De Darvas Szilárd és Dolmány János a negyvenes évek elején ezt még nem sejthette. Ők azért írták meg a Hogy mondják oroszul című nyelvkönyvet, mert abból indultak ki, hogy magyar anyanyelvű honfitársaiknak egyszer talán beszélniük kell ezen a nyelven. Például ilyeneket kell mondaniuk: Ha szökni próbál, lelövöm! Nem véletlen, hogy a nyelvtannal nem bajlódtak, és a legfontosabbnak ítélt kifejezéseket is a lehető legegyszerűbb módon, latin betűs, fonetikus átírásban adták meg oroszul. Például így: Ti, etyi sutki já znáju. Azaz, Te, ezeket a vicceket én ismerem.

A könyvet közreadó Danubia Kiadó persze nem árult zsákbamacskát. Mint a fülszövegben írták, "a háború ugyan lezárja a sorompókat a népek országútján, de nem csökkenti, hanem fokozza az idegen nyelv megértésének szükségességét. Különösen katonák használhatják ezt a könyvecskét, amely az orosz katonai szakkifejezések, fegyvernemek, fegyverek, katonai egységek, osztályok, rangfokozatok nevein kívül az orosz hadseregben szokásos katonai rövidítések jegyzékét is közli".

Hős katonáinknak elég volt tehát a zubbonyuk zsebébe csúsztatni a papírkötésű zsebkönyvet, és bátran nézhettek szembe a messzi Don ismeretlenjével. Az olyan evidenciákon túl, mint hogy Állj! Ki vagy?, Kezeket fel!, Add meg magad! és a többi, a szerzőknek köszönhetően érdeklődhettek az ellenség rádiófrekvenciája, páncéltörőinek száma, harcászati feladatuk mibenléte és az ütegek elhelyezkedése felől is. Ha a szükség úgy hozta, nemcsak azt tudták oroszul mondani, hogy Menj előttem! A fogolytáborba!, hanem így is szólhattak: Haslövésem van. Operáljon meg!

A háború persze nemcsak közelharcból áll. A katona számára legalább ilyen fontos feladat a felderítés, amely kényszerű módon a kérdezősködést is magában foglalja. Gázlót, hidat, kompot, hegyi utat kell keresni, olykor mozdonyt foglalni, mégpedig a helyi lakosság segítségével. Érthető, hogy katonáinknak olyan fontos kifejezéseket is el kellett sajátítaniuk, mint hogy Vigyen át, vagy agyonlövetem! Szövegváltozatban: Maga is velünk jön. Én? Miért? Túszul. Agyonlőnek? Ha hazudtál, igen.

Persze a győzedelmesen előrenyomuló katonának is álomra kell hajtania valahol a fejét. Ilyenkor jöhet jól a Szálláscsinálás című fejezet, amelyben olyan közkeletű párbeszédekre lelhet, mint hogy Meddig maradnak itt a katonák? Talán egy hétig, talán egy évig. A szószedetből az is megtudható, hogyan kell napi kétszeri meleg élelmet rendelni, tíz házat kiüríttetni, elrendelni a kijárási tilalmat, mérgezés gyanúja esetén a házigazdával megkóstoltatni az ételt, illetve rápirítani valakire, hogy Maga kém! Hasznos példamondat lehetett a következő is: Fizetnek? Később, majd a hadtestparancsnokságunk. Igaz, a könyv olvasója szükség esetén szelídebb hangnemre is tudott váltani: Já bü kupil etu kraszivuju ikou, magyarán Megvenném ezt a szép ikont.

De minden háború véget ér egyszer - gondolhatta Darvas Szilárd (akiben az akkor tizenéves későbbi Darvas Ivánt tisztelhetjük) és Dolmány János, ezért a könyv négyötödét olyan párbeszédekkel töltötték meg, amelyek bármely nyelv bármely korban íródott tankönyvében megjelenhettek volna. Olvasóik a leghétköznapibb helyzetekben is használhatták a kis kalauzt. Például útlevélvizsgálatkor: Milyen célból? Pihenés, üdülés? Üzleti célból. Válthattak vonatjegyet, foglalhattak szállást a szállodában, kérhettek másik szobát, ha a kapott nem nyerte el a tetszésüket. A vendéglőben rendelhettek bort, szódát, levest vagy a húsok széles választékát körettel, de betérhettek a kávéházba is, ahol akár még vicclapot is kérhettek a pincértől. Elboldogultak a postán, fel tudtak adni táviratot és csomagot, benne romlandó áruval. Nem estek zavarba a bankban sem: Estek az értékpapírok? Borzasztóan. Tönkrementem. (Érthető, hogy a szerzők ezen a ponton más, hasznos kifejezéseket is megtanítottak: Kölcsön adnál száz pengőt? Sajnos, otthon felejtettem a pénzemet.)

