Csábító dolog a mai magyar politikát a megszokott kód alapján értelmezni. Valahogy így: van egy ásatag, anakronisztikus jobboldal, amely mást se akar, mint visszavezetni Magyarországot az "első átkosba" (a Horthy-rendszerbe); és felnőtt mellette egy hovatovább nem kevésbé anakronisztikus baloldal is, amely erős szálakon kötődik a "második átkoshoz" (a Kádár-rendszerhez). Ezek ketten, szerepeikbe kövülten, ám igencsak nagy egyetértésben gátolják a modern, európai Magyarország létrejöttét.

Általában nincs ellenemre, ha a politikát a múlt felől értelmezik. A múlt vagy inkább a hagyomány igenis fontos eleme a jelennek. Emberek, pártok, országok, rendszerek nagy ritkán lépik csak át a saját árnyékukat. Még az önmagukat leginkább liberálisnak érző, a múlttól való relatív függetlenségüket, szabad döntéseiket hangoztató embereknek is be kell ismerniük, hogy valamilyen mértékben "foglyai" múltjuknak. A hagyomány sokkal erősebb tényező, mint gondolnánk.

Ámde tegyünk határozott különbséget a múlt, a hagyomány értelmezésének lehetőségei között. Van először is a múlt értelmezésének egy rendkívül leegyszerűsítő, már-már doktriner módja - valahogy úgy, ahogyan azt az első mondatokban vázolni próbáltam. Ezzel bajosan kezdhetünk valamit, már persze akkor nem, ha tényleges mondandónk van arról, hogy miről is szólnak igazán a mai politikai konfliktusok. A múltnak ez a reduktív és doktriner felhasználása mindenre jó, csak éppen a jelen folyamatainak megértésére nem. A múltnak azonban van egy másfajta, úgy mondanám: kreatív megközelítése is, amely a múltat is (mint a jelent) gondolkodási és cselekvési alternatívák terepének tekinti. Vagy másképpen: elvek küzdelmének.

Hozzám ez az utóbbi áll lényegesen közelebb. Az előbbiről azt gondolom, hogy a politikai harcban mindig van szerepe a múlt politikai felhasználásának. De ha akár csak vázlatosan is ki akarjuk tapogatni, hogy milyen folyamatok zajlanak ma, akkor ezeket a folyamatokat felelőtlenség és gondolkodási restség pusztán a régebbi folyamatok, a bal-jobb-, a népi-urbánus, a kozmopolita-nemzeti, a liberális-konzervatív, a haza-haladás, a modernisták-retrográdok és isten tudja, még milyen ellentétpárok őrületesen semmitmondó kalodájába gyömöszölni. Semmit nem fogunk megérteni az egész mai "kocsmából", ha viszonyítási pontunk a Horthy- vagy a Kádár-rendszer, látószögünk pedig kizárólag nemzeti látószög.

A magyar politikai közélet régi és igazolhatatlan közhelye, hogy a hazai konfliktusok egy nyugatos és egy "keletes" tábor konfliktusában ragadhatók meg. Ezt a megközelítést persze sokszor maguk a magyar történelem nagyjai is táplálták olyan "kétértelmű" megfogalmazásaikkal, mint például Széchenyinek a kelet népéről szőtt eszmefuttatása vagy a két háború közötti publicisztikának számos félreérthető kategóriája. Az ilyesfajta kettéosztásokkal nemcsak az a baj, hogy hamisak, hanem, hogy szerepsémákat honosítanak meg, tesznek hagyománnyá, amit az egymást követő generációk előbb-utóbb szinte gondolkodás nélkül elfogadnak. Azt sem nehéz megindokolni persze, hogy miért történik ez így; ha a szembenálló felek túl sokszor használnak egymással kapcsolatban dehonesztáló és igaztalan címkéket, a megbántottak lassacskán - ha másért nem - dacból is meg akarnak felelni a rájuk osztott szerep követelményeinek. Gondoljunk csak arra, hogy egy olyan címke, amelyet a rendszerváltás forgatagában oly könnyen osztottak ki például liberális oldalról (a mucsai kifejezésről van szó), hány jobboldalit "varázsolt" mucsaivá. És sorolhatnánk a példákat: hányan lettek - mert lelkiismeretük és igazságérzetük ezt diktálta - "liberálbolsevikok", "nacionalisták", "zsidók", "cigányok", "nemzetiek" és "nemzetietlenek". Hányan lettek valamilyen szitokszóként használt kifejezés vállalt inkarnációi!

