Orbán Viktor így emlékezett a Századvégre Kéri László interjúkötetében: "Későn érő típus vagyok. Igazából az egyetem első, második éve volt az az időszak, amikor kezdtem mélyebben gondolkodni. De igazi áttörést ebből a szempontból csak a századvéges korszak hozott" - majd hozzátette, neki a szakkollégium mellett a szerkesztőség volt az alma matere. "A Századvég számomra a szellemi töltekezést és a politikai szocializációt jelentette. A Századvégnek köszönhetem, hogy ismerem Szabó Miklós, Kis János, Bogár László, Bilecz, Gadó György gondolkodásmódját."

A Petőfi Irodalmi Múzeum (PIM) munkatársa, Kelevéz Ágnes többórás magnós beszélgetést folytatott 1993-ban a Századvég szerkesztőivel: "Az a hang, amit most lehet hallani, az enyém, és engem Orbán Viktornak hívnak. Századvég-alapítótag vagyok." Majd később megcáfolja ezt: "Én nem voltam benne az első számban." Még később: "Kiesett valaki, és én úgy lettem meghívva." Magyarázat nincs rá, hogy a kollégium talán legimpulzívabb tagja miért maradt ki az 1984-ben elkezdett folyóirat-kezdeményezésből. (Varga Tamás szerint rajta kívül alapító tag volt Fellegi Tamás, Lukács István, Simicska Lajos, Stumpf István és Szabó Vilmos. A Fellegi kezdeményezte másik szálon Wéber Attila is közéjük tartozott.) A legegyszerűbb lenne Orbán Viktort megkérdezni. Már négy évvel ezelőtt, e riportsorozat elindításakor próbáltam vele kapcsolatot találni - sikertelenül. Schmidt Mária főtanácsadó aszszony közölte: a miniszterelnök úr azt üzeni, fiatal még a visszaemlékezéshez. (Ez épp olyan jól hangzik, mint annyi megnyilatkozása, csak hát válogatott embereknek akár hetenként is nyilatkozott.) Azt is üzente még, ha valamiben megakadnék, amire csak ő tudja a választ, a segítségemre lesz, ám amikor élni próbáltam a lehetőséggel, mindig elmaradt a felelet.

Nem tudjuk tehát, hogy OV miért nem volt lapalapító, miközben két radikális fehérvári barátja, Simicska Lajos és Varga Tamás - akikkel többnyire együtt mozdult - benne álltak kötésig. OV és Simicska között volt valami affér, és Kövér László békítette össze őket. Mivel nézeteltérésük okát, és idejét sem tudtuk kideríteni, lehet, hogy OV emiatt nem volt ott az indulásnál, aztán mintha váltották volna egymást: Orbán csatlakozott, Simicska az első szám megjelenése előtt kiszállt, és csak később, a kiadóba tért vissza. Orbánnal együtt Kövér is megjelent a szerkesztőségben; ők ketten tulajdonképpen e békítés során találtak egymásra.

Joghézagra mentek

A nyolcvanas évek növekvő bizonytalanságában, elégedetlenségében számos közösség szeretett volna megszólalni a nyilvánosság előtt: a levegőben volt az igény itt is, ott is, hogy folyóirat kellene. A lapalapítási kísérletek túlnyomó többsége kudarccal végződött.

- A ifjú titán bibós társaság is lapot akart mindenáron - mondta Wéber Attila. - Úgy indult 1984-ben, hogy a Váltóláz - mert már címe is volt - a szakkollégistáknak lesz a fóruma, de ez nem lett volna igazán érdekes. A bölcsész végzettségű Gyurgyák Jánossal együtt jártunk szociológiára. Gyurgyák nem politizált, de koncepciózus, profi szerkesztő volt. Az ő tehetségére volt szükségünk. Gyurgyák ötlete a Századég cím is.

(Külön téma lehetne Gyurgyák János életútja: hogyan lett egy dorogi bányász fiából az Apáczai gimnáziumi érettségin, és Oxfordon keresztül "szocializálódva" mérvadó értelmiségi. A vele egyidősek közül, ha focistát kell említeni, mindenkinek OV jut eszébe, holott mondjuk kollégiumi társa, Kövér Szilárd jobb volt nála, de ő is kispályás bulikon játszogató amatőr, Gyurgyák pedig nagypályás bajnokságban szereplő profi, aki ebből tartotta fenn magát. Ez is hozzájárult, hogy független tudott lenni. 1994-ben aztán a mindenkivel kommunikálni tudó Gyurgyák kilépett az ő ötletére épült Századvégből, máig homályos okok miatt. Ezután hozta létre az Osirist, amely hamarosan a legjobb könyvkiadók egyike lett, miközben történészi munkássága is felívelt.)

