Ami azt illeti, egy másik fontos dokumentumot, az új médiatörvény a MeH megbízására készített tervezetét sem sokat elemezgették eddig a nyilvánosság fórumai. Nehéz elképzelni, vajon hogyan ölt testet "a társadalmi megrendelés", amely a tervezet szerint a közszolgálati média tartalmát szabályozná és igazgatná évente, ha ily csekély érdeklődést vált ki már maga az ötlet is.

Nem csodálkoznék ezen, ha a médiabeli fizetések, a média gazdálkodásával kapcsolatos elvetélt feljelentések, a közszolgálati médiumok elnökeinek és vezetőinek személye sem váltanának ki nagy érdeklődést. Nem beszélve a valóságshow-k műfajáról, a műsorokhoz biggyesztett karikákról, és - örökkön- örökké - a köz és egyéb média kiegyensúlyozatlanságáról és csúf szakmai lapszusairól.

Ha szülőtársakkal beszélgetek, kis szorongással vallják be, hogy gyermeküket meglehetősen nehéz kitépni a televízió karmaiból. A lelkifurdalás és a szorongás közös, nézünk egymásra, titkon mindenki megkönnyebbül, hogy lám, a más gyereke is beleesett… És egyhamar kiderül a szélsőségesen elvszerű értelmiségi barátokról is, hogy tévét ugyan nem tartanak otthon, de videót azért igen.

A legtöbb kisgyerekes család otthonában villanypásztorként működik a televíziókészülék (és a videó, netán a számítógép). Nem moralizálnék ezen, se pró, se kontra - nem is beszélve személyes érintettségemről -, fogadjuk el a tényt ténynek. Hogy a gyerekek nehezen kezdenek olvasni, az nem meglepő ezek után. Azt a közös kulturális világot, amelyet korábban a mesék és a könyvek adtak, netán Vitéz László palacsintasütője, most megkapják a televíziótól, még mielőtt olvasni, sőt még mielőtt folyamatosan beszélni kezdenének.

Az első nemzedékek, akik ezen a táplálékon nőttek, már elérték a felnőttkort. Újságolvasókká váltak (a tévét egyelőre nem tudja mindenhová magával vinni az ember), és megnyugvással tapasztalják, hogy nem kell szakítaniuk a valósággal, ahogy azt megismerték: a bulvárlapok és a heti pletykaújságok visszaigazolják számukra a televíziós nemzedékek legalapvetőbb meggyőződését. Mert most már csak az létezik, ami a tévében, bármelyik tévében, valaha megjelent. És éppen úgy létezik minden, ahogyan a tévében megjelent. A szappanoperák szereplői összemosódnak az őket játszó színészekkel (színésznek nevezett fröccsöntött sztárokkal), a történetük a valódi történetekkel. Az első vonalban feltűnő politikusaink napi ügyei képviselik a komoly ember szappanoperáját (nem csoda, hogy személyes imázsproblémáik válnak elsődlegessé a politikában), míg a férfiakét a professzionális sportolók.

Meglehetősen sok szó esik a szakirodalomban és a nemzetközi sajtóban arról, vajon erőszakosabbá lesznek-e a gyerekek és a felnőttek az erőszakos filmektől, hogy elbutítja-e és fogyasztóautomatává teszi-e őket a sok reklám, hogy szexuális fejlődésük torzul-e a média következtében. Kutatnak pró és kutatnak kontra, és persze mindig találnak is bizonyítékot mindenre és mindennek az ellenkezőjére. Sokkal kevesebb szó esik azonban arról, hogy a gyerekek és a felnőttek világképét is a média alakítja ki, a televízió mindinkább átveszi a szocializáló szerepét. A villanypásztor dajkameséi a mi mítoszaink.

Nincs ok apokaliptikus aggodalmakra. A mai gyerekek igen sok természettudományos ismeretet sajátítanak el például a televízióból, a televízió közvetíti számukra az irodalmi nyelvet (és a legfrissebb szlenget, vagy amit a magyar szinkron készítői annak gondolnak), társas helyzeteket látnak, és ezek megnyugtató megoldását (mert a televízió nem mer nem moralizálni, még a szélsőségesen erőszakos vagy lázadó történeteknek is kell hogy legyen morális megoldása), és általában kapnak egy közös világot, amelyre aztán a maguk változatát felépíthetik. A kilencévesek között - legalábbis a saját tapasztalatom szerint - a reklámparódiáknak olyan színes és egészséges kultúrája virágzik, hogy Karinthy Frigyes se kívánhatna jobbat.