Talán éppen egy történelmi szerepsémába való belekövesedés és e séma dacos-lázas mai megélésének igénye magyarázza a hazai közélet állandó izgalmi állapotát és olykori kilátástalanságát. Holott érdemes lenne nyugodt, elemző és megértő hangnemben elmondanunk: a magyar politikai közéletnek nem a fentebbi megosztottság az egyetlen, s ráadásul nem ez a legfőbb tengelye. Az ellentétek lényege nem nyugatosok és nyugatellenesek között húzódott már a reformkorban sem, hanem a nyugatiasság különféle elgondolásai között. Természetesen a régi vágású történetírás ezt nem érzékelhette, amikor az általa nem kedvelt konzervatív politikai irányzatot könnyed mozdulattal azonosította a maradisággal, azaz végső soron a nyugatellenességgel. Nekünk azonban a demokrácia több mint egy évtizedes története után nincs okunk elfogadni azt a maszlagot, mely szerint a nyugatos táborral egy nem nyugatos áll szemben.

Ez a szlogen nem volt igaz a reformkorban, s nem igaz ma sem. De hogyan lehet ezt a tételt bizonyítani? Egyáltalán: szükség van-e bizonyításra?

A baj az, hogy objektív múltértelmezési hagyomány egészen egyszerűen nem létezik Magyarországon. A baloldali jellegű megközelítések a jobboldal múltbéli működését tolerálják nehezen, míg a jobboldaliak a baloldalét. Az előttünk álló évek és évtizedek talán éppen arra adnak majd alkalmat, hogy ezeket a rivális múltbéli felfogásokat rekonstruáljuk. De a múlt megítélésének kulcsa: a jelen. Ha a jelent képtelenek vagyunk rivális elgondolások, elvek, világértelmezési koncepciók egymásmellettiségeként értelmezni, hasonlóan képtelenek leszünk erre a múltat illetően is.

De milyen is a jelen? Illetve - mert ez legalább olyan érdekes - milyen gondolati alternatívák rajzolódnak ki a politikai jövőképekben?

Szinte semmilyen magyarázó érvénynyel nem bír, ha a múlt alapján próbálunk bármit is mondani a jelenről és a jövőről. S hogy ezt a párt- vagy a kormánypolitika szintjére fordítsam le: az MSZP-t lassan el kellene kezdenünk értelmezni a XXI. század felől, mint ahogyan a Fideszt is. Egyik vezető párt sem egyenlő saját múltjával, saját hagyományaival és saját - a múltból cipelt - terheivel. Mindkettő egy világlátás, egy elgondolás a modern, globalizálódó világról. De vigyázzunk, mert a jövőt illetően is fenyegetnek a doktriner értelmezési kódok. Ezek épp elégszer megvillannak: az MSZP globalizációpárti, a Fidesz globalizációellenes. Hát nem egy évszázados hagyományt görgetünk magunk előtt, amikor ilyesféle kategóriákba akarunk gyömöszölni valamit, ami sokkal több és mélyebb, mint amit ezek a szavak kifejeznek? S hogy mitől mélyebb? Nevezzük világszemléletnek, identitásnak.

Azt kellene látnunk, hogy a politikusok egyáltalán nem érintetlenek mindazoktól a vitáktól, értelmezésektől, amelyeket gondolkodók, értelmiségiek, szakértők a világ legkülönbözőbb pontjain megfogalmaznak. Megérett a helyzet arra, hogy ne pusztán a politikusok alantas fogásairól, panamáiról és kéz kezet mos ügyeiről beszéljünk, hanem arról is: milyen világ felé akarnak kormányozni minket.

Mielőtt elszörnyülködnének, hogy na ne, ekkora marhaságot még nem hallottak, válasszunk egy tetszőleges szövegrészletet. Legyen a szerző a világhírű szociológus-filozófus, Manuel Castells, aki többek között a The Network Society című könyv szerzője. Nála olvashatjuk a következőket: "Néha utópikus látomásra van szükség, hogy az emberek képesek legyenek az elgondolhatatlan elgondolására. (…) Hacsak alternatív, az új társadalmi mozgalmak által táplált realisztikus stratégiákat nem találunk arra, hogy az áramlások terében a helyek-lokalitások társadalmi terét újjáépítsük, társadalmaink egymással nem kommunikáló szegmensekre töredeznek, melyek kölcsönös elidegenedése romboló erőszakhoz és egy történelmi hanyatlás folyamatához fog vezetni." Írja ezt a 90-es évek egyik legtöbbet hivatkozott (mellesleg volt marxista) szerzője. S nem tudom, észrevették-e: a fogalmazásmód nem áll távol a Fidesz vezetőinek fogalmazásmódjától. Távolról sem azt állítom persze, hogy a Fidesz "olvasta volna" Castells híres művét, és ebből párolta volna például a "merjünk nagyok lenni" jelmondatot, abban azonban bizonyos vagyok, hogy a castellsi világlátás igenis benne van mindabban, amit a mai Fidesz képvisel. És még ki tudja ki mindenkié. A Fideszt egyszer talán el kellene kezdeni elemezni - végre nem a magyar múlt, hanem a jövő felől. Kellene egy nagyvonalú attitűd, amelynek segítségével meg kellene próbálni kitapogatni a Fidesz elgondolásait a demokrácia és a kapitalizmus változó természetével kapcsolatban.