- Wéber Attila azzal keresett meg, hogy a jogász szakkollégiumban van egy folyóiratot akaró, politikailag teljesen radikális társaság, emberileg viszont nagyon jó fiúk, és jókat lehet velük vitatkozni - idézte fel az alapító főszerkesztő, Gyurgyák János. - Hozzám elejétől kezdve közelebb állt ez a társaság, mint a szamizdatosok. Közös volt ugyanis az élményanyagunk, a legtöbbünk vidékről érkezett. "Ezek a kurva pesti értelmiségiek!" - sokszor volt hallható ilyen, és még ilyenebb kifakadás a szerkesztőségben. Mi azonban nemcsak az urbánusoktól, hanem a népiektől is különbözni akartunk. 1984 és 1987 között viszonylag intenzíven végigdumáltuk azokat a témákat, amelyek akkor más értelmiségi közösségben is napirenden voltak, de a többséggel ellentétben a mi beszélgetéseink nem üres borozgatások voltak csupán, hanem született valami jelentős is ebből. Ezért aztán - meg a szerkesztőség formátumos tagjainak köszönhetően - a Századvég szerkesztése nem csupán Orbán Viktor, hanem mindannyiunk számára felért egy egyetemmel.

- Szimpatikus volt ennek a gárdának az ideológiai izgatottsága - mondta Haraszti Miklós. - Tudták, mit akarnak. Az változhatott, hogy miként, az kevésbé, hogy mi. Vegyük a folyóiratügyeket. Csoóriék kilincseltek, könyörögtek, és soha nem kapták meg a lapengedélyt. A demokratikus ellenzék illegálisan adta ki a Beszélőt, a bibósok viszont kihasználva a joghézagot, megcsinálták a Századvéget. Nekem borzasztóan tetszett ez a késő kádárkori taktika.

- Nem tudom, ki találta ki, hogy belső kiadvány formában megjelenhetünk - mondja Gyurgyák -, félek, hogy Simicska, az agyafúrt eljárás ugyanis rá vall, de lehetett Varga is az ötletgazda.

A PIM diskurzusa során (a nemzetközi körözés alatt álló, és eddig rábizonyított bűnei miatt már kétszer két és fél évre ítélt) Varga Tamás részletesen taglalta az előkészületeket, ami szerint ő találhatott rá a rafinált megoldásra. Azt mondta, azért kell a nyilvánosság elé lépni, hogy szélesebb körnek közvetítsék azt a fajta gondolkodásmódot, amely létrehozta az ambiciózus kollégiumi közösséget. Nem értelmiségi folyóiratra, vagy szamizdatra gondoltak, hanem valamire a kettő között. A technikai megoldás is ilyen köztes, mondta. Egy 1955-ös kormányrendelet szerint ugyanis belső kiadványt az intézmények megjelentethettek kétszáz példányban. A szakkollégiumot intézménynek tekinteni persze nonszensz - ismerte el -, mivel nem önálló jogi személy, "de a mi jogfölfogásunk az volt, hogy ez létezik, hiszen volt pecsétje, István volt az igazgatója… Sokan mondták, hogy nem lehet lapot csinálni. Ez nem igaz. Meg kellett találni a módját". A jogszabály a periodikákra nem vonatkozott. Mivel ők folyóiratot akartak készíteni, a nevét nem változtathatták, de folyamatos sorszámozással "kiadványsorozat" lett belőle: Századvég 1, 2, 3… Másfeledik nyilvánosság.

- Miután a jogszabály kétszáz példányig lehetővé tette a belső kiadvány megjelentetését, lapalapítási kérelem, meg egyéb játék nem volt, megcsináltuk a "kiadványt", és vártuk, mi történik - összegez Wéber. - Ezeknek a fiúknak az volt a taktikájuk, hogy nem kötnek kompromisszumot. Sokkal célratörőbbek voltak, mint a mi évfolyamaink, kurázsi volt ugyanis bennük. Már 1981-82-ben, az ó-szakkollégiumban felmerült, hogy folyóirat kellene. De elszállt az egész, mert Kéri Laciék sem ezt a fajta akcionalista, lendületes magatartást képviselték. Ezt el kell ismerni.

Nyíltan pofán vágni

"Amíg Demszkyék, meg Kis Jánosék azt a véleményt képviselték, hogy itt egy szita, essünk neki és nyomjuk szamizdatot, addig Csoóriék és a nagy előd, Illyés folyamatosan engedélyeztetett. Ezzel szemben mi azt gondoltuk, hogy nekünk jogunk van erre, ami természetesen fikció volt, mégis megpróbáltunk valami megoldást találni, ami végül is működött" - mondta Gyurgyák (PIM, 1993), aki ebben kulturális különbséget is látott az egyes csoportok között.

