Elképesztő, leszedték a tetőt! - néz föl döbbenten Kozma Jánosné, a Sörmúzeum vezetője a hajdani Dreher gyár tornyára. A magasban, a klinkertéglás oromzat fölött csupaszon meredeznek a tető lécei. A bádogborításból, amelyet még főmérnökként tetetett föl a toronyra a jelenlegi múzeumigazgató, csak annyi maradt, amit a legelszántabb fémgyűjtő sem tudott elérni. A csúcsdíszek, meg néhány kisebb takarólemez. A többit darabról darabra vitték el az utóbbi években. A malátasilóból átkapaszkodtak a toronyba, onnan meg föl a tetőre. A környékbeliek néha még látták is, hogy az artistaügyességű tolvajok a deszkák közé akasztott horgas létrán csimpaszkodva fejtik le a fémborítást.
Feltámadás előtt a Dreher gyár
Csaknem tíz éve, hogy kihaltan pusztul az egykori Dreher gyár. Pedig az utóbbi fél évszázadban a sörgyár egyes telepeként ismert épületegyüttes csak egy macskaugrásnyira van Kőbánya városközpontjától: a gyárkapunál állva rálátni a Szent László-templomra és a körülötte lévő pontházakra is. A privatizáció óta eltelt évtizedben azonban épp a fordítottja játszódott le annak, amit az előző századfordulón láthatott Kőbánya népe.
Akkor a Dreher-birodalom szép lassan bekebelezte az egész Óhegyet és a környéken megtelepedett többi sörgyárat. Dreherék 1862-ben megteremtették saját serfőzdéjüket, amely előbb impozáns méretű gyárrá fejlődött, majd - a harmincas évekre - magába olvasztotta Haggenmacherék üzemét, az Első Magyar Részvényserfőzdét és a Fővárosi Serfőző Rt.-t is. A második világháború idejére a nagyobb gyárak közül már csak a Polgári Serfőző Rt. maradt független - az államosításig. A család még a városegyesítés időszakában felvásárolta és parkká alakította a szőlőparcellákat, majd pompás mesekastélyt és egy villát is felépített benne.
Aki ma jár Kőbánya központjában, lépten-nyomon a Dreher-gyáróriás emlékeivel szembesül. A Csajkovszkij parkban a villájukat látni - a kastélyt a háborúban bombatalálat érte, majd elbontották -, a Halom utcában megvan az egyik bérházuk és istállójuk, a Harmat utca mentén pedig ott állnak azok az épületek, amelyekben a gyár vezetői, tisztviselői laktak. Állnak az egykori sörüzem és a csokoládégyár épületei is.
A sörgyártás azonban a privatizáció óta egyre kisebb területen folyik. Mostanra gyakorlatilag visszaszorult az egykori Részvényserfőzde épületeibe, a Jászberényi úti, úgynevezett kettes telepre. A Dreher gyárra, ahol 1923-tól kezdve csak malátaüzem működött, nincs szükség, amióta az alapanyag máshonnan érkezik. Az üzem alatti, teherautóval is járható, irtózatos méretű pincerendszerben - ahol a háború idején elfért egy repülőgépmotor-összeszerelő gyár is - ma kizárólag gombát termesztenek. A téglaépítésű, gondosan díszített gyárépületek között viszont mintha megállt volna az idő. A XIX. század végi ipari építészet csúcsteljesítménye ez az együttes: kívülről a malátaaszaló is inkább várkastélynak látszik, mint gyárcsarnoknak. Ablakai emeletes házat sejtetnek, bár belül még födémek sincsenek; szellőzőkürtőit pedig díszes kéménynek álcázta az építészi lelemény. A bejáratoknál még ott vannak a feliratok, miszerint lakatosműhely, számítógépközpont, tűzőrség. Az ablakok azonban régen betörtek, az épületek közötti betonból korcs fák nőttek ki, és persze mindennek lába kelt, ami fémből volt.
Fosztogatók pusztítják az egykori Dreher-villát is, amely a rendszerváltás óta áll lakatlanul a Csajkovszkij park végében. A klasszicizáló stílusú, timpanonos, emeletes villa oszlopos bejárata előtt egy-két méterrel magas betonkerítés húzódik: a ház évtizedeken át munkásőrbázis volt, aztán mire a gyárnak sikerült nyélbe ütnie egy ingatlancserét, feloszlatták a cserepartnert. Bár a villa végül a gyáré lett, a nagyszabású tervekből végül nem lett semmi. A nyolcvanas évek végén megálmodott föld alatti és föld fölötti attrakciók ma is csak papíron léteznek. Az étterem, a söröző, a squashpálya, az uszoda és a sörgyári pincében kanyargó kisvasút helyett csak az egyre romosabb villa árválkodik a zsebkendőnyi kertben.
Az üres és dohos szobákban néhány eredeti kályhán kívül semmi sincs. A falból kitépett vezetékek csonkja kandikál ki, hatvanas évekbeli neonarmatúrák lógnak a mennyezetről, a szalon faburkolatán diszkrét tábla jelzi, hogy a rejtekajtó mögé férfimosdó került. A másik sarokban rémületes szocreál kandalló áll zöld csempeborítással, fölötte repedeznek a gipszstukkók. A hiányzó radiátorok mutatják, hogy jó ideje nem tökéletes a műemléknek nyilvánított épület védelme.
Alighanem a huszonnegyedik órában jár a kőbányai önkormányzat, ha meg akarja menteni a villát és a régi gyárat. A testületnek immár évtizedes célja, hogy saját tulajdonában egyesítse az eredeti Dreher gyárat, és egységes terv alapján fogjon hozzá hasznosításához. Mint Novák Gyula tanácsnok mondja, ennek érdekében először igyekeznek megszerezni a privatizáció hevében számos tulajdonoshoz került ingatlanokat. Már korábban megvásárolták a Coca-Cola cég által használt épületeket, majd lépéseket tettek a sörgyár és a Stollwerck területének megvételére. A Dreher Sörgyárak Rt.-vel nemrégiben kidolgozták egy ingatlancsere részleteit: a kerület átadná a cégnek a birtokában lévő részvénypakettet és a Jászberényi úti telep területén lévő lakóházat, cserébe pedig megkapnák a villát és a régi üzemcsarnokokat. Szóban már megállapodtak a felek, de mivel kiderült, hogy az ingatlanok tulajdonviszonyai néhány ponton még mindig rendezetlenek, a szerződés megkötésére csak a földhivatali eljárás lezárultával kerülhet sor.
S hogy mi lesz a Dreherek hajdani gyárában, ha egyszer az egész Kőbánya tulajdonába kerül? Az önkormányzat az üzemben kulturális centrumot, az alsóbb területeken pedig lakóparkot szeretne kialakítani. Bár a tervek szerint pár épületet elbontanának, a teljes együttes már csak azért sem kerülhet bontócsákány alá, mert néhány üzemcsarnok homlokzata műemléki védettséget élvez. Így aztán még az is előfordulhat, hogy egyszer megvalósul a tizenöt év előtti álom, és a nagyközönség barlangvasúton csalinkázhat a mozi és a tekepálya között, hogy aztán beüljön egy jó hideg sörre; hol másutt, mint Dreheréknél.
