- Adj isten, Péter bá'! Hát nem ismer meg? - nyújtja ölelésre a karját kísérőm, Gilányi István. Aki itt született, de évek óta a Bodrogköz szlovákiai központjában, az alig húsz kilométerre levő Királyhelmecen él. Jelenleg az ottani városi egyetem igazgatója. Felderül az öreg arca, amikor ráismer a földijére, és megtudja, hogy fotós kollégámmal mi járatban vagyunk. A műremek másik fele talán tízméternyire van. Csakhogy az ott már ukrajnai terület. Kisszelmenc. Éppen két fiúcska aggatja vissza az ugyancsak nemzetiszínű koszorút. Felszántott földcsík, drótkerítés jelzi az államhatárt. Arrébb a szögesdrót kerítés maradványa pedig a nem is távoli múltat.

- Tudtok-e magyarul? - kiáltom át a gyerkőcöknek. - Hát hogyne! Én vagyok a Kulcsár Gergő! Én meg a Bence! - kurjantanak vissza.

- Néhány hete avattuk a két fél kaput, a Székelyudvarhely közelében, Zabolán élő mesterek ajándékozták nekünk, együttérzésük jeléül - tájékoztat a kísérőm. Odaát a kisszelmenciek könnyeztek, itt meg mi, a nagyszelmenciek. Sok idős ember, rokon, ismerős. Átjönni még aznap sem lehetett, pedig a két falu polgármestere sokat kilincselt ezért. Ígérgettek itt is, ott is. De az engedélyek csak nem érkeztek meg - sóhajtja. Mindeközben összesereglenek a falubeliek. A házába tessékel bennünket Lázik Péter, miközben fél szemmel még mindig a koszorút szemléli. Ám időközben annyian lettünk, hogy inkább a tornácon maradunk. Körbejár a boroskancsó, oldódnak a félelmek. Tolulnak elő a keserű emlékek. - Nekünk csak kálváriát hozott a múlt század - szakad ki vendéglátónkból a szó. - Itt a saját bőrünkön csattant az ismert adoma. Apám mindig ebben a házban lakott, mégis a Monarchiában, a masaryki Csehszlovákiában, Magyarországon, aztán újra Csehszlovákiában élt. Én meg most Szlovákiában. Odaát a sógorom negyvenöt után a Szovjetunióban találta magát, most meg ukrajnai állampolgár. Nagyot húz a borospohárból: - A legnagyobb baj negyvenöt tavaszán zúdult ránk. Bejöttek az oroszok, nemsokára vitték a férfiakat málenkij robotra. Apámat is. Huszonhat szelmencit hurcoltak el, heten odavesztek.

Gilányi István a politikai hátteret villantja fel: - Sztálin nyomására Benesék kénytelenek voltak lemondani Kárpátaljáról. A határvonalat is talán Moszkvában húzták meg. Jöttek a katonák meg más személyek, és szinte centiméternyi pontossággal hajtották végre a parancsot. Nem számított, hogy itt éppen a temető kellős közepén húzódott a határvonal. A katolikus rész Csehszlovákiához került, a református meg a szovjethez. Volt olyan ház, amely oda, az udvar meg már ide tartozott. Ahányszor kilépett a tulajdonos, tulajdonképpen annyiszor követett el határsértést. Egy idős ember veszi át a szót: - Valamikor negyvenöt nyarán megjelent egy bizottság, aztán nemsokára néhány méterrel messzebb tolták a határt. Lebontattak két portát, és a már régen egybeépült falut kettévágták. A kétszáz-egynéhány lelket számláló Kisszelmencet az orosz birodalomhoz, a hatszáz lakosnyi Nagyszelmencet meg Csehszlovákiához csatolták. A közeli utcákban lakó rokonok, barátok kerültek el nagyon messze egymástól. Emlékszem, hogy negyvenöt nyarán minden vasárnap búcsújárás volt a határ két oldala. Ott integettek, zokogtak ismerősök, családtagok. Aztán a határőrök már ki sem engedték őket.

