A március 19-i Népszabadságban az előző kormány egyik vezető alakja, Bod Péter Ákos úgyszintén a gazdasági növekedés elkerülhetetlen fontosságáról ír. És megint, e lapszám 20. oldaláról az alábbiakat idézhetem: »A Föld általános felmelegedésének egyik következménye - a mind szélsőségesebb időjárás, a drámai erejű viharok, árvizek mellett - a különböző trópusi betegségek terjedésének felgyorsulása.« E két, látszólag teljesen különböző hírtípus közötti összefüggés felmutatása elkerülhetetlen. Az éghajlatváltozással foglalkozó tudósok, kutatók között ugyanis meglehetős egyetértés mutatkozik abban, hogy a felmelegedés fő okául legnagyobb valószínűséggel a gazdaságok növekedését, más szóval az üvegházhatású gázok légköri mennyiségének növekedését kell megjelölni. Úgy is szokták ezt mondani, hogy a földi légkör mintegy a gazdaság lázmérőjeként működik."

A jelenség érdekesen ismétlődött meg legutóbb a 2003. július 8-i lapszám első oldalán. Fent A kormány nem lát válságot - Demján Sándor szerint vészhelyzetben van a magyar gazdaság című/alcímű írásból az derül ki, hogy (terminológiai különbségektől eltekintve) a magyar gazdasági élet minden szereplője, résztvevője, irányítója, vállalkozója vagy alkalmazottkénti elszenvedője súlyos problémákat lát a rendszer működésében, és a bajok orvoslására stratégiai jelentőségű strukturális módosításokat tart szükségesnek. Az oldal alján pedig a Szélsőséges időjárás világszerte cím alatt arról értesülhetünk, hogy "Folytatódik bolygónk felmelegedése - A klímaváltozás hazánkban is érezteti hatását."

Az alábbiakban amellett fogunk érvelni, hogy a két szempontot - az ökonómiait és az ökológiait - egységesen kell kezelni, azaz, hogy történelmileg szükségszerű - s a jelenlegi helyzetben egyúttal lehetséges is - a gazdasági és a környzeti "válság" egymással összefüggő feloldásán gondolkodni.

A globális felmelegedésért kétségkívül a légkör növekvő üvegházgáz-tartalma a felelős. Ezek legfontosabbja, a szén-dioxid mintegy félmillió éven át közel állandó mennyiségben volt jelen a Föld légkörében. Ez a mennyiség az 1860-as években megindult ipari fejlődés következtében 1960-ra mintegy tíz százalékkal, 1960-tól máig további húsz százalékkal, összességében tehát egyharmadával nőtt. Ennek következtében eleinte lassú, majd az utóbbi évtizedekben erőteljesen felgyorsuló melegedés következett be. Minthogy a világméretű szén-dioxid-kibocsátás továbbra is gyorsul, az elkövetkező évtizedekre fokozódó ütemű felmelegedéssel kell számolni. Ennek hatására 2020-ig hazánkban az éghajlat jelentős megváltozásával kell szembenéznünk, mely trópusi jellegű nyarakat, forróságot és szárazságot, időnként rendkívüli csapadékot, valamint enyhébb, de gyakran szélsőséges teleket hoz.

A világ legnagyobb szén-dioxid-kibocsátója egy főre eső értékben is és abszolút számokban is az Egyesült Államok. A kibocsátás legnagyobb részéért a szén-, gáz- és olajégető erőművek a felelősek, de egyre növekszik a közlekedés részaránya, mely jelenleg közel negyven százalék. A fejlett ipari államok (Európa, Kanada, Ausztrália, Japán) mögött gyorsan nő Kína, India, Latin-Amerika részesedése is; az éghajlati jövő minden bizonnyal azon múlik, hogy az USA és a fejlődő országok konszenzusra tudnak-e jutni gazdasági növekedésük és kibocsátási rátájuk jövőbeli alakulását illetően. Nagy és nyitott kérdés, hogy az Egyesült Államok meddig akarja/tudja saját társadalmát és jólétét a vázolt típusú növekedésre alapozni, avagy (ki)talál-e a maga (és a világ) számára más fejlődési pályát; és melyek, milyen irányzatúak lesznek azok a globális és lokális társadalmi erők, amelyek e dilemmához kapcsolódó döntéseit befolyásolják, befolyásolhatják.

