mint kommunikációs kérdés? Ha elfogadjuk azt - amit fentebb állítottam -, hogy a magyar csatlakozási folyamat a modern és a posztmodern határán áll, akkor el kell fogadnunk azt is, hogy a kormányzat a "régi" módon, a "tömegek felvilágosításával" igyekszik kezelni ezt a problémát. S erre nem mondhatjuk, hogy irreleváns eszköz lenne. A magyar társadalom külpolitikai-külgazdasági tájékozottsága hagyományosan gyenge, s bár nem állíthatjuk, hogy egy átlagos amerikai állampolgáréval vetekszik, de kétségkívül nem megnyugtató. Ez azonban nem ennek, s még csak nem is az előző kormánynak a hibája, hanem egy évszázados trendé, amelyben Magyarország mint önmagában álló, a világtól lényegében elszakított ország lett megrajzolva. Nemzedékek nőttek itt fel, amelyek a világról csak mint turisztikai érdekességről, nem pedig Magyarországhoz ezer szálon kapcsolódó entitásról tanultak.

A Medgyessy-kormány által elindított kommunikációs kampány igyekezett valamilyen módon kielégíteni a társadalom nagyfokú információhiányát. Más kérdés, hogy lehet-e az EU-t információs kérdésként kezelni. A több információnak ugyanis akkor van értelme, ha az információk által maguk az individuumok és a társadalom különböző közösségei érzik úgy, hogy egyéni és csoportos alkalmazkodásuk válik könnyebbé. Az eddigi tapasztalatok alapján azonban ebben nem lehetünk biztosak. Úgy tetszik, nagyon sokan vannak, akiket a felülről történő meggyőző kampányok nem tettek igazából meggyőződéses EU-pártiakká. Az összehangolt kormányzati kommunikáció ahhoz hatásos volt, hogy a szavazni elmenő állampolgárok túlnyomó többségét meggyőzze a csatlakozás szükségességéről (bár azt hiszem, ez a többség kampány nélkül is meglett volna), ahhoz azonban már nem volt hatásos, hogy a társadalom nem csekély részének kételyeit eloszlassa.

E "nem csekély kisebbség" véleményének akkor és azóta sem tulajdonítunk a súlyának megfelelő jelentőséget. Régi jó magyar szokás szerint az egyet nem értők szinte automatikusan azonosítódnak a békétlenekkel és a szélsőségesekkel. Holott a szólás és a véleménynyilvánítás szabadsága az egyik legelementárisabb alkotmányos alapjog. Ezért az egész EU-csatlakozási folyamatnak - véleményem szerint - nem az a lényege, hogy Magyarország tagja lesz-e az EU-nak (ez eldöntött kérdés), hanem az, hogy milyen belső állapotban lesz a tagja. Magyarán: hogyan kezeljük belső vitáinkat, s egyáltalán: fel merjük-e vállalni az érdemi polémiát? A magyar modern történelem számos korábbi példájában ugyanis a külső feltételeknek és kényszereknek megfelelő kormányzati politika mellett szinte soha nem jelenhetett meg egyenrangú félként a másként gondolkodók hangja.

Három csatlakozás. 2004-es csatlakozásunk előtt nem árt felidézni, hogy Magyarország az elmúlt 150 évben három nagyobb "csatlakozási" folyamaton jutott keresztül. 1867 után, a kiegyezés korszakában az egyetlen realitás az Osztrák- Magyar Monarchia. A dualista államszerkezet létrehozásáért tett erőfeszítései miatt tiszteljük a "haza bölcseként" Deák Ferencet, és valóban azt kell mondanunk, hogy más államkonstrukciónak nem volt realitása az 1867 utáni évtizedekre. Mindez azonban nem jelenti azt, hogy ne lettek volna igen súlyos ellenvélemények (gondoljunk csak éppen Kossuthra). Magyarország gazdasági és infrastrukturális fejlődését igen jól szolgálta a dualista berendezkedés, de a politikai és a társadalmi szférában már igen komoly anomáliák keletkeztek. Legfőképpen azáltal, hogy az ellenvélemények korlátozottan érvényesülhettek, alapkérdésekről nem folyhatott érdemi vita.

