"A lényeg, hogy gurul" - jelentette ki a prózaíró az ismerőseinek, azok bólogattak, valóban, mi más lehet fontosabb azon igények közül, amelyeket egy autóval szemben támasztani kell. Azon a napon, amikor hosszas vívódás, gyötrődés és keresgélés után Sárosdi megvásárolta a járművet, szinte mindegyik televíziós csatorna híradójában hallható volt, hogy a főváros teljesen bedugult, naponta egymillió autó halad át rajta, ekkora terhelést nem bír el az úthálózat, mindennaposak a dugók, az emberek türelmetlenek, a levegőszennyezettség és a zajártalom nő, okosabb volna autó helyett inkább a tömegközlekedési eszközöket igénybe venni, és így tovább. A prózaíró kicsit elszégyellte magát, azután azt gondolta: ő úgyse Budapesten belül akarja használni az autóját, arra tényleg jó a metró és a villamos (akkor is, ha azok az úthálózathoz hasonlóan zsúfoltak), hanem arra, hogy időnként vidékre utazhasson vele, és olyankor ne kelljen kitennie magát a menetrend szeszélyeinek. A fővárosi közlekedést viszont ennek ellenére meg kell tanulnia, mert merőben más dolog egy autót a nyílegyenes országúton elkormányozni, mint a Nagykörút belső sávjáról behajtani a túloldali egyirányú utcába.

Hogy mennyire más, azt rövid idő alatt módjában állt megtapasztalni. Már a járda mellőli indulás is izgalmakkal járt a sok egymás hegyén-hátán álló jármű közül. Miután nagy nehezen kievickélt, a következő utcában egy széles, várakozó autó foglalta el a keskeny úttest jelentős részét; Sárosdi lépésben haladt el mellette, s miközben arra koncentrált, nehogy a két kocsi megkaristolja egymást, a várakozó autóban ülő izmos fiatalember letekerte az ablakot és átkiabált a prózaírónak: "Mi van, öregem, nem férsz el mellettem?", mondandóját pedig azzal fejezte be, hogy elárulta, mit szándékozik csinálni Sárosdi édesanyjával.

A belváros többsávos útjain Sárosdinak módjában állt gyakorolni az autóvezetés alfáját és ómegáját: kuplung le-föl, ezzel párhuzamosan, ám épp ellentétesen mozog a gázpedált kezelő láb. A prózaíró azt is rövid idő alatt megtanulta, hogy az, hogy a mellette vagy mögötte araszoló jármű nem indexel, még nem jelenti azt, hogy a következő pillanatban nem fog az ő sávjába, lehetőleg az ő autója elé bevágni. Azt is megtapasztalta továbbá, hogy a közlekedési lámpa jelzése nem szentírás: piroson még át lehet siklani, azután ott ragadni a kereszteződés közepén és fogadni a merőleges útról induló autók sofőrjeinek kollektív anyázását. Egy elágazásban üldögélve Sárosdi azon merengett, hogy ha mondjuk az általánosan tapasztalt vezetési stílusból következtetést lehetne levonni egy nép lelki állapotát illetően, nálunk bizony meglehetősen szegényes bizonyítvány születne.

Utcájába visszaérve Sárosdi megint lépésben autózott, parkolóhelyet keresett. Pont talált egyet, mikor valahonnét mögötte termett egy olyan jármű, amilyet a prózaíró többnyire a tévében autóversenyek közvetítésein látott. Szorosan Sárosdi kocsijához tapadt, vezetője érezhető bosszúsággal ment hátrébb, amikor a prózaíró autójának tolatólámpája kigyulladt. Sárosdi kitette az indexet, a tükörből próbálta fölmérni a parkoláshoz szükséges kanyarodás szögét. "Csináld már, bazmeg!" - süvített a mögötte lévő autóból egy vastag hang, és a megrettent prózaíró belesápadt, amiért elsőre nem sikerült a manőver. Kénytelen volt újra kezdeni, Sárosdi a másik jármű eszeveszett dudálása ellenére is hallotta, amint második nekifutásra nekikoccan az egyik parkoló autónak. A mögötte haladó végre elfért mellette, vezetője egy pillanatra megállt, azt kiáltotta Sárosdinak: "Minek neked autó, kisapám, minek?". Abban a pillanatban a prózaíró ezt megfellebbezhetetlen igazságnak érezte.