Nem véletlenül írok "változó természetről". Castells - hogy az ő példájánál maradjak - könyveiben végig egy nem statikus, hanem nagyon is mozgásban lévő valóság ellentmondásaira keresi a választ. Miért nem vesszük észre, hogy a magyar demokrácia sem statikus, hanem nagyon is mozgó és változó valami, amelyben igenis van legitimitása a változás alternatív értelmezéseiről beszélni? Megkockáztatom: talán az a mai politikai konfliktusok legmélyebb magyarázata, hogy miközben a jobboldal változónak, kialakulatlannak tekinti a minket körülvevő világot, a baloldal inkább statikusnak, a már Nyugaton meghonosodott kapitalizmusmodell adaptációjának tekinti a magyar variánst. Hamis az egyik vagy a másik megközelítés? Mondhatjuk, hogy jogosulatlan a hazai folyamatokat úgy értelmezni, ahogyan azt a Fidesz teszi? Nem hinném. S mondhatjuk-e, hogy hibás - mint ahogy a jobboldal véli - a baloldalnak az a megközelítése, hogy nekünk alkalmazkodnunk kell a tőlünk függetlenül létező nemzetközi környezethez? Erre is tagadó a válasz. Mindkét értelmezés jogosult, legitim. Mindkét értelmezés nyugatos. Egyikre sem mondhatjuk azt, hogy alacsonyabbrendű, mint a másik, még akkor sem, ha az egyik irányzathoz soroljuk magunkat, vagy ha kiver bennünket a víz, amikor meglátjuk az ellenfél vezető embereit.

Azért nem viselkedhetünk pökhendien a másik oldalon állókkal szemben, mert szeretnénk, ha a hagyomány éppen ott törne meg, ahol a legelevenebb: "nyugatosok" és "keletesek" között. Ha ténylegesen az EU tagjai leszünk, jobban tesszük, ha két különböző Nyugat-felfogásról beszélünk. Egyáltalán nincs szégyenkeznivaló amiatt, ha magyar politikusok számára súlyos fejtörést okoz az, ami a világ más pontjain is dilemma. Például, hogy a sebesen változó és hálózatosodó világban mi lesz a lokális identitással? Ha Castells mondhatja, hogy globalizáció és lokalizáció ugyanannak a folyamatnak két oldala, miért ne mondhatnák ezt magyar politikusok is? S mint ahogyan el kell várnunk, hogy a politikusok egyik része tartsa tiszteletben azt a másik részt, amely a kettő közül inkább a lokálisra helyezi a hangsúlyt, tiszteletben kell tartanunk azokat a politikusokat is, akik inkább a globális szempontot tartják meghatározóbbnak. Vegyük észre, hogy a nyugati világban zajló folyamatok eltérő értelmezéseiről van szó. A szemben álló táborok - s ez a lényeg - ma már messze nem pártállami vagy még régebbi szerepeket elevenítenek fel, hanem megpróbálják a mai helyzetben meghatározni és azonosítani magukat.

Nem néhai párttitkárok és dzsentriivadékok ágálnak tehát egymással szemben. S legfőképpen nem abban a - nemzeti - látószögben gondolkodnak, amelyben elődeik tették. Ha a magyar közéletben ez a megállapítás képtelen az evidencia rangjára emelkedni, akkor az évszázados átok (hagyomány) továbbra is fogságában tart majd minket. Ha azonban sokan és kitartóan segítik beláttatni a pártokkal és velünk, közvéleménnyel, hogy itt nem a különböző múlt elszánt restaurálására törekszenek, hanem a jövő alternatíváinak megfogalmazására, akkor abból még hasznunk is lehet. A legfontosabb haszon az, hogy megtanulhatjuk: a legjobbnak vélt politikai rendszert (a demokráciát) sem lehet csak egyféleképpen működtetni, s a demokrácia egyáltalán nem olyan magától értetődően mindenre megoldást nyújtó rendszer, mint amilyennek vágyaink rajzoltatták velünk.

Ez az a nagyon egyszerű gondolat, amelyet a magyar közönségnek oly kevés módja volt eddig ízlelgetni. Hogy a tapasztalatokról már ne is beszéljek.