Sárosdi, a prózaíró udvarias embernek tartotta magát. Úgy gondolta, tisztában van a legalapvetőbb udvariassági illemszabályokkal, sőt tudja is alkalmazni azokat. Ebbéli tudását nemcsak gondos szülői nevelés nyomán szerezte, hanem legalább annyira tapasztalatok útján, ám mivel alapvetően félénk és visszahúzódozó ember volt, tapasztalatai elsősorban környezete megfigyeléséből származtak. Kora ifjúságától fogva nyitott szemmel járt-kelt a világban (talán ezért is adta prózaírásra a fejét), figyelte az emberek viselkedését, és egyre inkább meggyőződésévé vált, hogy az udvariasság fontos dolog.
Almák
Ennek szellemében adta át Sárosdi kedves mosoly kíséretében a villamoson és a metrón a helyét az időseknek és a kisgyermekes anyukáknak, illetve engedte az ajtókban maga elé a hölgyeket (tegyük hozzá: "többnyire", nehézségei hébe-hóba akadtak, zavarba jött például, ha egy cégéren a "söröző" és az "étterem" szó egyaránt szerepelt, olyankor többnyire az előbbi mellett döntött, és ő ment be elsőként). Nőnemű ismerőseit továbbá rendre elkápráztatta azzal, hogy fölsegítette rájuk a blézert, a kabátot, átvette tőlük és cipelte a degeszre tömött bevásárlószatyrot; s tette mindezt anélkül, hogy a legcsekélyebb jelét adta volna annak, hogy mindezért bármiféle viszonzást, netán ellenszolgáltatást remél. Sárosdi szeretett udvariasnak lenni, élvezte a meglepett örömöt, amelyet általában okozott. Jóleső érzéssel nyugtázta a köszöneteket, a nyíltan a szemébe mondott dicséreteket; és gyakran eszébe jutott, hogy az udvariasság természetesen nem minden, ám nagyon is fontos, hogy időnként egy jó szóval, egy gesztussal szerezzünk embertársainknak néhány örömteli pillanatot.
Amikor a hatos busz bekanyarodott a végállomásra, és az emberek egymást taposva-taszigálva tódultak az ajtók felé, hogy aztán ugyanakkora lendülettel megrohamozzák a metró bejárata felé vezető lépcsőt, Sárosdi szokásához híven a tömeg eloszlását követően készülődött a leszálláshoz. Egyszerre pattant föl az ülésről egy, a 30-as éveinek közepén járó, sporttáskával és bevásárlószatyrokkal fölpakolt hölggyel, aki pár méterrel odébbról igyekezett az ajtó felé. Bár a prózaíró ért előbb oda, Sárosdi megtorpant, és kézmozdulattal, udvarias mosoly kíséretében jelezte a hölgynek, hogy előre engedi. Ám a meglepett öröm és a köszönet ezúttal elmaradt, a hölgy közölte vele, hogy mióta világ a világ, a férfinak kell előbb leszállnia a buszról, majd le kell segítenie a nőt. A prózaíró nem erre számított, alig tudta leplezni meglepettségét, sietve lelépett a járdára és a karját nyújtotta a hölgy felé. "Nekem nem kell segíteni" - jelentette ki akkor amaz, azzal a sporttáskával és a bevásárlószatyrokkal egyensúlyozva leszállt.
Sárosdi pár pillanatig földbe gyökerezett lábakkal állt a busz mellett, majd elindult a hölgy nyomában az aluljáró felé. Hamar utolérte, nemcsak azért, mert öles léptekkel igyekezett utána, hanem amiatt is, mert elszakadt a hölgy egyik bevásárlószatyrának a füle, almák gurultak az aluljáró betonján szerteszét. Sárosdi egyszerre hajolt le útitársnőjével, összeszedett néhány almát, és átnyújtotta őket a hölgynek, aki kiváló logisztikai érzékről tett tanúbizonyságot azzal, ahogy a gyümölcsöket a zsebeiben, a sporttáskában és a megmaradt szatyrokban szétosztotta pillanatok alatt. Csak azután, hogy végzett és fölelemelkedett, nézett a prózaíró arcába. Sárosdi elvörösödött, zavarában olyasmit hebegett, miszerint mindennap újat tanulhatunk, meg hogy az okos ember a hibákból okul. A nő kivett a zsebéből egy almát, átnyújtotta Sárosdinak. "Maga igazán udvarias - mosolygott. - Udvarias és érzékeny ember. Köszönöm" - hirtelen mozdulattal végigsimította a prózaíró arcát, aztán fölkapta a szatyrokat, sarkon fordult és elindult a mozgólépcső felé. Sárosdi még szeretett volna mondani valamit, ám a torkában lévő kaparászástól nem jutott szóhoz. "Férfiember nem sír, nem illendő dolog" - motyogta, már az aluljáró közepén, és miközben hullámzott körülötte az embertömeg, különös boldogságot érzett a szíve körül.