Orbán Viktor szerint a Fidesz létrehozása a Századvéggel szerzett tapasztalatoknak is köszönhető: 1988-ban már nem egy lap, hanem egy politikai szervezet megalakítására találtak jogi megoldást. Kövér László azzal egészítette ki Orbán szavait, hogy nekik ellenségkép kellett ahhoz, hogy értelmét lássák a szakkollégium vagy a Századvég szervezésének. A nagy hevületben az ellenség közé soroltak olyanokat is, akik jóindulatú toleranciával viseltettek irántuk. "Félrenéztek, amikor mi nyíltan pofán akartuk vágni a fennálló rendet, és nem hagyták magukat provokálni." Így viselkedett a dékán, a dékánhelyettes, és sok mindenki más. "Igazándiból nem nagyon vettek bennünket komolyan", nem úgy, mint a népi írókat meg a szamizdatosokat. A rendszer óvatosan bánt az egyetemi ifjúsággal, azt mondogatták: majd felnőnek, nem kell a konfliktust keresni velük, állapította meg Kövér László.

Gyurgyák rögtön megfúrta a Váltóláz címet. Ezzel eldőlt az is, hogy képek lesznek a címlapon. A nyolcvanas években feloldódni látszott a népi-urbánus ellentét. Ez a "soha nem volt, és soha nem lesz" állapot is segíthette a címlap megformálását. A Petőfi Irodalmi Múzeum számára interjút készítő Kelevéz Ágnes rokonszenvesnek találta a címlap képeiről sugárzó törekvést "a népi-urbánus ellentét feloldására és az értékek közös vállalására". Rákérdezett, hogyan választották ki a hét arcképet, miképp kerülhetett egymás mellé, például Szabó Dezső és Jászi Oszkár portréja.

Noha a szerkesztők szinte kivétel nélkül vidékről elkerült népfiak, és elsőgenerációs értelmiségiek, ők nem vállalták, és nem utasították el sem a népieseket, sem az urbánusokat, hanem "minden, ami értékes el kell sajátítani tőlük, de mást csinálni, mint ők" - fogalmazott Gyurgyák. (Megjegyezte: a nagy váltásáig ez volt a Fidesz alapideológiája is.) "Nagy-nagy viták voltak arról, hogy mi legyen a címlapon… mindenképpen az érték volt az első; a második pedig utalás arra, hogy olyan emberek legyenek rajta, akik az értéket képviselték, de ugyanakkor ők maguk élesen tiltakoztak volna az ellen, hogy egymás mellé kerüljenek egy tablóra."

- A címlapról egy-két hónapig tartó kemény, kiérlelt vita összeforrasztotta a társaságot - állítja Wéber Attila. - Én Ilylyést és talán Lukácsot javasoltam, de még Illyéssel is egyedül maradtam. Bibónál húztuk meg a határt. Erre az értékvitára jó érzéssel emlékszik vissza mindenki: sikerült megtalálni a legnagyobb közös osztót.

"Kerestünk egy múltat"

Utólag Stumpf István azt nyilatkozta (168 óra), hogy a Századvég "egy új generáció kísérlete volt, hogy megpróbáljon hidat verni a népi, urbánus politikai kulturális tradíciók között". Kövér László szerint ez historizálás. Utólag tudatosabbnak tűnnek az események a szakkollégium és a Fidesz történetében is, mint valójában voltak. Nem előre megfontolásból, hanem inkább a közös értékrendből következett egyik lépés a másik után. A címlapra felkerült emberek "azóta is forognak a sírjukban, hogy ezt a méltánytalanságot elkövettük velük". Vagyis a választásban az volt egyedül tudatos, hogy az értéket "származási helyétől teljesen függetlenül" értéknek tekintették - mondta (PIM). "Ha valami közé hidat akartunk volna verni, akkor az a múlt és a jelen volt" - fűzte tovább a szót Varga Tamás. Mindennél többet mond a fényképsor végén lévő két üres hely! De talán jellemzőbb Varga másik megállapítása: "kerestünk egy múltat magunknak", de nem "egzakt tudás és értékrend alapján". (Erre a korosztályi csapatra a nem igazán kiérlelt múltkeresés mintha azóta is érvényes lenne.)

Noha Stump István nyilvánosan még hídverésről vizionált, a PIM mikrofonja előtt már ő is azt mondta "semmiképpen nem akartunk hidat verni a kétfajta kultúra között, ugyanis nem is voltunk tisztában a probléma mélységével sem". Szerinte az urbánus és népi kultúra bennük "származásunknál és a szocializációnknál fogva összekeveredett", és abban unikum a Századvég, hogy ezzel a kísérlettel megpróbálkozott. Varga Tamás hozzátette: aki ismerte a témát, nem mert ilyesmibe belevágni. OV úgy fogalmazott: amikor kiderült a népi-urbánus ellentét hordereje, hídverés helyett inkább zárójelbe akarták tenni az egészet.

Végül is a Századvég szerkesztői úgy egyeztek meg, hogy a címlapra a következő "összeférhetetlenek" fényképe kerül: Ady Endre, Jászi Oszkár, Szabó Dezső (felső sor), Babits Mihály, Szekfű Gyula, Németh László (középső sor), és legalul egyedül Bibó István képe, és mellette biztatásul két üres hely: várjuk a következőket! Ahogy az alaposan előkészített dolgokkal lenni szokott, átestek a küszöbön. A nagyalakú első számon épp a talán legmeglepőbb Szabó Dezső arcmása jelent meg Szekfű Gyula portréja helyett is, vagyis belőle kettő.