1919 után - már nemzetállami, nem pedig birodalmi keretek között - Magyarországnak szintén szembe kellett néznie a külső realitásokkal. Bethlen István kormánya visszakapcsolta Magyarországot Európába, de ez az Európa az 1930-as évek elejétől már korántsem a "boldog békeidőkre" (XIX-XX. század fordulója) jellemző Európát jelentette. Európa egyre végletesebben megosztódott a 30-as évek fegyverkezési lázában, s az egymást követő kormányok a német-olasz tengely mentén látták biztosítottnak a magyar gazdasági és politikai (revízió) érdekek kielégítését. A korszak jobboldali vezető elitje ráadásul újra akarta értékelni a nyugatiasság és az európaiság kritériumait abból a meggondolásból kiindulva, hogy az európaiságot korábban a baloldal kisajátította magának. Ezért aztán a német modell részbeni hazai követését mint a modern nyugatiasság példáját kívánták bemutatni. Mondani sem kell, hogy 1932 (az első Gömbös-kormány) és 1944 márciusa (Magyarország katonai megszállása) között nem volt mód arra, hogy az angolszász vagy francia orientációjú ellenelitek a kormányzatéval egyenrangú propagandát fejtsenek ki.

Végül 1945 után Magyarország szovjet érdekövezetbe került, s egészen az 1989- 1990. évi rendszerváltásig abban is maradt. A geopolitikai és katonapolitikai realitások itt talán még jobban érvényesültek, mint az előző esetekben, olyannyira, hogy - szemben az előbbiekkel - az államszocializmus éveiben intézményesített ellenvélemény sem létezhetett. Az ellenzéket marginalizálták, szélsőségesnek, imperialista ügynöknek bélyegezték. Magyarország gazdasági és politikai alternatíváiról csak a 80-as évek közepén kezdődött vita.

Mi a közös ezekben a példákban? Az, hogy egyikben sem folyhatott érdemi vita a külső környezet megítéléséről. Nagyon fontos megjegyezni, hogy a Kádár-rendszer nem kivételes ebben a tendenciában; az államszocializmus időszakában legfeljebb ennek a hosszú történelmi trendnek (amelynek mindig is jellemzője volt a váltógazdálkodás hiánya) az utolsó állomása. Utolsó abban is, hogy a rendszer (hasonlóan a dualizmushoz és a Horthy-rendszerhez) nem tud belülről reformálódni. Sőt mindhárom esetben a külső hatalmi konstelláció radikális megváltozása hozza meg a belső rendszerváltást. Ez azonban aggályokat is vet fel. Vajon ha tényleg külső körülmények összjátékából fakad a rendszerváltás, az eltünteti, eltüntetheti-e a megörökölt belső konfliktusokat? Vajon egy rendszerváltás vagy egy ismételt európai újraorientáció eliminálhatja-e a nagyon is lényeges (s a magyar történelemben mindig is hiányzó) disputákat?

Azt hiszem, a mostani csatlakozásnak ez az egyik legkomolyabb tétje, s ez lehet - sok más mellett persze - a legnagyobb haszna. Az eddigi rendszerváltások és újracsatlakozások ugyanis nem törték át a hagyománnyá kövülő egyenrangúság-hiány falát. Az a véleményem, hogy a 2004-ben esedékes EU-csatlakozás - politikai értelemben - akkor lesz sikeres, ha a csatlakozáspártiak nem tekintik szélsőségesnek a csatlakozást elutasítók vagy az azzal szemben kételyeket támasztók véleményét.

