Európába vágyakoztunk, de Európa azok számára, akik oda vágyakoznak, a legtöbbször egy civilizációs utópia neve: "nem-itt-ahol-barbárok-vannak-hanem-ott-ahol-nem-barbárok". Széchenyi, Ady Európája: mindig a mi provincialitásunkról szólt egy fejlődési lehetőséggel összemérve, amely akár Magyarország számára is nyitott - csak akarni kéne. Ez az akarás, ez tenne minket európaivá. "Európa" a fejlettség - politikai, civilizációs, kulturális és gazdasági - ígérete volt, minta, hivatkozási alap, valamivel szemben. "Európa" vágyakozó önostorozás, a magyar felettes én.

Most azonban, hogy magunk is európaiak vagyunk, szembe kell majd néznünk a másik oldalról, utópián túlról is az európai identitás paradoxonával. "Európainak" hagyományosan valamivel szemben vallotta magát az európai is. Európaiak voltak a felvilágosodás hívei vagy a középosztályi értelmiségiek a világméretű ambíciókkal és családi kapcsolatokkal rendelkező uralkodóházaikkal és tősgyökeres születési arisztokráciáikkal szemben. Európai volt a felvilágosodás gondolata - de csak míg a francia forradalmi háborúk fel nem lobbantották az európai nacionalizmust. Azután a Szent Szövetség volt európai, a nemzetfeletti európai királyi családok összefogása - persze itt Oroszországot és uralkodóit is beleértve. Később aztán európainak tekintette magát a civilizáció zászlóvivője - Távol-Keleten vagy Afrikában, a gyarmatokon. És európai volt a politikai szabadság gondolatának harcosa és őrzője is - a "Kelet" birodalmaival szemben, ideértve persze Oroszországot, majd a Szovjetuniót is. Európainak vallotta magát a saját országának ordas eszméitől borzadó ember - Thomas Mann vagy József Attila a nácizmussal szemben. És européer az amerikai kultúra belső, humanista kritikusa a keleti parti Amerikában.

Ha azonban nincs mivel szemben európainak lenni, akkor angolok, németek, franciák, netán skótok, bajorok, bretonok vagyunk, és persze magyarok. Néha pedig, kínunkban, belgák. Az utolsó európaiak ebben az értelemben minden bizonnyal az egykori Jugoszlávia egymást szétszaggató népcsoportjai közé szorult, kétségbeesett felvilágosult értelmiségiek voltak, és remélhető, hogy Európában többé nem kell majd senkinek ilyen hősiesen európainak lennie, hiszen az Európai Unió éppen erre való. Az Európai Unió biztonságos jogi és földrajzi keret, és persze kellő méretű piac egy európai nemzetállamoknál nagyobb játékosokra szabott világban.

Egyszóval - hogyan leszünk európaiak, ha nem hősiesen, utópikusan, egy szebb, felvilágosultabb, toleránsabb és minden tekintetben civilizáltabb világban reménykedve? Ha nem barbárok (akár fehér barbárok) közt kell kapaszkodni valamibe, akkor mit jelent majd "Európa"? Milyen utópiát kínálhat? És mibe kapaszkodhatunk majd barbárok, fehér európai barbárok között, ha "Európába" már nem?

Nem szabad áltatnunk magunkat persze. Európa a humanizmus és a felvilágosodás, a megszelídített kereszténység és a demokráciává alakított osztálytársadalmak örököse, de csak azért, mert a második világháború és a hidegháború ellenségképei így definiálták.

Az ellenségképbe fogódzó önmeghatározásra pedig újra van alkalom: Európa lehet európai az Egyesült Államokkal, kultúrájával, nagyhatalmi allűrjeivel szemben, vagy a bevándorlók idegen szokásaival, netán általában az iszlám kultúrájával szemben. Ha valamikor a húszas évek végén az "európaiság" - hiába is próbálunk megfeledkezni róla! - jobboldaliságot jelentett, antibolsevizmust, hát jelenthet majd ismét jobboldaliságot, Amerika-ellenességet, iszlámellenességet, bevándorlóellenességet vagy mindezt együttvéve. Az "európaiság" önmagában nem oltás minden rossz ellen, a magunkra aggatott jelző nem díszít fel egyben mindenféle ékes tulajdonsággal is.