Az első stencilezett szám impresszuma szerint: felelős kiadó dr. Stumpf István, lektorok dr. Schmidt Péter és Fellegi Tamás. (A beköszöntő számban Fellegi és Varga Tamás hosszú interjút készít az egyetem dékánjával - és lektorukkal - Schmidt Péterrel. Az ő lektori karrierje csak az első számig terjedt, mert bekérte a második szám anyagát és annak a véleményének adott hangot az őt 1985 végén felkereső Gyurgyáknak és Felleginek, hogy ki kellene venni a lapból Klebelsberg Kunó írásait. "Erre mi a Tamással azt mondtuk neki, hogy nagyon szépen megköszönjük az eddigi lektori munkáját, és ezentúl nem lektora a Századvégnek" - idézte fel a történteket Gyurgyák.) A második számban már Gyurgyák János a felelős kiadó, nyomdai kivitelezés - az akkor nem létező? - Centum Kft., felelős vezető: Varga Tamás… És így folyt a "kavarás" mindegyik számban, nehogy valakit felelősségre lehessen vonni. Ez is "a trükkhöz tartozott", amint Kövér László megfogalmazta.

"Több kísérlet volt arra, hogy szerkesztőbizottságot állítsanak a fejünk fölé, Schlett Pistát is felkérték erre" - mondta Wéber Attila (PIM) -, de ő jó érzékkel nem vállalta. Kövér szerint szorult helyzetben ők mindig rákérdeztek: "Ez hol van leírva? Melyik jogszabályban van benne (hogy szerkesztőbizottságnak kell lenni egy ilyen lapnál?" (Ez újból "összekapcsolja a Századvéget a szakkollégiummal, meg a Fidesszel".)

1986 februárjában Gyurgyák János bejelentette a Szakkollégiumi Értesítőben a Századvég első két számának megjelenését, és azt, hogy évente négy számot szeretnének kiadni. Ám jó, ha két szám kijött évente. Egy túlnyomórészt amatőr gárdától, társadalmi elkötelezettségből, pénz nélkül ilyen színvonalú lapot teremteni példás eredmény. A szabadság "ára" volt, hogy az első négy évben nem volt honorárium: senki egy fillért sem kapott, semmilyen címen a Századvégtől.

A változásban "Varga Tamásnak vannak múlhatatlan érdemei" - állapította meg Gyurgyák János (PIM). Varga már "1987-ben fölvetette egy szerkesztőségi ülésen, hogy meg kellene csinálni a könyvkiadót", sőt a kiadandó könyvek első jegyzékét is összeállította. Leszavazták. Féltek, hogy a pénz megöli a partizánromantikát. "Ez a szerkesztőség baráti társaság is volt. Amit csináltunk, kollégiumostól, lapostól, azt Ügynek tekintettük… ne mérgezzük meg a dolgot azzal, hogy összekeverjük a tisztán szellemi tevékenységet az üzleti szférával. Nekem súlyos vitáim voltak [erről] az öcsémmel is" - mondta Kövér László. Miután Gyurgyák ösztöndíjasként megjárta Amerikát, 1988 végén az ő Szemere utcai lakásában tartott megbeszélésen Varga Tamás újból fölvetette a javaslatot, és 1989 februárjában megjelent a "mocskos pénz…" Először természetben fizettek: a szerkesztők több tiszteletpéldányt kaptak a könyvekből, és ezeket eladhatták. Aztán 1989 közepétől az állás nélküli szerkesztők havi ötezer forintot kaptak. Tehát Gyurgyák mellett a négy főállású szerkesztő - Kövér László és Szilárd, Orbán Viktor és Varga Tamás ekkora "fizetést" húzott 1994-ig.

- Mindenről demokratikusan szavaztunk, \'89 végén még első könyvünk példányszámáról is - mondja Gyurgyák János. - A "politikai pornó" kiadásán akkor meggazdagodtak páran. Úgy gondoltuk, hogy a folyóiratot a könyvkiadásból fogjuk eltartani. Talán a Nagy Imre könyvvel kezdtünk, amire én 30 ezer példányt javasoltam. Ha jól emlékszem, Viktor ötvenezret, valaki más hetvenet, végül Kenedi Jancsi, aki a szavazásnál éppen bent volt a szerkesztőségben valami miatt, százezret. Ez akkor így ment, ha már itt van, miért ne szavazhatna? Ötvenezerben megegyeztünk, amit Varga Tamásnak az utolsó pillanatban sikerült a nyomdában 27 ezerre lealkudni, így az első két köteten csak tízmilliós veszteségünk volt. Persze ha hónapokkal Nagy Imre temetése előtt megjelenünk, többet el tudtunk volna adni háromezer példánynál. Ha kinyomtatjuk az ötvenezret, biztosan végünk.

