A politikai botrányhoz a szakirodalom szerint egy olyan - feltételezett vagy valós - normaszegő magatartásra van szükség, amely a nyilvánosságot felkavarja, miközben az "érintett hírbe hozott" cáfolni igyekszik azt, előnyhöz juttathatja ellenfelét. A politikai botrányt a normaszegés alapján három nagy típusba soroljuk: materiális-pénzügyi, hatalmi viszonyokból fakadó és szexuális jellegű botrányok. Azt, hogy a médiakorban ezek mennyire elterjedt típusok, bizonyítja, hogy a nyájas olvasó minden erőlködés nélkül tudna mondani három-három példát mindhárom fajtára.

A politikai botrányok ugyan mindenütt meghatározóak a nyilvánosság korában, de a posztszocialista demokráciákban talán még fontosabbak, mint a többé-kevésbé békésen fejlődő nyugati országokban. Ennek az az oka, hogy van egy olyan strukturális feszítőerő, amely a tömegmédiával kiegészülve nyilvánvalóan megágyaz a botránypolitizálásnak. Ez pedig maga a rendszerváltás, illetve annak társadalmi percepciója: a milyen volt, mivé lett? kérdésre adott válasz magában hordozza a korábbi időszak elvárásaihoz képest normaszegésként definiálható események egész sorát. Gondoljunk csak a kommunista költőből szélsőjobboldali publicistává válás rögös útjára, a D-209-es ügyre vagy a kisz-esből lett nagyvállalkozó sztereotípiájára. Az eredeti tőkefelhalmozás időszaka amúgy különösen alkalmas terepe botrányforgatókönyvek megfogalmazásának, hiszen a korszak sajátosságainak megfelelően számos látványos karriertörténetet tartalmaz - elegendő a popzenészből lett milliárdos, a fotográfusból lett médiacsászár, majd tragikus sorsú vállalkozó vagy az Olaszországból hazatérő, ősei titkos likőrreceptjét újjáélesztő gyáros példájára gondolni. Az új szerepek és tulajdonformák megjelenésével természetszerűleg megszaporodtak a normaszegésként definiálható események. Nem kell mentegetni azokat, akik a jogsértések, törvénytelenségek mezejére tévedtek, de nyilván nem csak ilyenekből verbuválódott a magyar tőkésosztály. Társadalomtörténetileg az a kérdés, hogy lehetett-e volna kapitalizmust csinálni néhány év alatt sokkal átláthatóbban, kevésbé irritálóan. Azt hiszem, nem: az államszocializmus hamis egyenlőségethosza után a kapitalizmus szükségszerű melléktermékeinek (ti. a kapitalistáknak) a megjelenése mindenképp társadalom-lélektani traumát jelentett volna. Ha körbenézünk, ezeket a kínokat az átalakuló társadalmak egyikének sem sikerült megúsznia. Ebből természetesen nem az következik, hogy a magyar kapitalizmus a létező világok legjobbika lenne - épp elég visszásság, elfogadhatatlan nyomor, egyenlőtlenség és korrupció is rárakódik a struktúrára. Csakhogy ezeknek az anomáliáknak az automatikus kiterjesztése intellektuálisan lehangolóan sekélyes, politikailag pedig igencsak félrevezető konklúziókhoz vezet.

