Ennek szellemében adta át Sárosdi kedves mosoly kíséretében a villamoson és a metrón a helyét az időseknek és a kisgyermekes anyukáknak, illetve engedte az ajtókban maga elé a hölgyeket (tegyük hozzá: "többnyire", nehézségei hébe-hóba akadtak, zavarba jött például, ha egy cégéren a "söröző" és az "étterem" szó egyaránt szerepelt, olyankor többnyire az előbbi mellett döntött, és ő ment be elsőként). Nőnemű ismerőseit továbbá rendre elkápráztatta azzal, hogy fölsegítette rájuk a blézert, a kabátot, átvette tőlük és cipelte a degeszre tömött bevásárlószatyrot; s tette mindezt anélkül, hogy a legcsekélyebb jelét adta volna annak, hogy mindezért bármiféle viszonzást, netán ellenszolgáltatást remél. Sárosdi szeretett udvariasnak lenni, élvezte a meglepett örömöt, amelyet általában okozott. Jóleső érzéssel nyugtázta a köszöneteket, a nyíltan a szemébe mondott dicséreteket; és gyakran eszébe jutott, hogy az udvariasság természetesen nem minden, ám nagyon is fontos, hogy időnként egy jó szóval, egy gesztussal szerezzünk embertársainknak néhány örömteli pillanatot.

Amikor a hatos busz bekanyarodott a végállomásra, és az emberek egymást taposva-taszigálva tódultak az ajtók felé, hogy aztán ugyanakkora lendülettel megrohamozzák a metró bejárata felé vezető lépcsőt, Sárosdi szokásához híven a tömeg eloszlását követően készülődött a leszálláshoz. Egyszerre pattant föl az ülésről egy, a 30-as éveinek közepén járó, sporttáskával és bevásárlószatyrokkal fölpakolt hölggyel, aki pár méterrel odébbról igyekezett az ajtó felé. Bár a prózaíró ért előbb oda, Sárosdi megtorpant, és kézmozdulattal, udvarias mosoly kíséretében jelezte a hölgynek, hogy előre engedi. Ám a meglepett öröm és a köszönet ezúttal elmaradt, a hölgy közölte vele, hogy mióta világ a világ, a férfinak kell előbb leszállnia a buszról, majd le kell segítenie a nőt. A prózaíró nem erre számított, alig tudta leplezni meglepettségét, sietve lelépett a járdára és a karját nyújtotta a hölgy felé. "Nekem nem kell segíteni" - jelentette ki akkor amaz, azzal a sporttáskával és a bevásárlószatyrokkal egyensúlyozva leszállt.

Sárosdi pár pillanatig földbe gyökerezett lábakkal állt a busz mellett, majd elindult a hölgy nyomában az aluljáró felé. Hamar utolérte, nemcsak azért, mert öles léptekkel igyekezett utána, hanem amiatt is, mert elszakadt a hölgy egyik bevásárlószatyrának a füle, almák gurultak az aluljáró betonján szerteszét. Sárosdi egyszerre hajolt le útitársnőjével, összeszedett néhány almát, és átnyújtotta őket a hölgynek, aki kiváló logisztikai érzékről tett tanúbizonyságot azzal, ahogy a gyümölcsöket a zsebeiben, a sporttáskában és a megmaradt szatyrokban szétosztotta pillanatok alatt. Csak azután, hogy végzett és fölelemelkedett, nézett a prózaíró arcába. Sárosdi elvörösödött, zavarában olyasmit hebegett, miszerint mindennap újat tanulhatunk, meg hogy az okos ember a hibákból okul. A nő kivett a zsebéből egy almát, átnyújtotta Sárosdinak. "Maga igazán udvarias - mosolygott. - Udvarias és érzékeny ember. Köszönöm" - hirtelen mozdulattal végigsimította a prózaíró arcát, aztán fölkapta a szatyrokat, sarkon fordult és elindult a mozgólépcső felé. Sárosdi még szeretett volna mondani valamit, ám a torkában lévő kaparászástól nem jutott szóhoz. "Férfiember nem sír, nem illendő dolog" - motyogta, már az aluljáró közepén, és miközben hullámzott körülötte az embertömeg, különös boldogságot érzett a szíve körül.