Tehetős pécsi családban született Dommel Erzsébet 1912-ben. Tízen voltak testvérek, de mégis boldog gyermekkora volt. Az egyik legszomorúbb élménye egy életre meghatározta pályáját. A halálos ágyán nővére azt mondta az akkor 18 éves leánynak: "Bözsikém, kérlek, tégy jót a szegényekkel és a betegekkel."

Már 22 éves volt, amikor Angliában belépett az osztrák származású dr. Anna Dengel által alapított Society of Catholic Medical Mission Sisters tagjai közé. A katolikus orvosi misszió előbb elküldte az Amerikai Egyesült Államokba két évre, képzésre. Aztán még egyszer hazajött családjához egy rövid látogatásra, majd 1937 novemberében Liverpoolban hajóra szállt, és elment egészen Indiáig. Egy hónapig tartott az út, amikor aztán kikötöttek Bombayben, rögtön arra gondolt, itt egy napnál többet nem bír majd ki. Egy rendtársával mégis eljutottak a mai Pakisztánba, Rawalpindi városába, ahol egy amerikai kórházban állt szolgálatba.

- Te választod az életedet, mondta útravalóul drága édesanyám - idézte fel a búcsú pillanatát Bözsi néni. - Ahogy a gondviselő Isten akarja, úgy tégy mindig. Ez vezérelt minden cselekedetemben. Pedig amikor partra léptem, összesen öt dollár volt a zsebemben, meleg volt, rengeteg szemét, kosz, meg beteg, elesett emberek. Először azt hittem, mindennek vége. De aztán megkezdtem a munkát, amit végtelenül megszerettem. Attól kezdve sohasem azt néztem, mohamedán, hindu vagy milyen más felekezet tagja a rászoruló, mert segíteni kell rajtuk. Egyszerűen a szívembe zártam az ott élő népet.

Amikor arról kérdezem őt, hogy egy ilyen misszió soha nem veszélytelen, így válaszol:

- Csak azoknak veszélyes, akik nem hisznek valamiben. Egyszer egy átlőtt oldalú ember feküdt a kórházunk előtt. Kimentem hozzá, becipeltük. De egy harcos rám kiáltott, hagyjam békén az áldozatot, mert engem is lelő. Azt válaszoltam, tegyen, amit akar, nekünk segítenünk kell. Végül nem sütötte el a fegyverét. Benn a férfi hamarosan meghalt, de előbb még azt suttogta utoljára, hogy köszön mindent.

Magyarországon Bernadett nővér - mert ez volt a választott neve - volt az első, aki az egyik legmagasabb szintű állami kitüntetésben, a Sitara-i-Quaid-i-Azim-díjban részesült.

- Nem beszélni, cselekedni kell, ezt vallom - jelentette ki a pakisztáni jótevő. - Majd az Isten megjutalmaz mindenért, amit életem során tettem. Mindegy, ki miben hisz, de hitetlenül nem lehet élni, mert az csak értékvesztéshez vezethet. Sokszor megünnepeltük a távolban is a karácsonyt. Lényegtelen, hogy milyen bőrszínű, felekezetű gyermekek vették körül a kis jászolt. A szereteten volt a hangsúlyt. Minden ünnepet megtartottunk, bárkié legyen is az.

Még napjainkban is ruhákat gyűjt a rászorulóknak. A napi politikai hírek rendszeres szereplője India és Pakisztán is, ezért figyelemmel kíséri a történéseket.

- Természetes dolog ez, hiszen az életemből 42 évet ott töltöttem el. Hálát adok a védőszentemnek, mert minden baj ellenére mellettem állt a forró pillanatokban. Sajnos ezt nem minden ottani mondhatja el magáról. Értük is szoktam imádkozni, mióta az 1970-es évek végén visszatértem hazámba. Természetesen mindig magyarul fohászkodtam, miként azt tettem akkor is, amikor szülőföldemtől nagyon távol éltem. Ezért sem felejtettem el egy pillanatig sem a magyar beszédet - mondta ez a fantasztikus asszony.

Sok olyan negyvenes párt lehetne mutatni, akikben összesen nincs annyi energia, mint Horváth Csongornéban. Egy olyan asszonyban, aki temérdek kínt, szenvedést látott, de talán abból újabb erőt merített. A csodára sosem várt, de amit tett, az maga a varázslat.