Néhány kérdést mindjárt érdemes feltenni. Forradalmian új dolog az életünkben a hálózat vagy csak kedves illúzió? Vagy valami a kettő között? Digiblabla a hálózatok tudománya (mint Tom Wolf, az örökifjú megmondóember gondolja), vagy a jövő megértéséhez nélkülözhetetlen eszköz? Mit nyerhetünk azzal, ha ezentúl hálózataink lesznek? És miben különböznek ezek a netwörköktől, amelyek már vannak (jó esetben, a szerencséseknek)? Mit adhat hozzá az internet a társadalmi kapcsolatokhoz?

Nem árt felidézni, hogy a "világfalu" ideája a televíziózás őskorából ered, az ötvenes évek végéről, amikor a tévéműsor ugyan főként alig kivehető villódzás volt, de a gondolat, hogy velünk egyidejűvé, a mi világunk részévé, láthatóvá válik valami távoli, Marshall McLuhanben azt a képzetet keltette, hogy ezentúl a világ egésze egyetlen nagy pletykafészek lesz. És prófétai bölcsességet mondott, amennyiben kifejezetten csak a pletykák tartalmát nézzük: a világon most már mindenhol ugyanazoknak a sztároknak ugyanazon új szerelmi kalandjairól és új nyári kalapjairól beszélnek. Ami a kicsiséget, vagyis a bejárhatóságot, avagy a hozzáférést illeti (hogy egy internetes kulcsfogalmat használjak), az amerikai Stanley Milgram, matematikusok modelljei nyomán, a hatvanas években próbálta meg először megmérni, hogyan tudnánk eljutni egy tetszőlegesen és véletlenszerűen kiválasztott ismeretlenhez. Néhány tucat embernek azt a feladatot adta, hogy egy levelet juttassanak el egy számukra ismeretlen címzetthez, oly módon, hogy elküldik egy olyan ismerősüknek, aki szerintük közelebb állhat a célszemélyhez, azután az az ismerős ismét továbbküldi, s megint tovább. Hány lépésben érhetünk el az ismeretlenig? A híres válasz szerint átlagosan hat lépésben. Ebből aztán a gyúlékony képzelet és a média mindjárt megteremtette a hat lépés szabályát: eszerint feltételezhetjük, hogy e golyóbison véletlenszerűen rámutathatunk két emberre, s ők, ha nem is pontosan hat, de véges és nem nagyon sok lépésben el tudnak jutni egymáshoz a "kézfogások" láncolatával, ismerősök ismerőseinek… és a többi… kinyújtott kezein át.

Az újabb matematikai modellek azt tették ehhez hozzá, hogy azért lehet kicsi a nagyvilág, mert egyes emberek nagyot tudnak ugrani, térben, társadalmi csoportok közt, foglalkozásuk vagy nyelvük korlátain túl. Ezek az emberek teremtik meg mindenki számára a lehetőséget, hogy összekapcsolódjék számára ismeretlenekkel, hogy idegen világokat ismerjen meg vagy messze keletről hozott fűszerszámot élvezzen (ha éppen a nagy utazót, Marco Polót tekintjük az ilyen csomópont egyik példájának). Végy sokmillió embert, oszd őket néhány száz fős csoportokra, s vess közéjük kalandvágyó kommunikátorokat, nemes netwörkereket úgy, hogy egy lehetőleg mindenhová jusson. És láss csodát: a néhány száz fős csoportok összekapcsolódnak, áramlani kezd az élet, az információ, a pénz vagy akármi más a sokmilliós tömeg egyik végiből a másikba és viszont. Ha fejlett intézményrendszert használsz, például ismered a jogot és a nemzeti valuták átválthatóságát, valamint fordítani tudsz nyelvek és kultúrák között, és remek technikai berendezéseid vannak, akkor néhány tízezer, vagy akár néhány százezer emberre is elég lesz egy kommunikátor és kapcsolatfelvevő. Teremtsd meg a hozzáférés mellett az átjárhatóságot, az információ konvertibilitását -- virágozni fog a világod.

