Sárosdi, a prózaíró ágyában fekve hallgatta, ahogy a fölötte lakó öregúr kikászálódik a vele egyidős ágyból, fogja a járókeretet, és (dam-dam!) elindul a konyha felé. Mindenfelé nyíltak és csukódtak, csapódtak és zörögtek az ajtók, léptek csattogtak a folyosókon, az udvar kövein, a lépcsőkön, foghegyről odavetett köszönések hangzottak el, kutyák ugattak, emberek káromkodtak - megélénkült a gang, a pesti ember létezésének egyik legfőbb helyszíne, mely nem csupán függőfolyosó, a lakások előtti közlekedőrész, annál sokkal fontosabb: párbeszédek hangzanak el rajta, viták robbannak ki, barátságok és szerelmek szövődnek, néha pedig az emberek örökre meggyűlölik egymást. A gangon növényeket nevelnek (műanyag kannákban tárolják hozzá a vegyszereket, almásládákban a virágföldet), gyerekbiciklikkel, homokozólapátokkal és hatalmas kartondobozokkal (feliratukból látszik, a közeli lakás tulajdonosa milyen típusú hűtőszekrényt, televíziót, mikrohullámú sütőt használ) akadályozzák a közlekedést; rendszerint koszos, poros: mindenki ott veri le a sarat a cipőjéről; bizonytalan eredetű, a szélben több tucat kilométert megjárt falevelek zörögnek rajta végig, és a közös képviselővé előlépett házfelügyelő nem győzi fogadni a sok panaszt, melyekkel a szomszédok a mellettük lakókat igyekeznek befeketíteni, amiért azok megint nem söprögettek el a körletükből.
Gang
A prózaíró kiment a konyhába - tudta: az alatta lakó, bizonytalan korú házaspár földszinti szoba-konyhás lakásában most ugyanúgy dübörög a mennyezet, ahogy pár perccel korábban az ő első emeleti szoba-konyhás lakásában dübörgött -, alágyújtott az előző este bekészített kávénak, kinyitotta az ajtót, és beengedte a napsütést. A konyhaasztalról elvett egy cigarettát, a gang vasrácsára könyökölt, rágyújtott, hallgatta, amint a harmadikról valaki sétálni viszi a kutyáját. Miközben gazdája levonszolta a lépcsőn, az állat csaholt, vonyított és ugatott, fölverve a ház többi ebét.
"Milyen hangosan ugatnak ezek a kutyák" - szólalt meg Sárosdi alatt egy reszketeg hang, és anélkül, hogy odanézett volna, a prózaíró tudta, hogy Manyi néni ment le az újságért, de már úton van visszafelé, léptei csoszognak az udvar guanótól tarkított kövezetén. "Legalább olyan hangosan ugatnak, ahogy némely vénasszony ebben a házban - csattant feleletül egy éles női hang, tulajdonosa, a harmincas éveibe épphogy belépett teltkarcsú asszony a másodikon lakott, és szintén újsággal a hóna alatt baktatott fölfelé. - Ahelyett, hogy csöndben átvészelnék a hátralévő időt." Erre a mondatra perdült ki a Sárosdi lakása alatti lakásból a bizonytalan korú aszszony, hangja fülsiketítő erővel süvített: "Mit ugatsz te is, nagy a pofád, de te se leszel mindig fiatal!" "Nem leszek - replikázott amaz -, ám nem is fogok beleugatni mindenbe, amihez nincs közöm." "Ebben a házban mindenkinek köze van mindenhez - jött teli torokból a válasz, ezt tudhatnád te is, ha odafigyelnél a dolgokra, és nem kurválkodással töltenéd az időt." "Nekem aztán nincs közöm hozzátok, kriptaszökevények - hallatszott a második lépcsőfordulóból, különben is, ne ugass, mert lemegyek, és akkor nem lesz mivel ugatnod."
A párbeszéd addig folytatódott, amíg a teltkarcsú asszony be nem ment a lakásába. Manyi néni fölért az emeletre, ráköszönt Sárosdira, azt mondta: "Szép napunk lesz". Sárosdi bólintott, belebámult Manyi néni mosolyába. "Micsoda szemét ribanc" - sivított a földszintről a bizonytalan korú aszszony. Manyi néni legyintett az újsággal, rendületlenül tovább mosolyogva eltűnt az ajtó mögött.
A kávé lefőtt. Sárosdi elnyomta a cigarettát a gang vaskorlátján, a csikket a vaskorlátra akasztott konzervdobozba dobta. Iskolásfiú futott el a háta mögött, hangosan köszönt. A szemközti fiatal pár szemmel láthatóan idegesen jött ki a lakásból, a nő hosszasan csörgette a kulcsait, a férfi végül kirántotta a kezéből, és bezárta helyette az ajtót. Egy pillantást vetettek a prózaíróra - a férfi mintha biccentett volna -, aztán suhantak a lépcsőház felé. Sárosdi bement, kitöltötte a kávét. Széket húzott az ajtó elé, a csészével a kezében leült, hunyorgott a napsütésben, nézte a százéves épületet, az egyforma fehérre festett ajtókat és ablakokat, a vakolat hiányait, a denevérrágta lyukakat a tető aljában, a lépcsőház homályát, az árnyakat a falon. "Szép napunk lesz ma is" - ismételte magában azt, amit Manyi néni mondott.
