Gőzerővel folyik a közszolgáltatások neokonzervatív-liberális ihletésű piacosítása a hatékonyság növelésének jegyében. A retorika persze ettől gyökeresen eltér. Gondoljunk csak a jóléti rendszerváltás szlogenjére, vagy a szocialisták alelnökének a párt legutóbbi választmányi ülésén tett kijelentésére, mely szerint az MSZP "olyan államot képzel el, mely markánsan eltér a konzervatív, illetve alapjaiban különbözik a neoliberális felfogástól".

Egy közüzem akkor működhet piaci alapon, ha képes nyereséget termelni. Postát, vasutat üzemeltetni vidéken, ahol a népsűrűség alacsonyabb, a fajlagos költségek pedig magasabbak, egyszerűen nem éri meg. Ezért hát bezárják a vidéki postahivatalokat, felszámolják a mellékvonalakat, és ne legyen kétségünk afelől, milyen sors vár majd a nyereségesen nem fenntartható kórházi ágyakra. Sajátos "esélyegyenlőségi" politika. Pedig keresztfinanszírozással akár a látszólag veszteséges szolgáltatásokat is el lehetne tartani, csak nem kell félni a "nagyfogyasztók" számláinak megnövelésétől.

Európa legtöbb baloldali kormányának az okozza a legnagyobb fejtörést, hogyan feleljen meg egyszerre szavazói elvárásainak és a globális gazdasági nyomásnak. A mi "baloldali" kormányunknak ez szemlátomást nem okoz túl nagy fejfájást. Mintha csak egy szűk értelmiségi kör követelné a baloldali értékek valódi érvényesítését.

A közszolgáltatások piacosításának szociális és ökológiai hátrányaira számos nemzetközi példa figyelmeztet. Argentínában a vasút privatizációja után kilencvenezer dolgozót bocsátottak el, Brazíliában a teljes állomány háromnegyedét, mintegy harmincháromezer embert. Nagy-Britanniában a privatizációt követő drasztikus leépítések eredményeként a vasút most szakértelemhiánnyal küszködik, a dolgozók túlterheltek. Romlottak a munkakörülmények, s Brazíliában volt olyan vasúti körzet, ahol a balesetek száma ötven százalékkal emelkedett. Nagy-Britanniában a privatizációt követő négy óriási, több mint félszáz ember életét követelő katasztrófa hívta fel a figyelmet arra, hogy nem mennek rendben a dolgok. A szigetországban hiába várták a privatizációtól a szolgáltatás színvonalának emelkedését és a finanszírozási helyzet javulását. A magánosítást követően a brit vasútnak juttatott állami támogatások értéke megduplázódott.

Washingtonban a kórház-privatizációt követően tavaly novemberben a keleti városrész egyik kulcsfontosságú kórháza csődöt jelentett, a többi kórház súlyosan túlzsúfolt. Egyes kórházak a körbetartozások miatt nem hajlandók beteget fogadni az adós intézményektől. A beteg kering a városban, rosszabb esetben nem is kap kórházi ágyat. A piacosítást követően Amerika-szerte számos egészségügyi szolgáltató kénytelen volt csődeljárást kezdeményezni maga ellen. A többi közszolgáltatási szektor, az oktatás, a víz- és csatornaszolgáltatás, a posta, a nyugdíj vonatkozásában is hosszan sorolhatnánk a példákat.

Az utóbbi hónapok kormányzati gyakorlata ellentmond több uniós elvnek is. A vidékfejlesztés fontosságát az EU-ban már évekkel ezelőtt felismerték, rájöttek ugyanis, milyen fontos szerepet játszanak a helyi közösségek nemcsak a kulturális, de a biológiai sokszínűség megőrzésében is. Vajon vonzóbbá teszi-e a vidéket, ha megfosztjuk postájától, vasútállomásától, esetleg közeli kórházától is? Az unió "univerzális szolgáltatás"-koncepciója is ellentétes a hazai gyakorlattal. Ennek ugyanis az egyenlőség, az egyetemesség és a folyamatosság a lényege.

