha nem, akkor fel kell tenni a kérdést, amit majd a gazdaságtörténészek is feltesznek: kinek használt és kinek ártott az MNB lépéssorozata? Továbbá vajon explicite bele kellene írni a jegybanktörvénybe, hogy az MNB nemcsak a kormánytól, hanem az ellenzéktől is független kell legyen, s ne fogadjon el utasítást sem az előbbitől, sem az utóbbitól?

Azt sem lehet elfogadni, hogy jegybankelnök és pénzügyminiszter a nyilvánosság előtt folytasson vitákat, kölcsönösen aláásva egymás tekintélyét. S ha vita van kormány és jegybank között - ilyenek minden országban és mindenkor előfordulnak -, akkor a jegybankelnök azt várja, hogy a kormány mond le? Nem írja-e elő a jegybanktörvény a jegybank második fő kötelezettségeként a kormány gazdaságpolitikájának támogatását? S maradjon-e MNB-elnök az, aki a kettő összehangolására nem képes, vagy nem hajlandó.

Németországban Pöhl, a Bundesbank elnöke nem értett egyet azzal, hogy a nyugati és a keleti márka átváltása egy az egy arányában történjék. Úgy vélte, s helyesen, hogy ezzel versenyképtelenné válik a keletnémet ipar. Kohl kancellár, aki a bankelnökkel nem egy táborba tartozott, kizártnak tartott más megoldást, hiszen a gyors egyesülés fő hajtóereje a nyugati márka volt. S nem a kancellár vette a kalapját.

De pillantsunk a kormányra! Érthető-e, hogy Medgyessy Péter és több kollégája a kormányban, akik az egyensúlyhiányok elleni harcban nőttek fel, s képzettségüknél fogva is tisztában vannak azzal, mi a hatása a költségvetési deficitnek, ma-gas közterheknek, termelékenységnél gyorsabban növő béreknek, ellentétes ígéreteikkel szemben, maguktól folytatták a Fidesz-politika hagyományait? Nem arról van-e szó, hogy a mögöttük álló (?) nagyobbik kormánypárt számos irányzata egy kérdésben tűnik csak egységesnek: a paternalista állam új néven, a szociális igazság címén folytatása? Különösen fél évvel egy fontos választás előtt? S a választási taktikának alárendelve olyan nemzeti érdekeket, mint a mielőbbi, de ésszerű időben történő csatlakozást az EMU-hoz?

Horn Gyula miniszterelnöksége idején az MSZP-ben abszolút házi hatalommal bíró politikusként rákényszerítette a gazdasági racionalitást pártjára. A mostani miniszterelnök és pénzügyminiszterei a párt vezetésében talán nem bírnak elég súllyal, s a politika gúzsba köti a rájuk egyébként jellemző ésszerűséget. Ezért kérdéses, hogy az MSZP vezetősége és parlamenti frakciója képes-e a változásra? E nélkül ugyanis bárki alakíthat kormányt, lehet pénzügyminiszter, a politika túszává válik.

Bácskai Tamás
Zdeborsky György
A szerzők közgazdászok,
az MNB volt vezető beosztású munkatársai