Sztrájkkészültséget hirdettek a köztisztviselők, a közalkalmazottak - a hírek szerint a legelszántabban a pedagógusok szakszervezetei -, alakulnak a sztrájkbizottságok az egészségügyben, az orvosok kamarája nyílt harcban áll a kormányzattal. Így már teljes a kör. Körben áll egy kormányka, lássuk, ki lesz - a barátja. Mert azok, akikre számított, a jelek szerint nem. Éppen azok a társadalmi csoportok készülnek sztrájkra, amelyek a legtöbbet kapták a Medgyessy-kabinettől. A pedagógusok, a közalkalmazottak ötvenszázalékos béremelést, az egészségügyiek ugyancsak, köztük az orvosok a gyakorlatban inkább többet. (Ráadásként a szintén kedvezményezett bírák is mélységesen elégedetlennek mutatkoznak.)

Egyenként mindegyik konfliktusmezőn vannak esetleges, helyi jellegű ütközetek. Az egészségügy nagyfeszültségei például nem függetlenek attól, hogy az orvosok kamarája erős Fidesz-befolyás alá került. Ez a pólus összegerjed az egyébként baloldali tájékozódású, de az egészségügyi kormányzattal rossz viszonyban lévő szakszervezeti vezető megbántottságával, és a változatlan képlettel: sok betegre kevés pénz jut. A tőke, mint közös ellenség öszszefűzte az egészségügyi jobbot a ballal, bár hát ezen az alapon esetleges, hogy ki melyik kezét nyújtja. Fordítva is lehetne. Itt tehát úgy fest, hogy az intézményi törvénnyel a kormány által ösztönzött és invitált tőke réme minden korábbi gesztust feledtet. El lehetne e ponton a méltányosságon tűnődni, de csak részigazság-töredékekig juthatnánk. Hiába találnánk a klasszikus önigazgató szocializmusra emlékeztető gondolkodást az egészségügyieknél - sok közpénz, semmi kontroll -, hiába említenénk a párhuzamot, hogy az Orbán-kormány is félidő táján adta fel az egészségügyi meccset, mondván, ezekkel a szabályokkal nem játszik tovább, igazán újakat viszont nem sikerült alkotnia. Ezen az úton járva nem találhatunk magyarázatot arra, hogy miért egyszerre és miért éppen azok a legelégedetlenebbek, akik a legtöbb kormányzati jóindulatban részesültek.

Kell lenniük persze politikai jellegű és még mindig racionális okoknak is. Minden esetben az állam a bér- és egyéb harcokra készülők ellenfele, egy olyan állam, amely ars poeticája szerint engedékeny, de legalábbis kompromisszumkereső. Ároktemető volna, de hát nincs pénz lapátra. Erre a helyzetre, amire a hét végén két meghatározó szocialista politikus kétféle választ fogalmazott. Gyurcsány Ferenc kijelentette, a jóléti program folytatására egyelőre nincs fedezet, s hiba volt, hogy ezt nem merte nyíltan megmondani senki. Szili Katalin, az MSZP második embere, másnap viszont úgy fogalmazott, hogy lehetnek ugyan költségvetési korlátok, de a jóléti rendszerváltás programját végre kell hajtani, és ezt csak baloldali párt teheti meg. Biztosan könnyebben keresnék meg a kör közepén állva is a párjukat a szocialisták, ha egyértelmű volna, merre néznek, ha ezt végigbeszélnék egymás közt, de ezzel még mindig nem biztos, hogy megérthetnénk, mi az oka, jellege, adott esetben: szépsége e mostani - nevezzük így - hálátlansági sztrájkhangulatnak.

Gondolatkísérletként: talán más bajuk is lehet embereknek, mint hogy nincsenek jól megfizetve. Vagy fordítva: attól, hogy jobban fizetik őket, még "nem tudnak úszni". A jó kormányzati válaszok egyik feltétele volna, hogy a már-már megbabonázott tekintetek elforduljanak a politikai ellenfélről a valóság felé. Az előbbitől sok használható információ nem érkezik ugyanis. A valóságból legalább valóságos kérdések következhetnének, például arról, miért éppen azok az emberek sztrájkolnának, akik a legtöbbet kapták?