Fakeresztet akartam állítani, csak úgy, hogy emlékeztessem magam, a karácsonyi izé kiről és miről szól, a vásárlási láz tudatos gerjesztéséről, az elvilágiasodott fogyasztásközpontúság barbár hordáinak féktelen tombolásáról, az esztétikailag értelmezhetetlen, fémes csillogású aggatványokról, az érintésvédelmileg aggodalmas távol-keleti égősorokról, és egy kicsi, ám annál jelentéktelenebb párt igyekezetéről, hogy a sok vihart és politikai felhasználást megért, jobb sorsra érdemes vallási jelkép és kínzóeszköz hurcolgatásával csináljon vásári mutatványt és politikai BTL kampányt mindabból, amiből. (Erdélyi Zsolt meglátása szerint Pilátus Kr. u. 33-ban a világtörténelem legnagyobb hatású outdoor kihelyezésével több mint 2000 éven át ható kampányt kezdett, igaz, a körülmények sajátos alakulása folytán, a közvetített üzenet némileg deformálódott, a kampány hatása épp ellenkező lett azzal, mint amit a megrendelő elérni kívánt.) Na, kábé ennyit arról, hogyan lehet a kampányidőben küldözgetett hate mailek és SMS-ek szintjére lefokozni egy szakrális szimbólumot.
Szokeresz a fakereszt
Gyorsan kikeveredek ebből a turbulens szellemi erőtérből. Megfelelő faanyag híján, valamint felismerve, hogy két, egymásra merőleges gerenda nem is fér be a lakásba, vagy ha mégis, akkor teljesen használhatatlanná teszi, inkább egy Sváby Andrást formázó díszgyertyát gyújtottam, és keresztbe rászögeltem egy fröccsöntött Vujity Trvtkó akciófigurát.
(E helyről üzenjük a lélekromboló kereskedelmi televízióknak, hogy
vajon kinek áll érdekében?
Azonal vessenek véget!
Ideje volna már komolyan elgondolkodni azon.
Szüntessék be a kártékony!
Gyorsuló világunk.)
Miért félévente körbenyalni a környezetre minden szempontból ártalmas Ernyei Bélát? Van-e még olyan nyomorúságos, megözvegyült háztáji szövőnő, aki elhiszi, hogy ő volna a Magyar Férfi?
Örüljünk inkább felhőtlenül annak, hogy visszatért Rózsa Gyuri, a klasszikus mikrofonfriza (Fear the \'fro!) első hazai apostola. (Na jó, még Gergely Gábor, talán.)
Szün.
Iron Maiden-pólót veszek a gyereknek Mikulásra.
Szün.
Szün.
Sóhajt, zihál. Megszédülök a mélységtől. A mondatétól ti. Egyrészt ott a Szeptember végénes gerontoszentimentális nekikeseredés, másrészt a rácsodálkozás a társadalmi változásokra (Hol van már a régi jó generation gap? Tizenkét éves koromban én is Iron Maiden-pólót akartam. De elképzelhetetlen volt, hogy olyan pólót akarjak, amilyet az apám akart tizenkét éves korában.) Harmadrészt meg: a polón Eddie, az együttes kriptaszökevény logózombia (legenyhébb fogalmazásban is pokolfajzat) összetört sírkövek között villámot hárít egy véres fejszével. Boldog ünnepeket.
Szün.
A Westendben vonszolódok sólyomkoponyás-vaskeresztes (szokeresz a vaskereszt) bézbólsapkáért, az is a gyereknek, a Maiden-póló mellé, nyilván, amikor egy olyan pillantás villan egy tizenöt-se neohippi gyereklány szeme sarkából, hogy már a bulvárlapok örvendetesen bővülő pedofilrovatainak élén látom magam. Elém áll, előtűnik egy bűntárs, kis videokamerával, riportot készítenek, mit üzenek a Mikulásnak. Nem tudok üzenni semmit, persze, meg se tudok szólalni, csak habogok, valamit a Coca Cola-pirosságról (urban legend), ilyenek, a lány hamar megunja: jó, akkor mondja meg (magáz), hogy miért van két fülbevalója? Csak visszakérdezni bírok: neked meg miért van orrbavalód? Tetszik, mondja, és nyújtja a nyelvét: a nyelvemben is van, és húzza föl a pólóját: van tetkóm is.
Én meg olyan ostobán bámulok a kamerába, mintha Tornóczky Anitát láttam volna hosszú ősz szakállal, rénszarvasszánon repülni a mennyezet alatt; rajtam röhög majd az osztály. Mindegy, veszek magamnak egy Ernyei Bélás pólót, és meztelen angyalkás üdvözlőlapot küldök Michael Jacksonnak.