Wermer-Werber párhuzam

Ebben a közegben a Fidesz 1998-ban új korszakot kezdett, mivel úgy érezték, hogy mind az eredeti tőkefelhalmozásból, mind a politikai, kapcsolati tőke területén kimaradtak valamiből, e két területen fokozott aktivitásba, épp csak valamivel "kevesebb mint rendszerváltásba" kezdtek. Nem véletlen, hogy az előző kormány idején az ellenzék össztüze épp ezekre a területekre irányult, és a botrányok két altípusa (pénz és hatalmi) dominálták a nyilvánosságot. Ugyanakkor a korosodó fiatal demokraták saját vereségüket elsősorban az ellenséges média és az ellenzéki pártok egymást erősítő "rágalomáriáinak", a megalapozatlan, gerjesztett, mediatizált botrányoknak tudták be. Ellenzékbe kerülve ezért ezt az általuk valóságosnak vélt, velük szembeni botránystratégiát alkalmazták néhány új elemmel dúsítva. Először az egyszerű tükrözés módszerét követték, kopírozva az előző kormány alatti botrányokat. Azonos struktúra - kicserélt nevek, így lehetne összefoglalni az irányzatot, melynek a "főgonosz politikai tanácsadó" Wermer-Werber párhuzam erőltetése volt a legextrémebb példája. Ez a nem túl bonyolult stratégiai elképzelés annyiban sikeres volt, hogy mára a Fidesz-kormány negatív megítélésével szemben nem áll a Medgyessy-kormány tisztakezűségének képzete.

A hatalmi botrányok sorát a Fidesz a "szabadságjogok csorbulása, a demokrácia lábbal tiprása" narratívára igyekezett felfűzni. Tegyük ismét nyilvánvalóvá: elfogadhatatlan a Loppert fiatalúr elleni eljárás (meg is szüntették). Felháborító, ami a rendőrségen Berkecz Máriával történt, de ebbe központi politikai akaratot belelátni, pláne az országra jellemző állapotokat megjelenítő példát vizionálni enyhén szólva túlzás, lázban égő lelket kíván. Sajnálatos és egyben kissé komikus, hogy Orbán Viktor, ki kormányfőként oly kényes volt a nemzet jó hírére, odáig hevült, hogy az EDU-nál jelentette fel hazánkat.

A harmadik botránytípus: a szexuális botrányok meglebegtetése. Az előző ciklusban néhány bulvárlap megpendített ilyen típusú ügyeket a Fidesz néhány politikusával kapcsolatban - ezek egy része soha nem nyert igazolást, lásd Kósa Lajos "prostituáltügyét". Nem emlékszem azonban olyan esetre, hogy az efféle ügyek, mondjuk Deutsch Tamás házasságon kívül született gyermekének ügye az országos médiában főmotívummá vált volna. A mai ellenzéki diskurzusban - és a hozzá közel álló médiában - lassacskán bevetté válik a "barátnők", "oldalbordák" és "hölgyismerősök" emlegetése országgyűlési képviselők, komoly párttisztviselők szájából. Ugyanakkor érdemes a sokat ostorozott magyar közvélemény előtt kalapot emelni: az, hogy a szexuális típusú botrányok ez idáig nem váltak a botránypolitizálás húzó ágazatává, nagyrészt a népi bölcsességgel magyarázható. Mivel a szexuális botrányok megítélése enyhébb, ezért a szemben álló politikai felek ezeket a leleplezéseket nem is favorizálják különösebben. A Fidesz is lényegében a K&H-botrányt igyekszik ezekkel a részletekkel fűszerezni, illetve bizonyítani, hogy Kulcsár bróker 1998-tól felívelő karrierje a szocialista összefonódásokkal magyarázható.

De a legfontosabb új elem, amit a Fidesz pontosan felismert, a nyilvánosság szerkezetének változása. Két dolgot kell kiemelnünk. Egyrészt a magyar közvéleményben markánsan tovább élő antikapitalisztikus attitűdöket. A kutatások szerint az emberek több mint kétharmada alapvetően erkölcstelennek tartja a privatizációt, és közel négyötödük van meggyőződve arról, hogy ebben csak megfelelő politikai kapcsolatokkal lehetett sikeresen részt venni. A közvélekedés valószínűleg nem jár messze az igazságtól - nem meglepő, hogy az elmúlt évtizedet a materiális típusú botrányok uralták. Ám a nagy kérdés az, hogy bármilyennek is tartjuk a privatizációt, mi következik ebből a jelenre és az ugyancsak bizonyosan kapitalista jövőre vonatkozóan? Ez a kérdés felveti a gazdasági, politikai elit, valamint az értelmiségi felelősségét is: hiszen ezek az elitcsoportok az elmúlt tizenkét évben képtelenek voltak (voltunk) értelmes, érvényes és elfogadottá váló értelmezési kereteket nyújtani a posztszocialista átalakulás fájdalmas jelenségeire, nem sikerült megalapozni a kapitalizmus legitimációját.