Ennyi önkritikus szkepszis és történelmi óvatosság ellenére is van valami az európaiságban, valami civilizációval kapcsolatos jóság és kívánatosság, aminek aranyos ködlése újra és újra elcsábít engem is (és számtalan hangzatos retorikai fordulatra ad módot).

Maradandó emlékem amerikai éveimből, hogy ottani történelemprofesszorom, a brit exbaloldali excionista, az Európai Unióval kapcsolatos virágos remények legádázabb kritikusa New Yorkból hazakívánkozott "Európába". New Yorkból, amely még mindig az európai nagyvárosok esszenciáját leheli magából! Haza - Londonba? Párizsba? Miben különbözik már akár Budapest is New Yorktól? Miben különbözik egy modern távol-keleti autópálya egy német autópályától? Mi a különbség egy gazdag arab ország nemzetközi repülőtere és a Schwechat között? A modern üzleti kultúra infrastruktúrája és felülete mindenütt hasonló. De az emberek egy kicsit mások, mások, amikor ügyeket intéznek, társalognak, viccet mondanak, barátkoznak vagy szeretnek. Van valami európaiság az emberi viselkedésben és értékrendben, valami nehezen megfogható, ami nem francia, nem is német, nem holland vagy görög vagy spanyol, és nem is a modern globalizált üzlet és szórakoztatóipar egyenruhája és mosolya. Nem a mosoly ez a közös elem - mint az Egyesült Államokban -, hanem egy összetettebb személyiség, amelybe belevésődtek történelmének keserves tanulságai és gazdag hagyományai.

Mi maradt meg a valóban európai szintűnek nevezhető kultúrákból, amelyek megelőzték a nemzetállamok korát, a keresztény királyságok lovagi és arisztokrata kultúráiból, az egyetemes humanizmusból vagy a felvilágosodás szalonjaiból? Mi maradt meg egy bővérű és babonás plebejus-paraszti kultúrából? Azt hiszem, amikor Európába áhítozunk, nem a jelen fejlett európai társadalmainak sajátosságaira vágyunk - az elöregedő jóléti társadalomra, amelyet többnyire közel-keleti vagy afrikai, gyakorta iszlám vallású bevándorlók ostromolnak, az államigazgatásba és az alapjogokba épülő jóléti rendszer csodás mannájára és örökös omladozására. Európa valami olyasmi, ami egy globálissá vált és már nem nemzetállami léptékű jóléti vagy nem jóléti kapitalizmus felszíne alatt őriz emberi mintákat. A jólét ugyanis nem Európa öröksége, hanem Európa történelmi előnye: az egyes európai nemzetállamoké, amelyek gondosan igyekeznek őrizni elsőbbségüket.

Az én szememben az igazi európaiság a megőrzött arisztokratikus erények és az egyetemes humanizmus öröksége, amelyek a protestáns gőgbe vegyülve s a felvilágosodással keveredve létrehozták az európai civilizációt: a szekularizált kereszténységet, az elitista képviseleti demokráciát. Európa a tudás és nem az akarás hazája, a szkepszisé, nem az erőé. Európai az önmegtartóztatás, európai az elfojtás és a dekadencia. Az ízlés európai dolog, és még inkább európai dolog talán a felettes én erkölcsi parancsa: a viszszafogott, reflektált, felelős viselkedés. Az ízlés és a bensővé tett tisztelet mások iránt a demográfiai válságot, a gazdasági visszaesést, a migráció és a globalizáció problémáit nem oldja meg. De ízlés nélküli és belső erkölcsi szerkezettel nem rendelkező emberek közt élni egy európai számára elfogadhatatlan és elviselhetetlen.