A fenntarthatóság ma már világszerte népszerű elveivel is ellenkeznek a hazai törekvések. A fenntarthatóság nemcsak az alacsony államháztartási hiányt és a külső-belső egyensúly stabilitását jelenti, hanem olyan társadalmi rendszert is, amely nem pusztítja a környezetet, melyben elviselhetők a szociális különbségek, egyenlők az esélyek és őrzik a társadalom szövetének épségét. Ez mindenképpen a piaci mechanizmusok valamilyen korrekcióját igényli. A közszolgáltatások piacosítása ezzel ellentétes eredményre vezet. (Ráadásul ezen a területen soha nem teremthető kielégítő mértékű verseny, ami, mint tudjuk, a piaci hatékonyság forrása.) A hazai vezetés, természetesen nem csak a jelenlegi, elég szelektív módon alkalmazkodik az írott és íratlan uniós elvekhez.

Az aggodalmaknak különös aktualitást ad egy nemzetközi egyezmény, melyről eddig hazánkban senki nem beszélt. Az ún. általános egyezmény a szolgáltatások kereskedelméről (a GATS-egyezmény) nemzetközi szinten bebetonozná a kormány felelőtlen közszolgáltatás-politikai döntéseit. A GATS-tárgyalások ütemterve szerint ugyanis az elmúlt hónapokban kellett hazánknak megfogalmaznia, milyen szolgáltatási szektorok liberalizálását vállalja. A rendszerváltás utáni összes kormány kivette a részét a GATS-tárgyalásokból, ebben a tekintetben tehát mindegyik egyformán "sáros". Az egyezmény és a piacnyitási vállalások hatálybalépése számos állampolgári és önkormányzati jog érvényesülését korlátozná, és gyakorlatilag visszavonhatatlanná tenné a beindított piacnyitási folyamatokat - ahogy arra egyik jelentésében az ENSZ emberjogi biztosa is felhívta a figyelmet. Az egyezmény értelmében nem lehet például a természeti erőforrások védelmében kereskedelemkorlátozó intézkedéseket hozni, a tőkeátutalásokat korlátozni vagy hazai tőke bevonását megkövetelni. Súlyosan csorbul a szubszidiaritás, az önkormányzati autonómia elve, ugyanis a tárgyalások során a helyi testületek bevonása nélkül döntenek olyan kérdésekről, melyek az ő kompetenciájukba tartoznak. Például több közszolgáltatási terület szabályozásáról. A Védegylet birtokában lévő WTO-dokumentum szerint hazánk már évekkel ezelőtt piacnyitási ajánlatokat fogalmazott meg a közszolgáltatások, pontosabban az egészségügy és az oktatás területén, holott a külügyminisztérium még június 30-i sajtóközleményében is azt állítja, hogy a "tárgyalásoknak nem témája a közszolgáltatások piacának megnyitása".

A közszolgáltatások piaci alapú működtetése számos problémát vet tehát fel, melyek kiküszöbölése további tudományos és gyakorlati munkát igényel. Amíg a piaci mechanizmusok nem ismerik el a közüzemek által előállított értékek nagy részét, mivel azok haszna nem, vagy csak nagyon nehezen "forintosítható", addig felelőtlenség kitenni a közszolgáltatásokat a nyereségesség követelményének, a piaci nyomásnak. Olyan ez, mintha a tizenkét éves gyermek, mérlegelve, hogy mennyi zsebpénzt kap, és mennyit kereshetne munkával, arra a döntésre jutna, hogy elköltözik szüleitől és elkezd dolgozni, mivel így az adott pillanatban anyagilag jobban jár. Ezzel lemondana olyan hosszú távon megtérülő befektetésekről, mint a tanulás, lemond a kamaszkori szocializáció megannyi "előnyéről", az egészséges családi környezet pótolhatatlan atmoszférájáról. A jólétében ilyeténképp beállt veszteséget hiába próbálná megemelkedett havi jövedelméből pótolni. Ugyanígy mond le a kormány a vasutak, posták, kórházak vidékfejlesztő funkciójáról, csökkentve ezzel a helyiek táj- és kultúramegőrző lehetőségét. Így mond le a súlyosan környezetszennyező közúti közlekedés vasúti kiváltásának lehetőségéről. És így mond le az egyenlő esélyek jelentette társadalmi jólétről, a munkahely biztonságának hasznáról és nem utolsósorban a demokratikus ellenőrzés lehetőségéről.

Nem biztos, hogy a piac minden esetben annyira hatékony, és nem biztos, hogy a piacosítás minden esetben növeli a jólétet.

Fontoljuk meg hát, hogyan s mit piacosítunk.

Scheiring Gábor
közgazdász, a Védegylet munkatársa