A Fásy-mulató világa

Nem mellékes körülmény, és hozzájárul a kapitalizmus legitimációhiányához az is, hogy komoly értelmiségi csoportok valóban megalázó körülmények között kénytelenek élni és dolgozni, illetve hogy a Fásy-mulatóban tapsikoló újgazdag elit ízléstelensége és rongyrázása gyakran gyomorfordító.

Az értelmiségi léttől nem idegen a morális univerzalizmus, az általános, mindenkire és minden területen érvényes erkölcsi szabályok keresése. Márpedig nem kell ahhoz mániákus Parsons-, Luhman- vagy Pokol Béla-tanítványnak lenni, hogy elfogadjuk: a politika elkülönült alrendszerében sajátos értékekkel bizony sajátlagos erkölcsi szabályok uralkodnak. Politikusnak adott esetben hazudni, konspirálni, sőt erőszakot alkalmaznia is kell - mert elsősorban mi várjuk el tőle a hatalom sikeres megszerzését és a valóság alakítását. Ha ebben nem sikeres: mi, az istenadta nép ejtjük először szép, kedves és becsületes, ám vezetésre alkalmatlan politikusainkat. Keserű lecke ez, de aki politikával foglalkozik, annak ezt is meg kell tanulnia. Tévedés persze azt hinni, hogy a politikusnak ne lennének erkölcsei (pl. nem árulhatja el folyton kollégáit), sőt a társadalmi erkölcstől sem szakadhat el. Épp ez a közerkölcs az, amely a politika "fenevadját" ketrecbe zárja, megakadályozza, hogy bármit megtehessen. Szeretném világossá tenni: nem a kettős mérce mellett érvelek; ha a Fidesz-kormány alatt nehezményeztük, a jogszerű, de erkölcsileg nem elfogadható ügyleteket, most sincs okunk másként tenni.

De fel kell ismernünk, hogy az erkölcsös-erkölcstelen fogalmainak meghatározása, illetve a konkrét ügyek elhelyezése e végpontok között, a normák és normaszegések nem magától értetődőek, hanem az adott valóság felépítésének, s ezért egy folyamatos szimbolikus harcnak az eredményei. Aki a politikai térben - bármely oldalon - a "társadalmi erkölcs", a "jó ízlés" terminusaival operál, azt mindig politikai érdekei mozgatják, a politikai harc logikáját követi. Nem kell emiatt elszomorodni - ezt az intézmények által kordában tartott harcot nevezzük másképp liberális demokráciának.

Dumdum golyók

A társadalmi nyilvánosság említett szerkezetváltozásának lényege, hogy a baloldali és liberális értelmiség nagy része - a politikai logika elutasítása és az antikapitalisztikus érzemények miatt - nyitott az ellenzéki botrányretorikára. Így állhat elő az a helyzet, hogy míg a jobboldal egy feléje irányuló esetleges botrány kapcsán egységesen elutasító, addig a baloldali és liberális média az anyagi, materiális "botrányok" irányában teljesen nyitott, adaptív. Emiatt lehetséges, hogy a Magyar Nemzet által tudatos sorrendben feldobott témák, "botrányok" majd mindegyike sikeresen landol, megtapad a balliberális médiában - ily módon tematizálva a közbeszédet. Mondjunk ezzel szemben akár csak egyetlen példát az Orbán-kormány időszakából, amikor a Magyar Nemzet (ön)kritikusan reagált volna az akkori ellenzék által prezentált bármelyik témára!

