Ősszel a lehető legszélesebb körben felhívtam rá a figyelmet, hogy nem látom megalapozottnak a Balaton gyors regenerálódását hirdető hivatalos álláspontot. Októberben a Magyar Hírlapban és a Magyar Nemzetben, novemberben a Népszabadságban tettem közzé számításom eredményét. Előzőleg az intézményi prognózis 115 centis vízállást jósolt tavaszra, majd a Népszabadságban egy tudósítás (az Országos Meteorológiai Szolgálat és a Vituki forrásaira hivatkozva) azt adta hírül, hogy a legfrissebb előrejelzések szerint jövő tavaszig a szokásosnál kissé hűvösebb, átlagosan csapadékos idő várható, s van rá esély, hogy április elejére legnagyobb tavunk vízszintje ismét a kívánatosnak tekintett 100 centiméteres érték fölé emelkedik. Válaszul bejelentettem: Saját számításaim ezt nem támasztják alá. Szeptember végi előrejelzésem szerint a március 31-i vízszint nem lesz magasabb 75 centiméternél, de lehet, hogy 60-65 cm-nél sem. (Tavam, tavam, te mindenem..., Népszabadság, november 29.).

Most jelenthetem: március végén a Balaton vízszintje 70 centiméter.

Miért alakult így? Mert a tél során az időjárás - statisztikailag igen valószínűtlenül, de fizikailag beláthatóan - messze eltávolodott a szokásostól. Az idézett tudósítás is megemlítette: még az átlagostól 10 százalékkal elmaradó csapadék is 90 centiméter fölötti vízszintet okoz. A tél azonban ezt is messze alulmúlta. Csak az október volt az átlagosnál esősebb; novemberben negyven, december-januárban tíz, február közepe óta jó hatvan százalékkal hullott kevesebb a Balaton térségében a megszokottnál. Ehhez novemberben és januárban melegrekordok társultak. Ennek ellenére egész télen az átlagosnál csapadékosabb időjárásról szóltak a tudósítások, s egy időjós sem jelezte a médiában: gond van a hathavi intézményi prognózissal.

Mi következik mindebből és mi nem?

Először is: az eredmény visszaigazolja a kiindulópontot és a számítási módszert, amit alkalmaztam, s megrendíti azokat az alapokat, amelyekre az ellenkező előrejelzés épült. Prognózisom készítésénél végig a klíma megváltozásával, ennek irányával és jellegével összefüggő feltevéseket használtam. Közérthetően fogalmazva: azzal számoltam, hogy az emberi tevékenység által beindított éghajlati változások felgyorsultak. Ezt az ezzel foglalkozó szakintézmények is látják, csak a köznyugalom megőrzésének szándéka miatt nem propagálják. Tudják, néha mondják is, hogy ha az elmúlt harminc év melegedési trendjét vetítjük vissza, az száz év alatt három fok emelkedésnek felel meg. Pontosan tudják, de csak ritkán mondják, hogy a felmelegedés gyorsulva halad előre; és hogy a globális hőmérséklet egyfokos emelkedése hazánkban másfél-két fok melegedéssel és a csapadékrend jelentős átalakulásával jár.

Másodszor: minden háború, különösen az olajért folytatott háború, még különösebben a Kiotót elvető amerikai kormányzat olajért folytatott háborúja az emberi szenvedések mellett elviselhetetlen mértékű környezeti, légköri szennyezést és pusztítást okoz, ami egy regionális drámát globális tragédiává növel. Ez egy őrült faj őrült hadakozása bolygója, a természet, végső soron önmaga ellen.

Harmadszor: a társadalomban létezhetnek önbeteljesítő próféciák, a természettudományban azonban nem. Ha csendben imádkozunk a minket érintő hatások elmaradásáért, attól ezek még nem maradnak el. Ugyanez icipiciben: attól, hogy egész télen minden este konok következetességgel kiteszik az esőjelet az előrejelzési térképekre a Balaton fölé, még nem fog esni.

Negyedszer: megcáfolódott az az elterjedt vélemény, hogy hasonlóan száraz periódusok 10-15 évenként fordulnak elő. A tavaly októberi 37 cm-nél alacsonyabb vízállást negyven éve nem mértek, a három éve halmozódó vízhiány pedig a vízháztartási statisztika nyolcvanéves történetében áll példa nélkül.

Ötödször, és ez már szinte mindegy is: tévesnek bizonyult a miniszteri biztosnak az az álláspontja, hogy a jelenlegi vízszint nem ad okot aggodalomra. Ahhoz is közel egy deciméter emelkedés kellene, hogy a Balaton legalább a tavaly tavaszi legmagasabb szintjét elérje, pedig már az is bőven adott okot aggodalomra.

Nem következik viszont az eredményből, hogy a politikai vezetés tudomást venne a helyzetről. Nem tudjuk; nem találkoztunk vele. Azt eddig is sejtettük, hogy akit egyszer megválasztottak-kineveztek, az négy évig semminek és senkinek nem tartozik felelősséggel, az azonban meglepő, hogy az illetékesek nemcsak bedugják a fejüket a homokba, de be is betonozzák.
Azt a következtetést sem lehet levonni, hogy a balatoni vízpótlásra azonnal szükség lenne; úgy sincs honnan. Nem biztos, hogy a vízállás öt vagy tíz év múlva alacsonyabb lesz a mainál, de jó tudnunk: az elmúlt fél (sőt: másfél) év klimatikus trendjét kiszámíthatóvá tévő folyamatok tovább hatnak. Egy-egy ritka, bővizű év időnként még visszatöltődést hozhat, de hogy pontosan mikor, azt egyelőre nem lehet tudni. Összességében az előttünk álló évtizedben a Balaton vízmérlege még a jelenleginél is kedvezőtlenebbül alakulhat.

Örvendetes, hogy a minisztérium felkéri az MTA-t: foglaljon állást az ügyben az ökológiai szempontok abszolút elsődlegessége alapján. Így áttekintést kaphatunk a klímaváltozás hazai kutatásának állásáról, mondhatni, kibújik a szög a zsákból, és ha az Akadémia veszi hozzá a bátorságot, végre feltárulhat a teljes ökológiai érdekrendszer - a fenntarthatóság - mélyebb gazdasági-politikai tartalma is.

Sajnos föl kell tennem: a 100 fölött és a 75 alatt különbsége jól modellezi a köznépnek szánt kincstári predikciók és a valóság viszonyát más esetekben is.

Zágoni Miklós
fizikus