Idős hölgyet vezetnek az udvarra. - Kuig Imréné vagyok - rebegi halkan. Aztán lemondóan legyint: - Magas a vérnyomásom, beteg a szívem, inkább nem beszélek. Zokogva indul vissza. A mellettem álló férfi suttogja: - Ő odaát született, ott élt a szüleivel. Hétéves lehetett, amikor negyvennégy karácsonya előtt átjött a két utcával arrébb élő nagymamájához. Másnap lezárták a határt. Őt sem engedték vissza, hiába volt a sok kérlelés, kérvény. Itt nevelték őt. Ötvennyolcban ment férjhez a falunkban. Szüleit az esküvőre sem engedték át az oroszok.

Lázik Péter mesél tovább: - Édesapám negyvenhatban tért haza a kényszermunkából. Leszállt Ungváron, elgyalogolt Kisszelmencig, ahol azt mondták neki, tovább nem mehet, itt a határ. Napokig bujkált a rokonság csűrjeiben és a kéményekben. Egy éjszaka aztán hazaszökött, mert akkor még nem húzták fel a szögesdrót kerítést. Lőttek utána az oroszok, de hál' istennek nem találták el. Élt még néhány évet idehaza, szótlanul, nagy keserűségben. Társa folytatja az emlékezést: - Hiába volt a szigorú határzár, csak hírt adtunk egymásnak. A földekről kiabáltuk át, ki halt meg, ki született, mi történt a faluban. Kezdetben még énekelve mondtuk el, mi minden történt, mert féltünk a megtorlástól. A túloldalon többnyire kirgiz és grúz katonák őrködtek, fogalmuk sem volt, mit üzenünk egymásnak. Ha olykor tiltani akarták a kiabálást, akkor átdobtunk nekik egy-két palack szilvapálinkát, és máris megenyhültek. Miként néha a hatalom képviselői is.

Gilányi László évtizedekig volt tanácselnök, majd néhány évig polgármester is Nagyszelmencen. Ő idézi a félmúltat: - Ha valaki meghalt, akkor a hozzánk közeli nagykaposi rendőrőrsről felhívtuk a legközelebbi szovjet laktanyát, amely Palágyon volt. Ment a telegram is, mert ezt megkövetelték az oroszok. Aztán terepjárón kihozták a kisszelmenci rokonságot a határra. Részt vehettek a temetésen, de utána azonnal vissza kellett menniük. Ha az ottani személyek nem voltak jó káderek, akkor egy nappal a temetés után hozták őket. Vagy akkor sem - emlékezik a nyugdíjas férfi. - A hatvanas évektől mi már valamivel könnyebben jutottunk át odaátra. Csak hát nyolcvan kilométert kellett buszoznunk, autóznunk, hogy az innen húsz-harminc méterre levő utcában lakó rokont, barátot legalább egyszer egy évben átölelhessem.

Indulunk vissza a határhoz. Határőröket egyik oldalon sem látni. Megérkezik Tóth Lajos, nagyszelmenci polgármester is. Kiabál át, hogy értesítsék Illár József kisszelmenci kollégáját, akivel megbeszélte, hogy délben itt találkoznak. A túloldali ház elől elfüstöl egy rozoga Moszkvics, majd kisvártatva visszatér: - A bíró Ungvárra ment, csak este jön haza! Öreg Zsiguli tűnik fel odaát a földúton. Két férfi száll ki, és sebtében ásni kezdenek. Értetlenkedve csóválja a fejét a nagyszelmenci polgármester, aztán hirtelen felderül az arca:

