- Tapasztalataim szerint háromféle ember létezik. Az első nagyon szereti az állatokat, a második közömbös irántuk, a harmadik pedig félelemből nem kedveli őket. Ön hogyan vált állatbaráttá?

Egyszerűen így születtem. Az én anyám nagyon gondoskodó volt. Amikor másfél évesen gilisztát vittem az ágyba, nem azt mondta, hogy fúj, micsoda koszos féreg, hanem azt, hogy vigyem viszsza, ahonnan szedtem, mert itt elpusztul, szüksége van a talajra. Később egész gyermekkoromban állatok után kutattam a ház körül, a kertben, leírásokat készítettem az ott talált madarakról és rovarokról. Aztán mind többet gondoltam Afrikára, de nem volt könnyű eljutnom oda. Pincérnő voltam és titkárnő, amíg a pénzt megkerestem, hogy meglátogathassam Kenyában egy régi iskolatársamat. Ott szerencsére találkoztam Louis Leakey-vel, a híres antropológussal, aki utat mutatott számomra.

- Ez a találkozás azért is roppant különleges, mert Leakey volt az, aki az Olduvai hasadékban felfedezett híres ősemberleletei révén rámutatott az ember eredetére. Ön pedig, akit Leakey küldött a Tanganyika-tó menti rezervátumba (ahogyan Dian Fosseyt a Virunga hegységbeli hegyi gorillákhoz), csimpánzkutatásai révén arra világított rá, mennyire közösek a gyökereink legközelebbi állatvilágbeli rokonunkkal.

- Leakey sejtette, hogy az ember viselkedése nagyon hasonló a csimpánzokéhoz, és ha hiszünk a hatmillió éves közös ősben, valószínűleg az is így viselkedett: használt szerszámokat, átölelte és megcsókolta családjának tagjait, kényelmes fekhelyet készített magának, és kézfogással kommunikált társaival. Leakey ezért szeretett volna valakit odaküldeni a csimpánzok közé, hogy tanulmányozza a viselkedésüket. Jobban meg akarta érteni az emberelődöket, hiszen a viselkedés nem fosszilizálódik. Igaz, Leakey maga is meglepődött volna, ha megérhette volna a csimpánz és az ember biológiai közelségének genetikai bizonyítékát, a mindöszsze egyszázalékos eltérést.

- Melyek voltak a legfontosabb felfedezései, amelyekkel alapjaiban változtatta meg az ember-állat határvonalról alkotott korábbi elképzeléseket.

A legelső a szerszámkészítés és -használat volt. Azóta szerte Afrikában minden vizsgált csimpánzpopulációnál különböző szerszámkészítési módszereket találtak. Sőt azt is, hogy ezek a technikák a megfigyelés és tanulás révén generációkról generációkra öröklődnek, ami egyfajta primitív kultúrának felel meg. Emellett itt vannak a csimpánzok meglepő szövetségkötési képességei, a kisebb állatokra, majmokra, bozóti antilopokra való vadászata, a zsákmányon való osztozás módja. És ha ehhez hozzáveszem a családtagok közötti roppant szoros kapcsolatot, az anyák szülői gondoskodásának egyéni technikáit, amelyeknek döntő hatása van az utódok beilleszkedésére, későbbi helyére a közösségen belül, az információtömeg megdöbbentő. Aztán kiderült, hogy a csoportok vezérhímjei nagyon is eltérő módszerek segítségével érik el a vezéri pozíciót. Van, amelyik csupán erővel és agresszióval jut el a nagyságig, a másik az intelligenciájával. Ez ismét csak lenyűgöző, ahogy a közöttük is meglévő szeretet, szánalom és önzetlenség, ami az elárvult kismajmok többnyire idősebb testvérei, de néha nem rokon felnőttek által történő örökbefogadásában mutatkozik meg. És végül nem hagyható ki természetük sötét oldala, a brutalitás, a hosszú, háborúszerű ellenségeskedések sem.

- Hogyan tudta mindezeket az úttörő felismeréseket elfogadtatni a tudományos körökkel?

- Érdekes módon felfedezéseimért az első perctől kezdve leginkább a gyermekpszichológusok és -pszichiáterek lelkesedtek. A zoológusok meglehetősen szkeptikusok voltak. Mivel nem az addig megszokott módszerekkel kutattam, és csak utóbb szereztem Cambridge-ben egyetemi végzettséget meg doktorátust, az eredményeim nagyon gyanúsak voltak. El kellett telnie egy időnek, amíg az állati viselkedést csak néhány alkotóelemére koncentrálva vizsgáló etológia meglehetősen merev képviselői is elkezdték elfogadni azokat. Néhányan közülük azonban még ma sem. Amikor például először írtam le a megfigyelt csimpánzok háborúskodását, a gyilkos támadásokhoz vezető őrjáratokat a majomcsapatok birtokának határán, több kutató azt tanácsolta, ne hangsúlyozzam ki ezt a momentumot, sőt hallgassam el, mivel ha kiderül a csimpánzok agresszivitása, az emberi erőszak és a háború fajunk kikerülhetetlen szükségszerűségeinek hat majd.