A metafora szépséges, és a gondolat, hogy néhány lépésben eljuthatunk egy számunkra teljesen idegen emberhez, nem pusztán szívet melengető, de nem is tűnik valószínűtlennek már az e-mailek, internetes címjegyzékek, keresők és telefonkönyvek, multinacionális vállalatok és optikai kábelek világában. És az is biztos, hogy a világunk tele van kommunikátorokkal, akik valami módon hozzáférést biztosítanak nekünk más emberekhez, sőt világokhoz: tudósítanak, beszámolnak, jelentést adnak ki és törvénykeznek.

De vajon tényleg igaz-e, hogy egy jó kommunikációs rendszerben elvileg minden ember hozzáférhet más világokhoz és más lehetőségekhez? Igaz-e, hogy ehhez a jó kommunikátorok segítik hozzá? Judith Kleinberg mutatott rá, hogy Milgram zseniálisan csalt - hiszen kísérletében a szálak túlnyomó többsége hamar megszakadt. Valaki nem küldte tovább a levelet. A viszonylag kis számú eset, amelyben a levél eljutott a címzetthez, éppúgy jelezheti a "jó kapcsolatokkal rendelkezők" arányát, vagyis a kommunikátorokét (mert ők küldik tovább a levelet). Így hát Milgram csak azt bizonyította volna be, hogy akik jó kapcsolatokkal rendelkeznek, azoknak messzire elér a kezük… Vagy még azt sem - hiszen egy levél célba juttatása bizonyítja a netwörkölési tehetséget, de annak a befolyásnak a mérésére, amelyet fontosnak tartunk, az olyasfélére, amelynek mutatója pénzben, pozícióban, hatalmi jogosítványokban vagy tetszés szerint elintézett ügyekben fejezhető ki, kevéssé alkalmas. Ugyan kérem, mondja Judith Kleinberg nyomán jó néhány társadalomtudós és egyéb szkeptikus lélek. Ne tessék feltalálni a meleg vizet. Kapcsolatrendszer, társadalmi tőke, érdekszövetségek, befolyás, hatalom… Netwörkölés: így már értjük egymást. A kommunikátorok (a látszólag hozzánk beszélők: a médiaszemélyiségek, a politikusok, a társadalmi vezetők vagy akár az internet szolgáltatói) a felszín csalóka árnyai, a valódi szálak a mélyben, láthatatlanul kanyarognak, a társadalom többsége számára láthatatlanul és elérhetetlenül.

Amikor gyerekkoromban leveleket kaptunk, amelyek válogatott és archaikus fenyegetések kíséretében figyelmeztettek és/vagy bámulatos dolgok teljesülését ígérték, amennyiben nem másoljuk le és küldjük tovább, illetve gondosan lemásoljuk és továbbküldjük, öt ismerősünknek a mondott levelet - szóval, fogalmam sem volt róla, hogy egy szociálpszichológiai kísérlet előképét vagy népi formáját látom. Azt se tudtam, hogy pilótajáték részese vagyok (amennyiben pénzösszeg küldésére is biztattak), anélkül is világos volt, hogy itt valaki valakit át fog verni. Mindjárt tudtam, hogy ebben a játékban nem leszek nyertes, de még résztvevő sem: nem fűzöm hozzá magam a nagy levélláncolathoz, mert azt gondolom, vagy hülye, aki küldte, vagy engem néz hülyének.

Eszembe nem jutott volna úgy nézni a dologra, hogy személyes hálózataim mozgósítására próbálnak rávenni ismeretlenek, mert sok kis személyes hálózat összekapcsolásával hoznak létre valami nagyobbat, tehát nem gondoltam arra sem, hogy nagyszabású kommunikátoroknak is tekinthetném őket, akik triviális butaságra fecsérlik értékes levélírói és címgyűjtögető energiáikat. Csomópontok: de értelmetlen hálózatban.