- Akkor kerítsétek elő Mitró bácsit! Néhány perc telik el, s idős férfi száll ki a kocsiból. A két szerelőnek öltözött férfi abbahagyja az ásást. Azt figyelik, vajon a kisszelmenci lakos átlépi-e a határt. Ő azonban megáll a határsorompónál. - Jevcsák Zoltán vagyok, én dobtam át szombaton a koszorút. Elvittétek az apám sírjára? Megkönnyebbül, amikor meghallja a választ. Arra kérem, meséljen önmagáról. Hosszas csend után kezdi: - Negyvenötben hurcoltak el Fehéroroszországba. Negyvenhétben tértem vissza. Hiába bizonygattam, hogy nagyszelmenci vagyok, itt rekedtem. Aztán ide nősültem. Az ötvenes években sokszor törtek ránk, főleg hajnalban a rendőrök meg a titkosok. Minden cipőt, csizmát elő kellett húzni, nem vizes-e, nem jártunk-e odaát. Pedig jól tudták, hogy a szögesdróton senki sem juthatott át. Kutya egy világ volt, de most sem sokkal jobb. Hat évtizede várom, hogy átmehessek Nagyszelmencre. Mindhiába. Sírással küszködve énekelni kezd: "Ellopták az apám sírját, odamenni nem lehet, mert a nagyszelmenci temetőbe temették az öreget. Eljutok én úgyis oda, tudom, nem is sokára, viszek majd egy rózsacsokrot édesapám sírjára."

Mitró bácsi a kisszelmenci fél kapu feliratára tekint: "Két Szelmencnek kapuszárnya, falvainkat egybezárja" - olvassa félhangosan. Hangjában keserűség és remény. Aztán búcsút int és baktat a rozoga Moszkvics felé. Kisvártatva elpöfög a Zsiguli is.

Visszasétálunk a faluba. És a jelenbe. - A fél székely kapukkal nemcsak a két ország, hanem Európa figyelmét is szeretnénk felhívni a szelmenciek áldatlan helyzetére. Komlóssy József, az ismert nyugati magyar politikus a minap elhozta ide az Európa Tanács parlamenti képviselőit. Csak találnak valami megoldást - mondja Tóth Lajos polgármester, majd így folytatja: - Tavalytól megint romlott a helyzet. Vízumkényszert vezettek be mindkét oldalon. Nekünk kétszer kell utaznunk Eperjesre, vagyis Presovba, ukrán vízumért. Összevissza hatszáz kilométert. A felsőnémeti határátkelő innen hatvan kilométerre van, odaát Ungváron át még vagy húszat kell megtennünk, hogy Kisszelmencre jussunk. Keserves tortúra. Ottani rokonaink meg olyan szegények, hogy a legtöbbjük ki sem tudja váltani az útlevelét. Így aztán a vízumot sem, amelyért újabb harmincdollárnyi összeget kellene fizetni. Elődje szólal meg: - Kilencvenötben engem is megkérdezett az akkori belügyminiszter, mit szólnék ahhoz, ha egyesítenék ismét a falut, s az ukránokat a lengyel határhoz közel kárpótolnák ezért a területért. Először rábólintottam, de aztán felvillant bennem, hogy több családot ugyan egyesítenénk, de legalább annyit meg elszakítanánk egymástól. Ugyanis a kisszelmencieket mára már Palágyra, Ungvárra és máshova fűzik családi rokoni szálak.

Egymás szavába vágva bizonygatják: - Ukrajna még nagyon távol van az uniótól, ezért csak egy megoldás adódik. Éspedig az, hogy a két falu között az itteni lakosok számára gyalogos határátkelőt létesítenek. Politikai jóakarat, brüsszeli empátia és néhány határrendész kell hozzá mindössze. Búcsúzáskor Gilányi István talán már negyedszer ismétli meg: - Az a szörnyű, hogy mi még mindig nyögjük a sztálini diktatúra örökségét. Most meg csaknem másfél évtizeddel a rendszerváltás után, hosszú évtizedekre újabb vasfüggönyt húznának közénk. A schengeni határokat. Ha így lesz, akkor itt ér véget Európa.

Nagyszelmenc, 2003. november