- Az ember árnyékában című híres könyvének 1975-ös magyar kiadása azért is nagy tett volt, mert az emberi agresszió biológiai alapjairól a rendszerváltozás előtt nálunk sem szívesen beszéltek.

Tudok róla, mivel régi segítőm Gombéban a nagy magyar felfedező, Teleki Sámuel gróf egyik utódja, Teleki Géza sokszor beszámolt nekem a magyar viszonyokról. Emlékszem arra is, amikor a hetvenes évek elején egy párizsi UNESCO-konferencián ez a téma került szóba, az egyik éppen szólásra emelkedő szovjet tudósnak hirtelen a telefonhoz kellett mennie, megtudnia, hogyan is kell reagálnia. Akkor éreztem meg, milyen szerencsés vagyok, hogy nem abban a rendszerben élek. A könyv megjelenése után rengeteg kétségbeesett levelet kaptam magyar fiataloktól, különösen lányoktól, akik vadon élő afrikai állatok viselkedését szerették volna tanulmányozni, de egyszerűen nem volt rá lehetőségük, hogy kiutazhassanak.

- A három világhírűvé vált, vadon élő afrikai állatokat kutató és világszerte népszerűsítő hölgy, Joy Adamson, Dian Fossey és ön közül első két társát - egy elzavart alkalmazott, illetve a vadorzók - meggyilkolták. Igaz, nem az állatok, de mégis, nem tart a veszélytől?

- A legtöbben nem tudják, de Dian például Halloween-maszkokat rakott az arcára, és úgy ijesztgette a vadorzókat. Körülöttem azonban nem voltak orvvadászok. Azt hiszem, sosem féltem emberektől vagy felsőbb hatalomtól. Inkább azon csodálkozom, hogy néha milyen merészen szembeszálltam az orvosbiológiai kutatókkal. Amikor például Bécsben meglátogattam az Immuno gyógyszergyár laboratóriumát, ahol több mint ötven csimpánzt használtak vakcinakísérletekre. Addig a cég mindenki ellen pert indított, aki kritizálta őket, és engem is megpróbáltak megfélemlíteni. Már hetvenkét per folyt, amikor odamentem. Nem hagytam magam, pedig tartottam a dologtól, de még egy tévévitára is vállalkoztam a labor vezetőjével. Nem pereltek be. Ám ez mégis más, mint maszkban vadorzókat kergetni, csalánnal verni őket, és fenyegetésül elrabolni a gyerekeiket. Sokat vitáztam erről Diannal. - Inkább adjál munkát nekik - ajánlottam -, akkor nem fognak orvvadászni, hiszen lesz pénzük élelemre. Próbáld megérteni őket! - Nem, nem engedem őket semmiképpen közel a gorillákhoz - mondta -, mert akkor azok még könnyebben lesznek levadászhatók. Hiába említettem neki a Gombe körül élő tanzániaiakat, akiknek elmentem a falvaikba. Ma már egyenként is ismerik a csimpánzokat, és vigyáznak rájuk.

- Miért hagyott fel korábbi életével a majmok között?

Mert hirtelen ráeszméltem, hogy a csimpánzokat a kipusztulás fenyegeti, hiszen élőhelyük eltűnőben van, Nyugat- és Közép-Afrikában egyre gyakrabban tekintik őket csupán "dzsungelhúsnak", megeszik őket a többi erdei vaddal együtt, és mind több kerül fogságba, ahol sokszor kegyetlenül bánnak velük. Ehhez pedig többet kell tennem, mint hogy közöttük éljek. Azelőtt csak a National Geographic címlaplánya voltam, ami azt hittem, hogy nem zavar, de ma visszatekintve mégis bántott. Ma már fehérgalléros tudósok elé is nyugodtan ki merek állni.

- Mindent tud már a csimpánzokról?

Nem, dehogy is. A legizgalmasabb terület, ami még hátravan, a különböző csoportok közötti különbségek, a hangbeli és a jelekkel történő kommunikáció további tanulmányozása, vagy az, hogy miképpen adják át a csoportok egymásnak a szerszámhasználat technikáját. Versenyt futunk, hogy nehogy előbb pusztuljanak ki, mintsem hogy megértsük őket. Aztán itt van az új felismerés, hogy már pontosan tudjuk, melyik hím melyik kölyöknek az apja, tehát jobban megfigyelhetjük az apa-utód kapcsolatokat is. Szerencsére azért vannak, akik folytatják a munkát Gombéban.

- Kétszer volt férjnél, egy gyereke van, aki nem követte az ön útját. Kevésbé lett volna sikeres az emberi kapcsolataiban, mint az állatokkal?

