Szóval pozitív leszek (kurva pozitív), mint egy rasztafariánus fengshui-szakértő egy auralátó-tanfolyam után. Megkérdőjelezhetetlen, sziklaszilárd nemzeti értékekről lesz tehát szó itten.

A magyar gasztronómia panteonját képzelem el: dór oszlopok, timpanon, benne pacalpörköltet, birkabelsőrészt, halászlevet, töltöttkáposztát, kocsonyát, gulyáslevest és Gundel-palacsintát készítő alakok domborművei, az épület előtt két monumentális ércszobor, Wunderlich Alajosé és Váncsa Istváné néz farkasszemet.

Wunderlich Alajos villányi borász, illetve bádogos eredetileg, aki kettes létráról ereszeket javítgatva nézett ki magának egy-egy földdarabot a hegyoldalban, milyen szép a kilátás, gondolta, elüldögél majd nyugdíjasként a pince előtt, aztán nekiállt a szőlővel babrálni, csinálni egy kis bort, aztán ott találta magát, hogy bádogosból borász lett. Ha valaki igazi boros gazdát akar látni, és igazán jót enni, és persze rendesen berúgni, az Villányban Wunderlich Alajoshoz vagyis a Lojzihoz megy.

Wunderlich ősmagyar gasztronómiai zseni. Kakaspörköltjét a világörökség részének kellene nyilvánítani. (Wunderlich nevéből is láthatóan éppen annyira ősmagyar, mint a kakaspörkölt, amelyet bécsi vendéglőkben találtak ki nyamvadt labancok, valamikor a XIX. század közepén. Színmagyar alföldi gyerekként mégis úgy nőttem föl csirkepörkölt-nokedlin, hogy ez a mi igazi ételünk. Nem mennék ebbe bele, csak lássuk gyorsan, hogy a helyzet jóval bonyolultabb annál, ahogy a nemezsapkás zászlóégetősök elképzelik.) És akkor a kemencében sült malacáról még nem beszéltünk. Meg a savanyúságokról: a savanyított, cseresznyepaprikába töltött fokhagymagerezdről.

A másik ércalak Váncsa Istváné, aki szinte titokban kiadott egy szakácskönyvet, amelyet nyugodtan nevezhetünk korszakalkotónak.

Manapság mindenki szakácskönyvet ír. Közli érdektelen receptjeit humorista, képernyőképtelen tévébemondó, kohómérnök, kazánkovács és nőgyógyász. Tuti üzlet: arc ismert, kiadó reklámoz, hibázni nem lehet. Ennek megfelelően Magyarországon irgalmatlan baromságok jelennek meg szakácskönyvnek álcázva, némelyik esetében a büntetőjogi felelősséget is fölvetném, de legalábbis elfogadhatónak tartanám a szerző tettleges felelősségre vonását.

Ebben a mezőnyben tűnik föl csöndben Váncsa, aki harminc éven át gyűjtögette receptjeit, Váncsa, aki nagyon tud enni, nagyon tud inni, és nagyon tud írni. Továbbá mindenről tud mindent. (Vagy ha nem tud, akkor utánanéz, ami a mai magyar újság- vagy bármilyen írásban már nem rutineljárásnak, hanem szinte perverz alaposságnak tűnik.) És gondolkodik, ami megint furcsa jelenség, nem szoktunk hozzá, hogy okos mondatokat olvassunk. (Például: hogy egyszer csak belegondoljon valaki abba a nyilvánvaló képtelenségbe, miszerint az annak idején vagyonba kerülő marhákból a szegény pusztai emberek levest vagy pörköltet főztek volna. Tehát abba, hogy a gulyást aligha alföldi gulyások, hanem inkább budapesti vagy még inkább bécsi vendéglősök találták ki, épp úgy, mint a nokedlis csirkepörköltet.)

Váncsát nem érdeklik a kalóriák, a szénhidrátok, a koleszterinek, őt az ízek érdeklik, és az a roppant kultúra, amely az ételkészítés, az a minden érzékre ható művészeti ág, "amelyhez képest a wagneri Gesamkunstwerk szimpla ceruzarajznak tűnik".

Váncsa szakácskönyve ismeretelméleti mű (Az ízlelés episztemológiája címmel közölt belőle részleteket a Gusto magazinban), és röpirat a terjedő fitnessfasizmus (azért eszünk, hogy ne hízzunk) és a taplónyelvűek (azért eszünk, hogy ne érezzünk ízeket) ellen. Bátran hirdeti a fokhagymás abált tokaszalonna primátusát a cézársalátával szemben.

Szóval megszabadított ember ül a konyhaasztalnál, könnyes szemmel Wunderlich Alajos kakaspörköltjére gondol, belelapoz Váncsa könyvébe, és azon kapja magát, hogy negyed óra múlva már derékig a hűtőben van, előkotorja egy alföldi rokon házikolbászát, vág egy darabot, aztán még egyet, fél óra múlva pedig kibontja a spájzban őrizgetett, kisebb vagyonért, ünnepi alkalomra vásárolt vörösbort.