Egy vagy két Magyarország? Első hallásra persze nagyon nehéz ezt a követelményt teljesíteni. Hiszen "a vak is láthatja" - mondhatnánk -, mi a mai Magyarország nemzeti érdeke. A hazai jobboldal sem gondolja, hogy a csatlakozásnak lenne alternatívája - és valóban nincs is alternatíva. Csakhogy - láttuk az előbbi példákból - a történelemben mindig veszélyesek a "nincs alternatíva" helyzetek. Egyrészt bebetonozhatják az uralmi elitet, másrészt leállíthatják a politikai-közéleti dinamikát (felelőtlenné téve az ellenzéket), harmadrészt korlátok közé szoríthatják a gondolkodást. Igazi, demokratikus múltú országok példái arra figyelmeztetnek, hogy egyik se szerencsés. A legszerencsésebb az a variáns, amikor a kétkedők hangja a legkülönbözőbb ügyekben éppúgy hallatszódhat, mint az egyetértőké. S a mindenkori kormányok felelőssége (meg persze a közvéleményé), hogy gondoskodjon a "nincs valóságos alternatíva" és a teljes véleményszabadság egyensúlyáról. Máskülönben sérül a demokratikus nyilvánosság.

A kérdés az, hogy mi történt ebben a vonatkozásban az elmúlt hónapokban. A Medgyessy-kormány - és konkrétan Medgyessy Péter - sokat hangoztatott szlogenje, hogy egy Magyarország van. Nyilvánvalóan szembeállítva ezt a tételt az Orbán-kormány két Magyarországot létrehozni kívánó politikájával. Ugyancsak sokat beszél a miniszterelnök a gesztusok fontosságáról, és igaza van: a kormányzás nem pusztán szakpolitikai döntéshozatalt, de az ellenzék felé tett szakadatlan gesztusokat is jelent.

Elvileg természetesen mindenki egyetért abban, hogy az egységes, nem részekre tagolódó ország jobb, mint ha sok rész-Magyarország él egymás mellett. De amikor a miniszterelnök gesztusokat kíván gyakorolni, tisztában kell lennie azzal, hogy a gesztusok csak akkor érhetnek célba, ha a másik tábor szándékainak velejéig eljutnak. Ha tehát Medgyessy mesterségesen akarja betemetni azokat a bizonyos árkokat, anélkül hogy megértené a másik tábor logikáját, akkor abból nem biztos, hogy kialakul valamiféle minimálkonszenzus. Véleményem szerint jobb egy megértett, elfogadott és egymást minimálisan tiszteletben tartó két Magyarország, mint az egységesség ábrándját kergető, valójában azonban nagyon megosztott egy Magyarország. A "két Magyarországtól" ebben az értelemben nem kell félni. Az 1867 utáni példák arra figyelmeztetnek, hogy túl sok felzárkózás és csatlakozás történt nálunk úgy, hogy a mindenkori kisebbség kárvallottnak érezte magát. Kárvallottak, leszakadók, alkalmazkodni nem tudók természetesen mindig vannak, de a posztmodern korszak politikája az ő méltóságukról is szól. S pontosan ezért nem lehet ezt az egész mostani csatlakozást megoldani a "több információ, több felvilágosítás" klasszikus népboldogító elve alapján.

Az egységes Európába egy sokszínű Magyarországnak kell belépnie. A belépés talán az első alkalom is arra, hogy az ellenzők se érezzék alacsonyabb rendűnek magukat. E tekintetben azonban igen sok még a teendő, mindenekelőtt az, hogy egyáltalán vegyük észre ezt a problémát! A 2004. évi csatlakozás egy hosszú magyar történelmi trend megtörését is jelentheti (amelyben az ellenzők jogai és lehetőségei korlátozottabbak voltak, mint a pártolókéi), de csak akkor, ha a magyar politikai elit és a hazai közvélemény nem fél attól, hogy az országon belül vannak jelentős ellenvélemények.

Mi, kutatók abban segíthetünk ilyenkor, hogy felvetjük és a magunk módján elemezzük ezeket a problémákat. És nem utolsósorban felhívjuk a figyelmet arra, hogy a csatlakozás után is lesz élet, és az lenne a kívánatos, ha ebben az életben a mindenkori kormány nem a mindenkori bölcs szerepét játszaná, az ellenzék pedig nem kényszerülne a mindenkori sarlatán szerepébe. Egyenrangúak ők, még ha nem is hajlandóak ezt észrevenni.