Visszatérve az engedélyeztetéshez: a Kiadói Főigazgatóságon az egyedi kiadvány megjelentetését is jóvá kellett azért hagyatni egy tartalmi ismertető benyújtásával. Gyurgyák és Varga Tamás vért izzadtak, hogy a következő számot sikerüljön unalmas, semmitmondó kiadványnak lefesteni, aminek nincsenek is szerzői, illetve néhány száraz jogászprofeszszor irkál valamit a jogászképzés segítésére. Mindig csak kétoldalas leírást adtak be, tartalomjegyzék nélküli szerkesztői véleményt. A harmadik szám után nehezebbé vált a helyzetük. Gyurgyák szerint a minisztériumban dolgozó Wéber Attila "belső embere" a morgolódás ellenére is engedélyezte a négyes-ötös szám megjelenését. A hatodik-hetedik számot (1987-ben) pedig talán már mindenféle papír nélkül egyszerűen csak megjelentették.

- A hivatalos világgal nekem és Stumpf Pistinek volt kapcsolata - idézi fel Wéber Attila. - Az "én emberem" mindig térdig állt a könyvek között a Kiadói Főigazgatóságon, és csak könyvkupacra lehetett leülni nála. Sokat viccelődtünk azon, hogy mákos tésztát, vagy grenadírmarsot vigyünk neki a börtönbe… A törvények értelmében, kétszáz példányban adhattuk volna ki a Századvéget. Kiadtuk kétszer-négyszer kétszázban. Vagy kijavítottuk az engedélyt egy egyessel ezerkétszázra.

- Tóth Gyula, aztán Rádics József írta alá az engedélyeket - mondja Gyurgyák. - Tudtommal Rádics figyelmeztetést kapott miattunk. 1988 vége felé, a harmadik szám után - amiben szerepel is, hogy megjelent 800 példányban - a KF-en már tudták, mi folyik nálunk, és finoman falaztak.

Ízelítő

A folyóiratot részben intellektuális kísérletnek, részben a rendszer tesztelésének tartották.

Gyurgyák János - de némiképp hasonlóan Stump vagy Wéber is - azt vallotta: "a status quo nem változtatható… nem érdemes fejjel a falnak rohanni. Amit lehet csinálni, az a kultúra: intézmények, folyóirat satöbbi". Ez a cél, és "ebből nem fog kinőni valami politikai változás", maga a politika úgysem fogja megváltoztatni a világot (PIM). Gyurgyák mai kiegészítése:

- A rendszerváltás sem változtatta meg alapjaiban az országot, ugyanolyan szétesett, mint volt. A reformkorszakkal ellentétben nem volt elég idő, és nem volt rátermett nemzedék sem ahhoz, hogy a rendszerváltással együtt létrejöjjön egy új kultúra is.

Mint említettük, a Századvégnek 1985-86-ban csak egy-egy száma jelent meg. Az első szám még "Egyetemi élet" című blokkal kezdődött, Stumpf István "Egy lehetőség: a szakkollégium" című írásával. Alcím: "Adalékok a jogász szakkollégium elméletéhez és gyakorlatához, avagy amit akarunk, és amit lehet". A József Attila-i mottó: "Én dolgozni akarok. Elegendő harc, hogy a múltat be kell vallani." (Maga Stumpf inkább csak kiadó volt, mint szerkesztőségi tag. Sokszor nem is volt ott a vitákon: nem volt meghatározó szerepe.) Stumpf cikkét az előd szakkollégiumot alapító Kéri László tanulmánya követte ("Elképzelések a jogászképzés változásaihoz"). A szám a laptörténet különlegességével, a korhoz annyira illő "Élő múlt" rovattal zárult. Cikkösszeállítással (Gyurgyák): "Jászi Oszkár és a Bécsi Magyar Újság".

A második szám még inkább nyitott a világra. Emellett példázza, mennyire egygyökerű az akkor még nem Bibóról elnevezett szakkollégium, a folyóirat és a Fidesz. Az első tanulmány címe "Időszerű-e még Bibó István?", szerzője - a ma Bibó-díjas - Gombár Csaba. Kövér László és Orbán Viktor: "Gondolatok egy diáktáborról" címmel a Fidesz előtörténetében kiemelkedő szerepet játszó szarvasi találkozóról írt. Kövér László még egy írással szerepel. "Egy halhatatlan utópia. Integrációs törekvések, föderációs, konföderációs tervek Kelet-Közép-Európában" című dolgozat az előző évben az Országos Tudományos Diákköri Konferencia tudományos szocializmus alszekciójában első helyezést ért el. Majd a szakkollégiumok közös pályázatán a "Nemzetiségi politika, nemzettudat" témakörben lett második díjas (a nyertes a közgazdászhallgató Németh Zsolt: "Nemzet és identitás" című tanulmánya). Ebben a számban közölték Klebelsberg Kunó válogatott írásait (Tőkéczi László). A szerzők és a szakkollégiumi előadók névsorában sok az átfedés: "ahogy a kollégium ismertségi köre szélesedett, úgy szélesedett a lapba bevont emberek köre is" - mondta Orbán Viktor (PIM).