A zsebkönyv használója nem érezte magát elveszettnek az iskolában - Te vagy lusta vagy, vagy buta -, tudott kérni padtársa tízóraijából és addig kunyerált, amíg lemásolhatta a leckéjét. Eltársaloghatott az egészségügyi séta hasznosságáról, kérhetett hajvágást és borotválást, rendelhetett méretes ruhát és szót értett a villamoskalauzzal. Igaz, egyes párbeszédek láttán a kései olvasóban gyanú ébred: lehet, hogy a szerzők nem számítottak arra, hogy lesz, aki eljut a könyv feléig? - Egy autó beleszaladt az előttünk lévő villamosba. - Jó, hogy siettem, különben én is abban ülnék. - Bizony, öt halott van. De hová megy? Szólok én a G. utcánál. - Öt halott? Inkább gyalog megyek.

Aki a Danubia zsebkönyvéből tanult a negyvenes évek elején oroszul, ezen a nyelven is tudott rádiólámpát kérni a boltban, panaszkodni a légköri zavarokra, és hosszan dicsérni a római adást. A kórházban külön jelezte, ha ingyenes ellátásra tartott igényt, tánc közben elragadtatottan nyilatkozott a tangóról, evés után pedig jóllakottan hátradőlt, és csak annyit mondott, Ilyen kitűnő ebéd után nem dohányzok. Bevásárláskor értőn cserélt eszmét a rőfössel, az ékszerésszel és a mészárossal, és talán meg sem lepődött, amikor a borjúhús megrendelésekor a szakember rosszallón, ámde oroszul megjegyezte: Jól mehet maguknak, hogy csak a legfinomabb húsomból vásárolnak! A könyv szorgalmas olvasója kellemes társalgó volt vizitkor, gond nélkül elbeszélgetett sakkozás és úszás közben, szellemes megjegyzéseket tett az állatkertben, folyékonyan diktált a titkárnőnek és pontos utasításokat adott a cselédnek.

A könyvesboltban sem érhette meglepetés: - Mi a könyvújdonság? - Milyen téren? - A tudományos irodalomban. - Ez a fizikai könyv. - De ez bizonyára unalmas? - Nem, ez kivétel. Aki az utolsó fejezetig is eljutott, az még a gyárban is megállta a helyét: Kérem a mechanikust a második teremből! Átmenetileg átveszi a gyár vezetését.

Mondom, nincs olyan területe az életnek, ahová Darvas Szilárd és Dolmány János ne kalauzolták volna el a növendékeiket. Akik tőlük tanultak oroszul, még olyan bonyolult helyzetekben is rátaláltak a szükséges kifejezésekre, mint amilyenek az órásnál adódhattak: Biztos túlhúztam, Elrontotta a rugót is. Mikor még járt, sietett.

Apropó, óra. Talán az a bizonyos mondat az egyetlen, amely nem került be a nyelvkönyvbe. Ezt az egyet a gyakorlat tanította meg a magyaroknak. De hát senki se lát a jövőbe, nem igaz?

Levélváltás

Kedves Darvas Iván!

Kérem, ne haragudjon a zavarásért, de alighanem Ön az egyetlen, aki egy készülő cikkhez segítséget tud nekem nyújtani. Az írás a Hogy mondják oroszul című, a negyvenes évek elején a Danubia Kiadónál megjelent nyelvkönyvről szól, pontosabban arról, hogy mai szemmel olvasva mit tükröznek a benne lévő párbeszédek. A szerzők Darvas Szilárd és Dolmány János. A kérdés tehát az: jól sejtem-e, hogy ön adta a könyvhöz az orosz nyelvi alapot? És ha igen: hogyan találták meg az ötlettel, miként születtek a párbeszédek, és - végül - sikert aratott-e a kiadvány?

Előre is nagyon köszönöm a segítségét. Tisztelettel üdvözli:

. Kósa Judit

Kedves N. Kósa Judit!

