Már jóval a kelet-európai rendszerváltás előtt megkezdődött a historiográfia terén is a náci genocídium és a Gulag azonosításának vagy legalábbis rokonításának nagy hadművelete. A "Gonosz Birodalma" (Reagan) tézis már a nyolcvanas években jelezte, hogy a Szovjetunió történetének kriminalizálása betört a politika, majd hamarosan a tudomány területére is. Az azonosítás módszertani alapját a hidegháború korszakában keletkezett úgynevezett totalitarianizmus elmélet képezte, amely a nyolcvanas évek második felétől újra reneszánszát élte, Kelet-Európában pedig a rendszerváltás ideológiai kontextusának részévé vált.

A historiográfia terén a Gulag és a náci haláltáborok egyfajta azonosítását mindenekelőtt a - szakmai szempontból ma már több mint problematikus - Nagy terror című könyv szerzője, Robert Conquest 1987-es, a Bánat aratása (The Harvest of Sorrow) című műve és a körülötte kibontakozó intellektuális közeg hozta létre. E könyv óriási karriert futott be az Egyesült Államok határain kívül is. Keletkezésének titkos politikatörténetéről Jeff Coplon amerikai szerző már 1988-ban lerántotta a leplet. A lényeg abban állt, hogy az 1932-33-as ukrajnai éhínséget úgy "kellett" bemutatni, mint amely a náci népirtáshoz hasonlóan tudatosan elpusztította az ukrán lakosság millióit, szám szerint még többet is, mint a náci holokauszt hatmillió zsidó áldozata. Ezt a nyilvánvalóan hamis és abszurd "koncepciót" a Terror Háza szakemberei nem is olyan régen nagy konferencia keretében ismét megpróbálták népszerűsíteni az adófizetők pénzén.

Mára sokan elfelejtették már, hogy a nácikkal való kollaborálás miatt emigrációba kényszerült ukrán nacionalista szervezetek, mint az "Ukrajnai Éhínséget Vizsgáló Bizottság", a nyolcvanas évek elején felvetették a "szovjet holokauszt" témáját részben azért, hogy eltereljék a figyelmet az ukrán nacionalista csoportok valódi szerepéről az ukrajnai zsidó népirtásban a második világháború idején. Az ukrán emigránsok nem véletlenül akadályozták a nácik felkutatását, hiszen lelepleződhettek, mint a nácik támogatói, mint közönséges náci kollaboránsok. Talán nem puszta véletlen, hogy az éhínségkutatás éppen akkor kapott lábra, amikor a különleges nyomozó hivatalt 1979-ben létrehozták. Ekkor merült föl John Demjanjuk, a "Rettegett Iván" becenévre hallgató háborús bűnös letartóztatása.

Az ukrajnai éhínségről tisztázni kellett (volna), mi bizonyítható és mi nem, végül is a szárazság, a természeti katasztrófa tényét a szakirodalom politikai hovatartozástól függetlenül sohasem tagadta. Miként nem tagadta azt sem, hogy természetesen Sztálin is felelős volt mindezért. Az idézett amerikai szerző, aki 15 évvel ezelőtt még nem sejthette, hogy a budapesti Terror Háza rácáfol legrosszabb feltételezéseire is, így vélekedett: "még a legvadabb képzelőerővel sem nevezhetjük a tragédiát tudatosan megtervezett és szisztematikus népirtásnak". Sztálin felelősségének problémája nem metszhető ki a rendszer működésének mechanizmusából. Hiszen az éhínségért nemcsak Sztálint lehet utólag felelősségre vonni, hanem ahogyan Arch Getty, a jeles amerikai történész a maga idején helyesen rámutatott, az éhínség értelmezhetetlen például a több tízezer párt- és állami funkcionárius nélkül, akik a határozatokat végrehajtották. Az okok között továbbá említeni kell azokat a parasztokat is, akik lemészárolták az állatokat, fölégették a földeket, és tiltakozásul bojkottálták a föld megmunkálását. Az ukrán holokauszt tézisét megalapozandó, már 1983-ban megjelent egy film (Harvest of Despair), amely fotóanyagában egy csinos kis hamisítást hajtott végre. Az 1921-22-es volgai éhínség képeit úgy mutatta be, mintha azok az 1932-33-as ukrajnai éhínség periódusából származnának. A politikai intenciójú hamisítás itt kezdődött és a Terror Házában fejeződött be.