Mivel a szén-dioxid a légkörben igen jól elkeveredő gáz, Magyarország számára az üvegházhatás egyelőre külső adottság. Az is igaz azonban, hogy minden egyes ország maga felel a területéről kibocsátott üvegházgázok mennyiségéért, és ettől a felelősségtől sem jogilag, sem etikailag nem szabadulhat meg (noha a nemzetközi egyezmények szerint mód van kvótakereskedelemre).

A kibocsátás technológiai mérséklése (alternatív erőforrások, az energia felhasználási hatékonyságát növelő fejlesztések) mellett - ami lényegében a hagyományos környezetvédelmi gondolkodás témakörébe tartozik - a zöldszervezetek alternatív életformákat és társadalomszervezési módokat is követelnek (ill. részben kínálnak). Ezek között a társadalom értékrendjének várt (remélt) átalakulásától, a szellemi értékeknek a materiális-fogyasztási javakkal szembeni fokozottabb érvényesülésén át egészen a "mélyzöld" (vallásos-meditatív) filozófiai tartalmakig számtalan variáns megtalálható. A "hivatalos" Európa ezek közül egyelőre a "fenntartható fejlődés" elvének elismerésénél tart, amely legfontosabb elemekként az alábbiakat tartalmazza: a gazdasági növekedés nem öncélú, hanem a társadalom, a közösségek és az egyének érdekét kell képviselnie; a növekedés érdekében nem szabad a földi javakat és erőforrásokat természetes újratermelődésüknél gyorsabban kihasználni; a jelen generációk fogyasztása nem terjedhet ki azokra a korlátosan rendelkezésre álló javakra, amelyekre a jövő generációinak is szükségük van; a gazdaság fejlesztése nem okozhat irreverzibilis (visszafordíthatatlan) károkat a biológiai-természeti környezetben.

Kétségtelen tény, hogy ezeket a szép elveket a mai társadalmi-gazdasági gyakorlat lényegében lesöpri az asztalról - annak ellenére, hogy nagy részük nem íróasztalnál kitalált életidegen struktúra, hanem a szerves társadalomfejlődés létező, a globalizációkritikai mozgalmakban is megjelenő, valós tendenciája. Csak egy példa: e mozgalmak többek között felismerik, hogy a társadalmak életében növekvő jelentőségű tudás például olyan "áru", mely hoszszabb távon nem kisajátítható (mert csak átadás közben képes igazán gyarapodni), így e tendencia folytatódása a ma egyoldalúan érvényesülő, hagyományos (és az anyagi termelésre vonatkozó) hatékonysági és növekedési elv korlátozásának irányába hathat.

Összességében, a mostanra kialakult emberi civilizáció működése környezeti értelemben messze nem fenntartható. De a perifériákon, félperifériákon és különösen a volt szovjet blokk országaiban nem fenntartható gazdasági és szociális értelemben sem. A magyar GDP tizenöt év után érte el az "elfogadhatatlanul alacsony" 1988-as szintet, az átlagfogyasztás pedig még csak megközelíti azt. Ez az alacsonyabb átlag is szélsőségesen oszlik el: ha levonjuk a felső egyötöd által "elvitt" több mint egyharmadot, azt mondhatjuk, hogy az emberek nyolcvan százaléka rosszabbul él, mint 1988-ban. A munkabérek folyamatos emelésére, illetve a közszolgáltatások (oktatás, egészségügy) minden felhasználó számára elérhetővé tételére (mármint egy elfogadható színvonalon) a rendszer sem most, sem a közeli-féltávoli jövőben nem termeli meg a fedezetet. Összességében: a kapitalizmus félperifériás modelljeiben a "jólét" nem (pontosabban, csak a nemzetközi versenyképesség jelentős csökkenése árán és csak rövid távon) finanszírozható. A klasszikus (neoliberális) gazdaságfejlesztési programok másfél évtized alatt sem hoztak annyi többletet, amelynek "lecsurgása" révén a társadalom döntő többsége akár csak az utolsó, "osztogatós" években is jelentős javulást érzékelhetett volna; s nehéz belátni, hogy a most (szükségszerűen) bekövetkező megszorítások miért és mikorra vezetnének el ide. Az a "program" pedig, hogy a következő másfél évtized is a szegénység időszaka legyen a társadalom nagy része számára, azt gondoljuk, nem elfogadható jövőképnek. Ugyanakkor az EU-ból érkező mennyei áldásra várni több szempontból sem elegendő: tudjuk ugyanis, hogy minden fillérnyi támogatáshoz magunknak kell hozzátennünk legalább annyit; tudjuk, hogy a projektek döntő többsége előfinanszírozásos jellegű, azaz először magunknak kell elkezdenünk valamit, hogy az EU esetleg utólag fizesse a felét; s hogy a pályázati pénzek inkább a tőkeerős és jól felkészült központokhoz juthatnak, mintsem hogy széles körű és automatikus "terítésre" lehetne számítani.