A fiam némileg azért hasonló úton jár, de nála is fontosnak bizonyultak a korai élmények. A táborban a tó partján nőtt fel, és sok barátja lett a környékbeli halászok gyerekei közül. Ha elleneztem volna, hogy inkább a tengerparton búvárkodik és halászik, ahelyett, hogy biológiai kutatásokat végezne, saját nézeteimnek mondanék ellen. Második férjemmel, aki a tanzániai nemzeti parkok igazgatója volt, és sajnos meghalt, nagyszerű éveket töltöttünk együtt. Hugóval, első férjemmel, aki fotóriporter volt, és több könyvemhez készített csodálatos képeket, azt hiszem a legnagyobb különbség az volt közöttünk, hogy számára a pénz cél volt, számomra pedig csak eszköz.

- A december elején tartott nagy párizsi ENSZ-konferencián megkongatták a vészharangot az emberszabású majmok felett, mondván, a 24. órában vagyunk. Lehet, hogy már el is késtünk, és visszafordíthatatlan a kipusztulásuk?

- Van még lehetőség, végre pénzt is kiutaltak egy 25 millió dolláros gyorssegély formájában, ami persze nem sok. De több szervezet is tevékenykedik ezen a területen, így a Jane Goodall Intézet is. Ha még többen leszünk, és nem kezdünk egymással marakodni, talán sikerül előrejutnunk.

- Mi ez az intézet és hogyan működik?

Az ötlet 1977-ből, az amerikai Genevieve di San Faustino hercegnőtől származik, aki a férjével meglátogatott Gombéban. Ma ő az alapító elnök. Mindezt egy tragikus eset előzte meg. Két évvel korábban négy amerikai diákomat kongói banditák elrabolták, és csak magas váltságdíj ellenében szabadulhattak ki. Ezután egy időre mindannyiunkat védettebb helyre szállítottak, és bizonyos ideig nem kaptunk pénzügyi támogatást sem. Ezért alapítottuk meg a nonprofit alapítványi formában működő intézetet, amelyik a Leakey-alapítványtól, majd egyre több helyről kapott pénzt. Több programunk van többek között csimpánzkutatásra és a rezervátumok körül élő emberek életkörülményeinek javítására, továbbá a lelőtt anyjuk után árván maradt csimpánzkölykök számára berendezett menhelyek fenntartására. A folyamatos növekedés után most nyitottuk meg a 17. intézetünket, ezúttal Ausztriában. Az egyik legsikeresebb Kínában működik, most indul egy másik Japánban, és több mint remény, hogy a jövőben budapesti központtal egy kelet-közép-európai intézet is megnyithatja a kapuit. Ehhez a máris sikeres Gyökerek és Rügyek mozgalom keretén belül - immár Magyarországon is - tevékenykedő gyermekcsoportok remek kiindulási pontot jelentenek, amelyeket ernyőszervezetként foghatna össze az intézet.

- Se szeri, se száma a kitüntetéseknek, tisztségeknek, amelyekkel a különböző országokban elhalmozták. Birtokosa az Albert Schweitzer Díjnak, a japán Nobel-díjnak megfelelő Kyoto-díjnak, volt az Év asszonya 1996-ban, Kofi Annan pedig az ENSZ békenagykövetének nevezte ki.

- Ezek jó része nem annyira személy szerint nekem, mint inkább az intézetnek jelent sokat, mert pénzt hoz a védelmi munkához, másrészt ajtókat nyit ki számunkra, mint például a legutóbbi spanyol kitüntetésem Dél-Amerikában.

- Mindig ilyen optimista volt?

Azt hiszem, igen. Tudja, soha nem jártam különösebben templomba, de a nagyapám lelkész volt, úgyhogy valami mégis maradt ebből a családi hagyományból, és beépült a gondolkodásomba. Egy teljes élet valahogy a beteljesülés megnyugvását adja, és bár azt hiszem, ennél már szinte nem is tudnék keményebben dolgozni azért, hogy élhetőbb Földünk legyen, de ezeken a hosszú, egyrészt pénzgyűjtő célú turnékon olyan lelkesítő emberekkel találkozom, mint például itt a Gyökerek és Rügyek mozgalomba bekapcsolódott magyar gyerekekkel, akik az emberi természet jobbik arcát mutatják fel.

- Az ön szerint is mély biológiai gyökerű háborúk, a terrorizmus, a természeti értékek folyamatos pusztítása mintha mégsem adna sok okot a reményre. Ehhez már egyfajta idealizmus kell.

- Bizonyos értelemben igen. Ugyanakkor egyre erősebb az embereknek az a fajta akarata, ami egy ellenkező irányú fejlődést kíván. Az ezt az irányzatot zászlajukra tűző társadalmi mozgalmak sokkal erősebbek, mint tíz éve. Sajnos a terrorizmus elleni küzdelem egy kicsit elnyomja ezeket a törekvéseket, de azért jelen vannak, és hiszek benne, hogy egyszer érvényre is jutnak.

Az agresszió a csimpánzkolónia belső rendjének megszilárdításában játszik szerepet