A Századvég harmadik száma közli, hogy rendeletellenesen 800 példányban jelent meg - "Kézirat gyanánt, belső használatra". Ebben Orbán Viktor és konzulens tanára, Fellegi Tamás "Új hegemónia: ellenzéki mozgalmak Lengyelországban (1980-1981)" címmel közölt terjedelmes közös értekezést. (OV ugyanekkor készült diplomamunkája a "Társadalmi szerveződés és mozgalom a politikai rendszerben - lengyel példa" nyakatekert címet viseli. Samu Mihály tanszékvezető egyetemi tanár írásos véleménye szerint: "A szakdolgozat szakirodalmi háttere, elméleti fogalomrendszere meszsze túlhaladja a szokásos szakdolgozati szintet. A társadalmi mozgalmak és a szocialista civil társadalom problematikájának vizsgálata még a szaktudományi magyar irodalmat nézve is újszerű és egyéni." Az 1987. március 11-i védés jeles eredménnyel zárult. Pedig a bevezetőben elismerte: "sem a dolgozat keretei, sem a szerző jelenlegi ismeretei nem elegendőek a kérdéskör részletes kidolgozásához".) A lap Élő múlt rovata a szociáldemokrata Mónus Illés írásaiból közöl válogatást (Gyurgyák és Tőkéczi).

Az urbánus urbánus

Az ugyancsak 1987-re datált 4-5. kettős számig Gyurgyák mellett felelős szerkesztőként szerepelt Varga Tamás is, ekkor viszont egy éles vita miatt Varga neve átkerült a szerkesztők közé. "A kezdet kezdetén volt egy nagy konfliktus két szerkesztő között - nevükre hulljon a feledés jótékony fátyla -, amit úgy tudtam elsimítani, hogy példabeszédet mondtam arról: most dől el, hogy a magyar történelemben fejezet vagy lábjegyzet leszünk. Az előbb felsorolt eredmények ellenére ma azt hiszem, csak lábjegyzet lettünk, vagy még az sem" - nyilatkozta Gyurgyák János a Kortársban, 1995-ben (június) Gyarmati Lászlónak.

- Egy alkalommal nagy vita volt a szerkesztőségben az antiszemitizmusról, amit a talán identitászavarokkal küszködő Varga Tamás indított el - idézi fel Wéber Attila. - Ő saját magával sem volt igazán tisztában. Közülünk egyedül Tamás - aki talán zsidó - hajlott az antiszemitizmusra. Akkor még a kollégium igazgatói szobájában voltak a szerkesztőségi összejövetelek. Viktor felállt - a vita közben egyedül ő -, és beszédet tartott. Képességeit ismertük. Indulatok összecsapásában ez a szónoklat pozitív volt, erősítette a kohéziót, az összetartozást.

- Varga Tamás egy ízben nehezményezte, hogy Fellegi Dávid-csillagot hord - erősíti meg Gyurgyák is. - Dühítette, hogy valaki így hangsúlyozza a zsidóságát. Ma már nem emlékszem a részletekre, de népi-urbánus vita folyt két zsidó között. Az tette súlyossá a helyzetet, hogy mindenki asszimilációpárti volt. Annyira elmérgesedett a személyes ellenszenv által is fűtött vita, hogy Vargát és Fellegit is ki akartuk rúgni. - Hozzá kell tenni, hogy az elsősorban filosz Gyurgyák ma sem titkolja, hogy rengeteget tanult Vargától (és Simicskától is). - Olyan áttekintésük volt a gazdasági rendszerről, hogy látták rajta a kiskapukat is, erről az egészről nekem fogalmam sem volt - mondja.

- Tökéletesen igaz, hogy két zsidó folytatott népi-urbánus vitát - mondja Fellegi. - Gyerekkorom óta hordom a Dávid-csillagot, amit Tamás ekkor szúrt ki. Ismerünk zsidó antiszemitákat. Tamás dzsentroid karakterű. Amikor ivott, antiszemita volt, és sokszor ivott. Én állandóan anyáztam emiatt. Amikor zsidózott, megveregette a vállam: "azért nem tehetsz róla, jó srác vagy". Azokban az években már ismét téma volt, hogy ki zsidó. Szükségképp belebotlottunk a származás kérdésébe akkor is, amikor a szociális esélyegyenlőségről beszélgettünk, a kisvárosi, falusi környezetből jött fiatalok lemaradásairól, felzárkózási gondjairól. Én voltam a társaságban az egyetlen nem első generációs értelmiségi. Nálunk a családban természetes volt, hogy a gyermek egyetemre megy.

- Sok konfliktus közül utólag ez látszik a legfontosabbnak - folytatja Gyurgyák. - Pedig akkor nem volt nagy jelentősége, mert Fellegi inkább csak tanácsadó volt, Varga pedig akkor már átment az üzleti életbe. Abban az időben én és Wéber - aki ma is a legkiegyensúlyozottabb - állandóan azon voltunk, hogy öszszetartsuk a gárdát, nehogy darabjaira hulljon. Pedig aminek szét kell hullnia, azt hagyni kell széthullani. Ma már ezt vallom.

