Amikor fölszállt a zsúfolt, fülledt metrókocsiba, és az ajtó becsukódása után a szerelvény robaja ellenére is meghallotta a monoton beszédhangot, úgy sejtette, azon emberek egyikével akadt össze, akikből - gyakran látni őket - a főváros utcáin, tömegközlekedési eszközein megállás nélkül ömlik a szó. Sárosdi a körúti villamosról ismert egy meghatározhatatlan korú, szakadt öltözetű, kócos hajú asszonyt, az rendre válogatott szidalmakkal fogadta a járműre újonnan fölszállókat, és két megálló között is ócsárolta az utasokat, bár azt nem lehetett tudni, pontosan miért. A monoton beszédhang hallatán a prózaíró először azt gondolta: ezzel az asszonnyal akadt össze, azonban amint sűrű bocsánatkérések közepette kíváncsian közelebb nyomakodott, látta, hogy a magas tónus ellenére egy férfi a monoton beszédhang gazdája, a stílus, a mondanivaló azonban hasonló volt: "Szemetek. Rohadt szemetek" - ismételte a férfi kitartóan, mialatt tekintetével mindvégig maga elé meredt. Sárosdi figyelme egy idő után el is kalandozott róla, akkor tért vissza hozzá, amikor a férfi arról kezdett beszélni, hogy valakik mennyire hajtottak, küzdöttek, de fölöslegesen, kárba veszett minden igyekezetük. "Rohadt szemetek" - tette hozzá újból a férfi, és a prózaíró érezte: szíve öszszefacsarodik, s mielőtt szemeit elhomályosítaná a könny, jobban teszi, ha az emberi szerencsétlenségről és senyvedésről másfelé tereli gondolatait.

Mégis, egyre az járt a fejében: kik lehettek azok, akik küzdöttek, ám küzdelmük hiábavalónak bizonyult, elbukott, mégpedig - legalábbis ezt vette ki a férfi szavaiból - külső okok, a világ gonoszsága, aljassága, az ember sorsát megkeserítő sötét erők miatt Sárosdi végignézett a férfin: a hőség ellenére fehér inget, barna öltönyt és nyakkendőt viselt, sőt egy kopott, festékfoltokkal tarkított ballonkabátot is, ölében szakadozott munkástáskát szorított magához. A prózaíró kitartóan bámulta csontos, borostás arcát, a szeme alatti vastag redőket, busa szemöldökét, gyérülő haját; egészen addig bámulta, amíg a férfi hirtelen szakított addigi merev tartásával, fölemelte a fejét, és homlokát ráncolva Sárosdira nézett.

A prózaíró zavarba jött, úgy érezte, mintha rajtakapták volna valamin, min-denesetre gyorsan elhatározta, ha a férfi megszólítja, és netán rázúdítja szidalmait, nem veszi föl a kesztyűt, esetleg barátságosan mond valamit, jelezve, hogy ahogy az éremnek is két oldala van, ugyanúgy nem csupán embertelenségből áll a világ. Amikor észrevette, hogy a férfinak mozog az ajka, rámosolygott, mintegy biztatva, mondja el szíve bánatát. A metrómegállóba érve lassított, majd megállt, a viszonylagos csöndben Sárosdi surrogó hangot hallott, a következő pillanatban pedig terjedelmes nyálfolt csorgott lefelé előbb az ingén, utána a nadrágszárán. "Te se tudod elvenni, te szemét, hiába nézel ennyire, magamnak szereztem, és nem adom oda senkinek!" - kiáltott a férfi, s miközben leugrott a metróról, alaposan megtaposta a prózaíró lábát. A peronon megállt, feje fölé emelte a szakadozott munkástáskát, aztán sebes léptekkel elindult a mozgólépcső felé. Sárosdi azon gondolkodott, milyen kincset rejthet az a táska magában, és ahogy zsebkendővel törölgette ruháján a nyálfoltot, érezte magán a többi utas szánakozó tekintetét.