Az élet kemény hangon visszaszólt a koalíciós pártoknak, és ezen az sem változtat, hogy ez a hang szólamokra bomlott. Ahogy a törvényhozás számos ellenzéki szavazata sem befolyásolta, hogy simán elfogadták a kórház-privatizációs törvényt júniusban, úgy az Alkotmánybíróság tegnapi döntéseinek számos belső ellenszavazata ellenére: megsemmisült a kormányzatnak kedves jogszabály. Igazán kínossá teszi a döntést, hogy lényegében egyszerű politikai neveletlenség miatt húzták át az alkotmánybírák a parlamenti többség döntését. Ahogy érdemtelenül megszégyenítő lehetett a köztársasági elnök számára a koalíció nyári bánásmódja, úgy került méltatlan helyzetbe most a két kormánypárt az alkotmánybírósági döntés után. Ez éppen azon a napon született meg ugyanis, amikor a PSZÁF a kormány számára kellemetlen és kellemetlenkedő elnökét háttérbe szorító törvénymódosítás a parlament elé került. Még visszhangzott az alkotmánybírósági nem a jog csarnokaiban, amikor a T. Háznak ki kellett mondania a maga a kórháztörvénynél jóval nehezebben intonálható igenjét a PSZÁF-ról, Szászról.

A nagy bánatokat gyakran igen kis vétkek előzik meg. Máig nem érthető igazán, hogy miért veszítette el a türelmét a koalíció júniusban. Akkor sem, ha tudva tudjuk, hogy attól tartottak, az előző kormányzat úgynevezett Mikola-privatizációs törvénye lép hatályba, ha nem alkotnak helyette időben másikat. Így sem érthető a kaotikus kapkodás. A Mikola-változatot ugyanis néhány nappal korábban már jogilag hatástalanították. Akkor vajon miért tette meg a parlament fennállása során először, hogy egy, a köztársasági elnök által megfontolásra (!) visszaküldött törvényt még az érkezés napján, érdemi tárgyalás nélkül újra elfogadott, deklarálva, hogy nem hisz Mádl Ferencnek. Nem hisz az elnök kételyeinek őszinte voltában, azonosítja azokat az ellenzék kifogásaival, amelyeken már áttárgyalták magukat, ismétlésbe hát minek bocsátkozzanak. Máig nem érthető, hogy ilyen jelentőségű ügyben miért engedtek teret a látszatnak, hogy az utolsó nyári ülésnap után már nem óhajtottak több napsütéses órát szánni az ügynek. Ide tartozik, hogy visszamenőleg kínos igazán az Alkotmánybíróság mostani döntésének az a mondata, amely szerint a törvény megsemmisítése nem érinti az annak alapján keletkezett jogviszonyokat. Csak elvétve keletkeztek ugyanis ilyen jogviszonyok. Nem adtak el egészségügyi intézményeket. Mondhatnánk, lám, fölöslegesen aggódott az elnök, de e helyzetben ő az utolsó, aki szemrehányással illethető.

Ami nem jelenti, hogy kételyei, amelyek annak szóltak, hogy profitorientált vállalkozásoké lehet az egészségügy, feltétlenül megalapozottak voltak, csak azt, hogy a köztársasági elnök kételyeit tiszteletben kell tartani. És ez jár a PSZÁF elnökének, még ha nem keveset tesz is azért, hogy próbára tegye a hatalom jogállami elkötelezettségét, jár a legfőbb ügyésznek, nem zárójelbe téve a lojalitás kölcsönösségének követelményét, jár a Nemzeti Bank elnökének, jár minden intézmények, amely a hatalom törvényes ellensúlya.

Az egészségügyi miniszter, mint igazi politikus örömhírként vette, hogy az Alkotmánybíróság tegnap nem marasztalta el érdemben a kórháztörvényt. Az örömöt felhőzheti, hogy a törvény tartalmáról nem is tárgyaltak. Az ezután következhet, ha netán újra benyújtják, de már ez is kérdéses. Még kellemetlenebb, hogy a kormánypártok képviselői annak idején hasonlóképpen értékelték a hírt: boldogok voltak, hogy Mádl Ferenc a parlamentnek küldte vissza a törvényt, s nem rögvest az AB-hez fordult. Majd nem álltak vele szóba.

A kórháztörvény egyébként azt gondolom, jól szolgálná a magyar egészségügyet - ha ez még érdekelhet valakit.