Fantasztikus! Akár egy kísértet, úgy bukkant fel - levelének hatására - a régmúlt emlékeiből ez a bizonyos kiadvány! 1943 tavaszán érettségi előtt álló gimnazista voltam (a budapesti Német Birodalmi Iskola - Reichsdeutsche Schule in Budapest - diákja) amikor osztálytársam - egy holland-magyar fiú - Jan Dólleman megkért, keressem fel a mostohaapját, Thienemann Tivadar egyetemi tanárt, aki germanisztikát adott elő a Bölcsészeten, s mellesleg tulajdonosa volt (vagy csak igazgatója, erre már nem emlékszem pontosan) a Danubia könyvkiadónak. A professzor - közismerten baloldali, liberális, náciellenes gondolkodású úr - azzal az ötlettel állt elő, kéne csinálni egy olyan könnyed, népszerű, orosz nyelvkönyvet, amely megkerüli a cirill betűk, a nyelvtan, a szókincs hiánya okozta nehézségeket, ehelyett egyszerű, könnyen érthető tőmondatok szó szerinti, fonetikus fordításával próbálja közelebb hozni ezt a - hazánkban akkoriban merőben egzotikusnak ható - nyelvet. Nyíltan kimondta, a kiadvánnyal voltaképpen semmi más célja nincs, mint hogy közvetett módon felhívja a figyelmet a közelgő fordulatra: a németek nemsokára elveszítik a háborút, itt az ideje valamiképpen felkészülni a Vörös Hadsereggel való találkozásra. A kiadványban szereplő mondatok, (vagy inkább mondatfoszlányok) megfogalmazását mostohafiára (fentnevezett osztálytársamra, Dólleman Johnnyra) bízta, a szöveg oroszra fordításának, illetve fonetikus leírásának feladata meg énrám hárult.

Emlékszem, mekkorákat röhögtünk azokon az oltári baromságokon, amelyeket nyelvlecke címen vetettünk ott papírra. Tény azonban, hogy a Dolmány János-Darvas Szilárd szerzőpáros név alatt megjelenő (egyébként erősen kétes értékű) mű csakhamar napvilágot látott, s - láss csodát! - rövid idő alatt szétkapkodták a könyvesboltokban fellelhető összes példányt.

Utánnyomás, kiegészítés, második kiadás, stb. Emlékszem, belekerültek olyan párbeszédek, amelyek kifejezetten azt sugallták: vegyük végre tudomásul: embertelen, hódító, rablóhadjárat folyik a Szovjetunió ellen, s ennek a mi honvédségünk - ha netán kényszerből is - ugyanúgy tevékeny résztvevője, akár a hitleri Wehrmacht, így hát a közelgő vereségben bizony mi is osztozunk majd a németekkel.

"Te partizán vagy? (Tü partyizán?) Fel a kezekkel! (Rúki vvjerch!) Állj a falhoz! (K sztyénke!) Ilyen és ehhez hasonló szövegekkel ijesztgettük az olvasót. Tán ennek is volt köszönhető a könyv sikere.

Most az is eszembe jut, hogy Johnny barátommal aztán milyen fejedelmi módon kótyavetyéltük el a szerzői honoráriumunkat különféle éjszakai lokálokban, valamint (már a sikeres érettségi után) egy ótátrafüredi (Starý Smokovec) nyaraláson.

Közvetlenül a felszabadulás után megjelent aztán még egy, legújabb, ún. "javított" kiadás is, amelyből természetesen kíméletesen kimaradt az összes olyan szöveg, amely bármilyen formában emlékeztetett volna a magyarok szovjetunióbeli "kalandozására", ehelyett bekerültek olyan - aktuálisabb - sztereotípiák, mint "Adjál kenyeret! Nincs mit ennünk! (Dáj chljéba! Nyécsiva nám jészty!) Nem tudom, hány óra van. Nincs órám! (Nyiznáju szkóljka vrémja. Nyét u minyá csaszov!) Mit akarsz tőlem? Tán nem látod? Öregasszony vagyok! (Csivó tü prisztajós? Rázvje nye vígyes? Já zse sztarúcha!)", stb., stb.

A könyvecske további sorsáról azonban nemigen tudnék már beszámolni. Thienemann professzor és családja rövidre rá a kivándorlás mellett döntött. Hirtelen utazott, senkitől nem búcsúzott. Úgy hallottam, állítólag Bostonig jutott, az ottani egyetemen tanított aztán haláláig. Osztálytársamat, barátomat, Dólleman Johnnyt soha többé nem láttam.

Bevallom, idővel aztán megfeledkeztem életemnek erről az epizódjáról, s ha Ön levelével fel nem eleveníti az eseményeket, tán soha nem jut az eszembe, "hogy is mondják oroszul".

Abban a reményben, hogy érdeklődését valamelyest kielégítettem, maradok szívélyes üdvözlettel:

arvas Iván

(valamikori D. Szilárd)