A mai civilizáció hazai formájának fenntarthatatlansága mellett sok jel utal globális fenntarthatatlanságára is. Rég nem tapasztalt vehemenciával állnak ellen a keleti társadalmak a Nyugat gőzhengerszerű terjeszkedésének, miközben az eme Nyugattal való kényszerű együttműködés ritkán jelent tartalmi-strukturális befogadást, még kevésbé elvi, értékrendi, világnézeti azonosulást. Ez az azonosulás a liberális demokráciák kulisszális elemeit amúgy gördülékenyen átvevő és alkalmazó Japán esetében fél évszázad után sem igen több a nullánál, míg más államokban a leszakadás és az egyenlőtlenségek növekedése - belátható időtávú megoldások híján - a szélsőjobb megerősödését, a diktatúrába csúszást segítheti elő. Ezért a nyugati (csakis a forrásbőség körülményei között működőképes) társadalomszervezési "megoldások" erőltetése, úgy tűnik, nem lesz hosszú távon járható út - esetleg hazánkban sem: a "forráshiányos kapitalizmus", a "tőkehiányos tőkés rend" lehetőségei korlátozottak. A hiányzó erőforrások (esetenként háborúval megtámogatott) begyűjtése a globalizáció révén a földkerekség más területeiről alighanem a Nyugat expanzív növekedési pályájának utolsó lehetősége, amelyből azonban a későn jövők, mint Magyarország is, a jelek szerint nem sokat fognak profitálni.

*

Azt gondoljuk, Magyarország sok szempontból a rendszerváltás előtti állapothoz hasonló helyzetben van. A társadalom "jó" működésének nincs általánosan előírható, kizárólagos modellje, s úgy tűnik számunkra, a következő tizenöt évben az eddig járttól lényegesen eltérő utat kell választani. Erre kényszerít az eddig követett módszerek környezeti-éghajlati károkozása, szociális alkalmatlansága, és erre utal a sokak által most kínált-követelt régi-új út (elbocsátások, megszorítások, elvonások) további szegénység- és feszültségkeltő hatása is. Úgy véljük, a fenyegető klimatikus átalakulás egyfelől, a többséget magára hagyó gazdasági modell másfelől ki kell kényszerítse a jobb- és balközép közgazdászaiból, értelmiségéből, zöldjeiből a "négypárti konszenzust", az együttgondolkodást és a közös cselekvést a környezeti és a gazdasági-szociális válság alternatív, együttes feloldásának keresésére.

Nyilvánvaló, hogy a globális problémákat nem a magyar gazdaság átalakulása fogja felszámolni, s ezért nem gondoljuk, hogy Magyarország egymagában áttérhetne a növekedésalapú pályáról egy fenntarthatóra. Meggyőződésünk azonban, hogy demokratikus párbeszéddel, nyílt vitákkal és a probléma súlyával arányos megoldáskeresési erőfeszítésekkel értékesen vehetünk részt a kérdésről kibontakozó nemzetközi diskurzusban is. Ebben a honi politikai és szellemi erők állásfoglalása megkerülhetetlen.