Ebből persze az is következik, hogy a baloldali és liberális médiumok nem állnak közvetlen pártirányítás alatt. De következik más is. Az, hogy a balliberális média és értelmiség nagy része felül a Fidesz tudatos botránystratégiájának. Elég, ha csak a személyeket nézzük, akikre az utóbbi időben a botránypolitizálás fókuszált. Magyar Bálint, Gyurcsány Ferenc és Juhász Ferenc olyan tehetséges és karakteres politikusok, akik vélhetőleg a következő választásokon is fontos szerepet kapnak majd. Ellehetetlenítésük, tekintélyük fokozatos erodálása teljesen logikus ellenzéki stratégia. Az már sokkal kevésbé világos, hogy miért asszisztálnak ehhez a kormányoldalt támogató értelmiségiek, a média és esetenként egyes pártokon belüli frakciók is. Bár ez utóbbi talán elintézhető azzal, hogy a kívülről jövő támadások hallgatólagos támogatása a belső erőcsoportok küzdelmének a része, nem árt észre venni: a Fidesznek fontos versenyelőnye a politikai arénában, hogy támadások esetén működik az elemi közösségi szolidaritás.

Érdekesebb a balliberális médiaértelmiség makacs antikapitalizmusa, amely teljességgel diszfunkcionális. Ha ugyanis meg akarjuk valósítani az olyan baloldali értékeket, mint a társadalmi egyenlőtlenségek növekedésnek megállítása, sőt csökkentése, a legrászorultabbak fokozott támogatása, az csak sikeres - ahogy szégyenlősen nevezni szokás - piacgazdaságban, nyersebben, kapitalizmusban lehetséges. Márpedig ez elképzelhetetlen kapitalisták nélkül, akiknek saját gyarapodásuk mellett a nagyobb közösség boldogulásához is hozzá kell járulniuk.

Jelenleg azonban, ha valaki akár "nem kapitalistaként" néhány hónapja házat vesz, mint Magyar Bálint, vagy "kiderül róla" - hiszen hivatalba lépésekor maga részletesen ismertette -, hogy tíz évvel ezelőtt részt vett a privatizációban, mint Gyurcsány, az nemcsak a Fidesz pergőtüzére, de saját párttársai részéről a szolidaritás hiányára, sőt az elvileg őket támogató értelmiség fanyalgására is bizton számíthat. Félreértés ne essék, nem a törvénytelenségek szőnyeg alá söpréséről, eltussolásáról beszélek. Ezekre következetesen derítsenek fényt az erre hivatott szervek - de vegyük végre észre: jogszerűtlenség egyik előbb említett politikus esetében sem merült fel. Arról van szó, hogy erkölcsi kérdésekben az ellenfél definícióját szinte automatikusan fogadja el a baloldal - márpedig ez esetben nincs megállás, amit jól példáz a miniszterelnök "kivel is vadászott (románokkal) és micsodára (tiltott madarakra), milyen tölténnyel (maffia által használt dumdum golyókkal), milyen ruhában (csúnya, nagyon csúnya gúnyában)" elemekből építkező legújabb - igaz, hamar elhalt - botrány.

Összefoglalva: mind az antikapitalizmussal, mind a politikai erkölccsel kapcsolatban némi józanságot, az ellenzéki botrányretorikával szemben pedig jó adag szkepszist és analitikus gondolkodást javasolnék. Ez utóbbi nem jelent mást, mint annak a racionális vizsgálatát, hogy az ügyek valóban botrányok-e.

Az elmúlt héten e cikk különböző verzióit több barátomnak is megmutattam. Szinte valamennyien óvtak attól, hogy az írást megjelentessem, mondván, túlságosan is provokatív, szembe megy az értelmiségi közvélekedéssel. Mégis, úgy érzem, muszáj volt megírnom a cikket. Hiszek abban, hogy ezt a hamis konszenzust elsősorban intellektuális okokból kell megtörni. Az értelmiségnek a politikáról való közbeszédben is a realitásokból kell kiindulnia, mert különben elemzései kiüresednek vagy ideológiává válnak. "Itt állok és nem tehetek másként" - ahogy azt kiváló kollégám, egy másik kontexusban mondta./p>