Orbán a belső megosztottságról azt mondta: "A hozzám legközelebb álló Kövér László és Fodor Gábor, velem együtt egyfajta szociálliberális meggyőződésűek. A Századvég című lapunknál ugyanakkor dolgoznak olyan reformkommunista szerkesztők is, mint Stumpf István és Wéber Attila. Őket változatlanul barátaimnak tartom, de egyszersmind politikai ellenfeleimnek is." (HVG 1989. augusztus 26.)

A 4-5.-ös számban indult a Századvég körkérdése a reformról, ami "kiverte a biztosítékot". Már a kérdések is irritálták a hatalmat, mivel inkább a hivatalosan titkolt válság okaira, semmint a reformra vonatkoztak. "Miben látja a mai Magyarország válságát, s melyek (sic!) e válság okai? Hogyan ítéli meg a fontosabb reformelképzeléseket (Fordulat és reform, Társadalmi szerződés, Reform és demokrácia, a párt és kormány stabilizációs és kibontakozási programja stb.), s ezek esélyeit? Az eddig felsorolt programokon kívül van-e más, saját megoldási javaslata a válságra?" A kérdéseket 26 ismert értelmiséginek küldték el "arra törekedve, hogy személyükben képviseljék a magyar szellemi élet - általunk ismert - valamennyi irányzatát". Persze pártideológusok nem szerepeltek közöttük - Nyers Rezső és Pozsgay Imre igen, ám ők nem válaszoltak -, de nő is csak egyetlen egy (Szegő Andrea) található a névsorban. Mint várható volt, a témában "lévők", és a könnyen táncra kérhetők jelentkeztek először: Kis János, Antal László, Lengyel László, Szabó Miklós, Fekete Gyula, Gadó György és Vass Csaba. A szerkesztőség párttagjai (Stumpf, Wéber) ellen fegyelmi eljárást indult.

"Sokkal többről volt szó, mint a Századvégről… Én a Pozsgay munkatársa voltam, Pisti… egyik fiatal reprezentánsa volt a Pozsgay-féle politikának." - vélte Wéber. Vagyis a fegyelmi bizonyos értelemben "Pozsgayra mérendő csapás is akart lenni". (PIM) "Mi ott voltunk Lakitelken. MDF-alapítótagok vagyunk mind a ketten" - erősítette a gyanút Stumpf István. (PIM) "Áder János is ott volt" - folytatta Wéber. Az MDF első helyi szervezete Kiskunmajsán alakult. Ezen Biharival, Csurkával együtt vettek részt. Wéber Attila azt hitte, emiatt hívták be a Központi Ellenőrző Bizottságra (KEB), emiatt indul a fegyelmi. Most így emlékszik az eseményekre:

- Két fordulóban zajlott a fegyelmi. A "kihallgatást" két idős hölgy, meg az akkor már 83 éves sakkszövetségi elnök, Szerényi Sándor vezette. Őket sikerült leiskoláznom, ám a jegyzőkönyvnek semmi köze nem volt ahhoz, amiről szó esett. Hármasban szinte joviális volt a beszélgetés, úgy tekintettek rám, mint egy pártonkívüliek által megtévesztett elvtársra. Érzékeltettem, hogy erről szó sincs: Kádáron és szűk körén kívül senki sincs már a túloldalon. A KEB-ülésnek aztán ítélőszék jellege volt. Engem a párt nem izgatott, nem ismertem, számomra elszomorító volt a színjáték, a szembesülés a dogmatikusokkal. A fegyelmi idején Viktorék nemigen találtak kifejezést a szolidaritásra. Pozsgay magabiztos volt. Nagy gond nem lehet, mondta. Igazgatóként Stumpf szigorú megrovást, én megrovást kaptam.

"Esetemben, egy pont után mindig előhozták, hogy milyen ellenzékiek jártak a kollégiumban, és mért csak ellenzékiek jártak ott?" - idézte fel Stumpf. Majd az egyetemi meg a kari pártbizottságon közölték vele, hogy a saját bőrével játszhat, de ezek a fiúk nem fogják elvégezni az egyetemet, mert kirúgják őket. Hogy fog elszámolni a szüleikkel? Stumpf azt állítja, hogy "dimitrovi magatartásmód" szerint támadásba ment át a vénekkel szemben: "mi a francot tudnak maguk az ifjúságról, mikor voltak utoljára egyetemi fórumon"? A kihallgatás követően utána telefonált az egyik nő, hogy vigye be a Századvég megjelentetésével kapcsolatos összes dokumentumot. "Mondtam neki, hogy asszonyom (sic!), én azt hiszem, ellenem pártfegyelmi eljárás folyik, nem büntetőeljárás. Ha büntetőeljárás, akkor legyen szíves, közölje, minek alapján vagyok erre kényszerítve."