Aggodalomra nem az ad okot, ami a televízióban van, hanem az, ami nincs benne. Hogy csak a televízió létezik, hogy csak az valóság, ami a televízión keresztül elérhető, egy orvosi várószobában tapasztaltam meg először. Alighogy megérkeztem - mint páciens -, a várószobában üldögélő páciensek, az orvos intésére, üdvözült mosollyal az arcukon dalolták el nekem, az ismeretlennek, hosszú küzdelmüket, nyomorúságukat, megalázottságukat és tehetetlenségüket, amely mindőjük esetében akkor ért véget, amikor a doktor úr műsorát megnézték a tévében. Mert akkor tudták meg, mi is a baj, amitől szenvednek, hogy van neve a dolognak - megannyi orvosnál, kórházi osztályban, bölcs rokonnál jártak pedig akkor már -, hogy rendben vannak, valóságos, igazi bajuk van, amelyet el kell hogy ismerjen a világ, hiszen bemutatták már a tévében is, egy komoly műsorban. Pánikbetegek.

Évek óta foglalkozom mentálhigiénés ismeretterjesztéssel, így hát nem az ért meglepetésként, milyen sokat jelent a szenvedőnek, ha nevet tud adni a bajának, és tudja, hova forduljon vele. Az ért meglepetésként, hogy a televízió szerepe milyen óriási. Megnevez, felszabadít, igazol: mintavalóság. Ami ott "komoly", az komoly az életben is, ami komolytalan - mondjuk, csak szatirikus vagy bulvár műfajokban hangzik el -, az komolytalan.

Az említett új érettségi követelmények - az úgynevezett kimeneti szabályozás - a valóság meghatározásának másik módja: amit az érettségin tudni kell, az van, minden más lényegtelen. Nem azért, mintha nem felejtené el az érettségiző a vizsgát követő megkönnyebbülés finom szellőjébe feledkezve az egész tananyagot, hanem azért, mert ha az életében egyszer még találkozik e tananyag valamely elemével, felismeri és komolyan fogja venni. Az is valóság. Az is komoly.

A jelenlegi érettségi követelmények - ahogy a jelenlegi NAT is, amelyhez illeszkednek - több tantárgyon keresztül is megpróbálják felszerelni a gyerekeket gyakorlati technikákkal, hogy bánni tudjon a médiával, elméleti tudással, hogy megértse, mit tesz vele és a világgal, kritikus öntudattal, hogy távolságot tudjon tartani tőle.

Itt ér tehát össze a médiatörvény és az érettségi: ahogy mi szülők elveszítjük a gyermekünk szocializációja feletti kontrollt, szülőként vagy polgárként fel kéne hogy ébredjen érdeklődésünk a valóság más szentesítő intézményei iránt. Mi lesz a gyerek valósága? Miben fog hinni? Nem mi döntjük el, még akkor sem, ha a személyiségét, amelyben egy világképnek helye lesz, mi formáljuk ki a magunk akart és akaratlan reakcióival.

A médiatörvény elképzelése a "társadalmi megrendelésről", amelyet valamiféle kitűnőségekből vagy közintézményi vezetőkből álló testület közvetítene Horvát János, illetve Sárközy Tamás elképzelése szerint, aligha lesz működőképes, ha a társadalomnak nincs elképzelése arról, hogy mi van azon túl, ami már benne van a tévében. Hogy politikusaink - akiket elvileg azért választunk, hogy társadalmi megrendeléseinkről gondoskodjanak - a maguk érdekeit keresik a médiában, az ismeretes, nyilvánvaló, és bármilyen szomorú is, aligha fog változni. Vajon miért gondoljuk, hogy kitűnőségek nem a saját érdekeiket keresik majd? Tudják-e a legkitűnőbb kitűnőségek is akár, hogy mi van a világon, aminek létezésére fel kéne hívni a figyelmet?

Attól tartok, hogy a valóság megismerése, a fontos dolgok felmutatása kollektív feladat: ha a sajtó nem egyensúlya, hanem kiszolgálója a televízióknak, mert elfogadja azok "napirendjét" (ahogy a szakirodalom szereti nevezni a valóság definiálásának hatalmát), akkor nem lesz más valóságunk, és nem lesz tudásunk sem arról, hogy lehetne.