Az "ősforrás", Conquest elborzasztó könyve "médiaképesnek" bizonyult. A politikai-kulturális publicisztika a könyvet lelkesült ovációval fogadta, de a szakma lényegében az első pillanattól elutasította: Alekszadr Dallin, a Stanford professzora, híres szovjetológus így vélekedett: "Nincs rá bizonyíték, hogy az éhínség szándékosan az ukránok ellen irányult volna… Ez egyáltalán nem egyeztethető össze ismereteinkkel, és nincs semmi értelme." A vita a kilencvenes években újraéledt, például utalni lehet W. R. Davis, B. M. Tauger, G. S. Wheatcroft és mások Conquesttel folytatott polémiájára, illetve Conquest válaszára, mely szerint a szóban forgó könyvét valóban azzal a céllal írta, hogy bebizonyítsa: Sztálin tudatosan idézte elő az éhínséget, hogy leszámoljon a kulákokkal. A három kritikus így vélekedett: "Az állam látta el gabonával a városokat és a hadsereget, ha az erre a célra tartalékolt készletekből - amelyek 4-6 hetes ellátást jelenthettek - a falvakba visznek segélyt, akkor a városokban tömeges éhínség, járványok és fejetlenség lett volna úrrá." Ugyanakkor sem Sztálin, sem a szovjet vezetés nem láthatta előre az aszály bekövetkeztét, hacsak nem ruházzuk fel Sztálint természetfölötti tulajdonságokkal, ahogyan az többfelé néhány évtizeddel ezelőtt már megtörtént.

A nyolcvanas évek végén meglepőnek tűnhetett, hogy e cinikus csalás elkészítésében és propagálásában részt vettek az Egyesült Államok legmagasabb politikai és oktatási-kulturális fórumai. Conquest műve ugyanis nemcsak az 1983-as kanadai ukrán filmre rímelt. Azóta Conquest elhíresült könyve filmek, népszerűsítő és folytatásos tv-műsorok során egyfajta "szentírássá" szublimálódott, amit iskolai tananyagként is propagálnak. William Larkin az állami oktatási bizottság konzervatív párti tagja által népszerűsített állami tanmenet az ukrajnai éhínség halálos áldozatainak megbecslésénél járatja le magát a legjobban: "általánosan elfogadott - írta, hogy kb. 7 millió ukrán, vagyis a teljes ukrán népessége 22 százaléka halt éhen a kormány által megtervezett és ellenőrzött módon". Gondoljunk bele, ehhez jött még a Szovjetunió sokmilliós embervesztesége a nagy honvédő háború idején, amely jelentős mértékben érintette éppen az ukrán területeket, és 1,4 millió zsidó kiirtása Ukrajnában, ez már összesen minden harmadik ukrán elpusztulását jelentette volna, amit azonban eddig még egyetlen komolyan vehető forrás vagy szerző sem bizonyított. És akkor még nem szóltunk a "nagy terror" áldozatairól és a Gulagon elpusztultakról. Itt éppen az az érdekes, hogy nem is kell semmit bizonyítani, csak állítani, beszélni, hamisítani. Ha sokat mondják és kellő agresszivitással, valamint nagy sajtótámogatással, előbb-utóbb csak elhiszik.

"Mindig arra törekszenek, hogy hatmilliónál nagyobb számot hozzanak ki - jegyezte meg Eli Rosenbaum, a Zsidó Világkongresszus szakértője -, azt akarják, hogy az olvasó azt gondolja: Te jó ég, ez rosszabb volt, mint a holokauszt." Az áldozatok megbecsült száma a szörnyűséges és valóban realisztikus másfél milliótól indul, s a végső határ a csillagos ég, a fent említett hétmillió. Áhítatos tisztelet övezi ma is e könyvet. Olyannyira, hogy például a New York Times még 1999 tavaszán is egy olyan recenziót közölt a Gulag borzalmairól szóló tv-műsor kapcsán, amelyben a recenzens az "autenticitás hangját" Robert Conquest hangjában találta meg. A történelem ismétli magát. Ma Magyarország "terrorházi" történetírása tart itt, de jelentős szakemberek szerencsére Magyarországon sem adták a nevüket e hamisításhoz és a hamisítás e neofita iskolájához. Ezzel kapcsolatban azért érdemes emlékeztetni arra a tényre, hogy 1942 januárjában a Wannsee-konferencián, amikor elhatározták a zsidók teljes és végleges kiirtását ("Die Endlösung"), a 15 résztvevőből hét a tudományok doktora volt.