A körkérdés elterelte a figyelmet Benda Gyula és Orbán Viktor beszámolójáról az ELTE Jogász Társadalomtudományi Szakkollégium és a Kelet-nyugati Dialógus Hálózat által rendezett 1987. november 21-22-i nemzetközi Kelet-Nyugat találkozóról.

- Nem tartoztam a találkozó szervezői, csak a résztvevői közé - mondja Benda Gyula. - Mivel Orbán angol értése még nem volt tökéletes, Gyurgyák megkért, hogy legyek a segítségére. Az ő bábáskodásával született a közös cikk. Viktor írta a kollégiumról szóló részt, a többit én. Akkor ismerkedtünk meg igazán. Az idő tájt Viktor a Mezőgazdasági Vezetőképző Intézetben dolgozott, amivel én nem értettem egyet, megmondtam neki, aki a rendszer ellen lázad, az ne fogadjon el "sportállást".

A beszámolóban a szerzők több kritikus téma ismertetése mellett kiálltak Sólyom László nyilatkozata mellett (HVG 1987. december), miszerint mozgalmat alapítani, és abban részt venni, minden állampolgárnak joga van, anélkül, hogy erre bármely állami szervtől engedélyt kellene kérnie! És nem sokkal később így is cselekedtek: 1988. március 30-án megalakult a Fidesz.

A 6-7. szám ezután jelent meg. A felelős kiadó Gyekiczki András, Stumpf István utóda az igazgatói székben. Ha lehetséges, még kritikusabbá, "meredekebbé" váltak az írások. Kövér László és Wéber Attila interjúja Halmai Gáborral már az alkotmányos többpártrendszer lehetőségeit (is) feszegeti. A folyóirat története még folytatódott, de küldetése lassacskán véget ért.

A laptörténetre visszatekintve Gyurgyák a következő a negatívumokat említette: "azt gondoltuk, hogy a rendszer nem változtatható - és a rendszer megváltozott; de az, amit eredetileg meg akartunk változtatni, például az egyetem struktúrája, a szakkollégiumi rendszer, az ugyanolyan monolit módon él ma és virágzik a bölcsészkaron meg a jogi karon, mint amikor nekimentünk. Nem sikerült olyan nemzedéket kinevelni, amelyből valaki a Bibó után hiányzó helyet betöltené… Nem sikerült - és ez a legnagyobb negatívum a Századvég életében - kialakítani olyan, részben generációs szellemi műhelyt, amely meg tudta volna szüntetni a népi-urbánus ellentétet, vagy legalább ezzel párhuzamos, izmos szellemi mozgalmat jelentett volna… az ellentét ma erősebb, mint valaha" (PIM, 1993). Tíz évvel később ezt azzal egészítette ki: - Csak a mai generációk kihalásával lehet ebből normális ország. Ma ugyanis Magyarország egy szétzilált nemzet, atomizált, szétesett társadalommal, rosszul teljesítő, szekérvárakba vonult kultúrbotrányt jelentő és elkurvult médiaelittel. A Századvégben valamikor egy új politikai és kulturális reformkorról ábrándoztunk. Ha ma Magyarország itt tart, felesleges volt minden erőfeszítésünk…

- Számomra az első pillanatban kiderült, hogy Orbán igazi nagy tehetség - folytatja Gyurgyák. - Elemi erejű, született politikai talentum, aki erre a pályára van predesztinálva, vezér, aki új medert tud szabni az eseményeknek. Tehetségesebb politikus Kövérnél, egyszerűen átütő erejű. Olyan politikus - mint azt Tölgyessy Péter nemrég bölcsen megjegyezte -, aki még Elbáról is visszatér, sőt szerintem még Szent Ilonáról is. Viktor mindig tudta, mikor kell lépni. Bár ma úgy látom, rossz irányba viszi a szekeret, számomra nem kétséges, ha rájön, hogy ezen az úton nem lehet újra Magyarország miniszterelnöke, mindenféle skrupulus nélkül fordít majd a szekér rúdján. Lesz majd nagy potyogás. Ebben a nemzedékben két meghatározó erő volt, a KISZ KB és mi. 2006-ban talán ismét ez a két tábor fog felállni (Orbán és Gyurcsány). Ha Viktor annak idején azt akarta volna, hogy ő legyen a Századvég főszerkesztője, valószínű azt is gond nélkül át tudta volna vinni.

- 1990 után a fiúkat egyre kevésbé érdekelte a lap - mondta Wéber. - Szerteszét széledtünk. 1994-ben, a választások után találkoztunk Viktorral, akkor mutatta meg a Századvég, Új folyam alcímű folyóirat egy szerencsétlen példányát. A hátunk mögött szürke, jellegtelen, választási kampányszámot adtak ki, amikor a lap már vagy két év óta nem jelent meg. Le is toltuk az ethosz illegális felhasználásáért. Később Gyurgyákkal megfordult a fejünkben, hogy a tizedig évfordulóra összejöhetne a Századvég szerkesztőgárdája, de Viktorék számára ez már nem volt fontos. A múlt mitológiájához tartozott és kész.