Egy több mint kétmilliós város lakóinak a közlekedés szempontjából az a legfontosabb érdekük, hogy a közlekedési útvonalakon akadálytalanul mozoghassanak - e nem nagy ívű fordulattal nyugtatta meg a rendőrség tavaly télen a Civilek a Békéért mozgalom aktivistáit, amikor nem járult hozzá, hogy az Andrássy úton tüntessenek az iraki háború ellen. Néhány napon belül fordulatot vett az ügy adminisztrációja, de nem akkorát, mint a valóság, ahol ugyanis az Andrássy utat teljes egészében bemasírozták a békepártiak. Budapest, amelynek közlekedését éjjel-nappal áruszállítók, kukásautók, belső sávban parkolók valamint maratoni futók akadályozzák igencsak aránytalanul, fel sem vette ezt a kis megpróbáltatást. (Igaz, Berlin belvárosa például naponta öt-hat ilyen eseményt "hord ki".)

A város ezen az alapon igen elcsodálkozhatott, amikor a rendőrség egy hétfő estére, a szélesen elterülő BAH-csomópontnál meghirdetett tüntetésben vélte felismerni a közlekedés súlyos akadályát. Lehetett tudni, hogy legfeljebb kétszáz ember akar majd a miniszterelnök közeli házához vonulni, hogy ott haragudjon. Ott, a Szabadság-hegy lábánál, szállodák tövében, delegációk ismert vonulási útvonalán egy ilyen mozgás irányítása alapgyakorlat a rendőrök számára. Mégsem vállalták a feladatot. Félő, hogy nem ők bátortalanodtak el. Tüntetést persze politikai okból megtiltani nem lehet. Ízlés alapján még kevésbé. Ha mégsem kíván utcán látni egy csoportot valamely döntéshozó szint, akkor csak azt lehet mondani nekik, hogy igen-igen akadályozzák a közlekedést, maradjanak hát otthon. Mindazonáltal a jogszabály olyan, hogy súlyos pirulás, illetve megszégyenülés veszélye nélkül ne lehessen senkitől megvonni az egyik legalapvetőbb emberi jogot. Ez utóbbi származékos jogának nevezhetjük azt is, hogy valaki utálja a kormány, és netán a miniszterelnök háza előtt is szavalgasson erről. Ahogy Horn Gyula házáról nem omlott le a vakolat emiatt, Medgyessy Péteré is kibírta volna. Egy tisztességes épület fundamentumait nem rendíti meg néhány száz ember ütemes trappolása, a demokrácia alapjaira azonban nem lehet mondani, hogy meg sem rezdülnek, ha emberek nem mehetnek oda, ahol mondandójuk volna. Ez akkor is így van, ha a Lelkiismeret \'88 történetesen a parlamentáris jó ízlés határain kívül áll. Csakhogy éppen a nevezett ízlés szabályai szerint ez csak arra jogosít fel, hogy kedvtelenül elforduljunk tőlük. A történtek viszont miatt viszont sajnos éppen hogy figyelni kell. Nem rájuk, de miattuk.

Ha Csurka Istvánnak netán igaza volna, és a Lelkiismeret \'88 akcióját a hatalom szervezte, hogy elterelje a figyelmet a kamatemelésről, akkor a trükk valamelyest bejött, de hasonlóan nagy ráfizetéssel, mint amit a pénzügyi folyamatok generálnak. Ha Csurka ezúttal is téved, a ráfizetés még itt marad. Az alig magyarázható betiltást egy szerencsétlen bírósági performance követte. A rendőrség ismét beteljesítette a periferikus politikai erők mindenkori álmát, két rossz mozdulattal óriási médianyilvánosságot adott nekik, és egyik ügyvédjüknek, dr. Grespiknek. Előbb beengedte fanatikusaikat a bíróság épületébe, majd anélkül, hogy a történetet váratlan fordulat zavarta volna meg, kiszorította őket onnan. Így a nyilvánosság a rendszerváltás óta először (előtte pedig hogy is?) a bíróság elleni valódi támadással szembesült.

Majd megszületett az ítélet is: rendzavarásért figyelmeztetés. A minősítés erkölcsileg máris jogerős. Harmadosztályú focimeccs után helyközi megállóban összeugró, higítótól ajzott "szimpatizánsok" szoktak ilyen ítéletet kapni. Ha a rendőrség a közelükbe kerül. De többnyire csak távolról figyeli őket.