Ma már tudom, hogy nincs értékesebb ember a munkaerőpiacon, mint az efféle levélíró, címgyűjtögető tehetséggel és energiával megáldott, aki minden lélegzetével és hunyorításával hálózatot épít. Amikor reggelente bekapcsolom a gépem, hálózatokhoz csatlakozom, a szónak legalább három értelmében, és amikor csatlakozom hozzájuk, már tovább is építem őket, noha nem tudom, hogyan, és nem tudom, miért. Minden pillanatban hálózatokat építenek, a szónak legalább három értelmében, körülöttem a látható és láthatatlan térben emberek, akik kábelt fektetnek, vagy kliensekkel tárgyalnak, vagy accountot menedzselnek, vagy programot írnak, vagy politikai megbeszélést tartanak, SMS-csetelnek vagy hoznak még egy embert, még egy láncszemet, a hálóba.

Mindig csináltuk, de nem tudtuk, hogy ezt csináljuk? Megvilágosodunk, mert valaki kimondta a szót, hogy hálózat? Hálózatibb hálózatok ezek a mai hálózatok, bonyolódjanak akár kábelen, rádiójelen, vagy telefonon, mint a régi, jól ismert "kapcsolatrendszer"?

Feltehetjük így is a kérdést, de feltehetjük úgy is, hogy vajon van-e rá esély, hogy a régi, jól ismert "kapcsolatrendszerre" is más szemmel kezdünk nézni, másként kezdjük használni - míg végül megváltozik, egy látható és értelmes hálózat része lesz.

Barabási Albert László magyar származású fizikus (helyesebb volna talán azt mondani, hogy erdélyi-magyar-amerikai-magyar fizikus?) amerikai sikerkönyvet írt a hálózatok új tudományáról, s a könyv immár magyarul is olvasható, Behálózva címmel. A hálózatok Barabási-féle tudománya azért új, mert azt a közös (matematikai) elemet keresi a társadalomtudományban és a természettudományban, a gazdasági élet elitjének szerveződésében és a sejtek kommunikációjában, az AIDS terjedési jellegzetességeiben és a vastaps kialakulásában. És természetesen az emberi kommunikációban és az internet fejlődésében is. Barabási, másokkal együtt, megfigyelte, hogy az internet alakulásának matematikai modellje nem éppen az egyenlősdi vagy akár az egyenlősödés felé mutat, inkább a régi bölcsességet igazolja, miszerint a gazdagok egyre gazdagabbak, a szegények pedig egyre szegényebbek lesznek, és nem az utolsókból lesznek az elsők, hanem az elsők mindig még előbbre jutnak, az utolsóknak pedig esélyük sincs. A kapcsolat és a kommunikáció nyelvére fordítva ez annyit jelent, hogy akinek sok és jól működő kapcsolata van, annak még több lesz, és azok a drótok még inkább izzanak majd, míg a leszakadók szomorú kis szigeteket alkotnak a semmi óceánjában, s hiába üvöltik rekedtre a torkukat, a hajók útvonala elkerüli őket, és még leszakadt sorstársaik is másfele néznek. Mert ők is azt nézik majd, amit mindenki néz, még ha az nem néz is vissza rájuk.

De Barabási észrevette azt is, hogy a modell szép és logikus, ám a valóság nem követi: némely szigetek lakói hirtelen szárnyakat kapnak, vagy motorizálják magukat, netán olajat találnak a talpuk alatt - mindenesetre előretörnek az internetes hierarchiában, ahol pedig egyelőre nincsenek még sztárcsinálók, hogy a nagyok rendszeres elhasználódására számítva állandóan előkészítsenek kicsiket a naggyá váláshoz. Az internetes üzletág, amely sokaknak mocsár vagy súlyos csalódás, egyeseknek az amerikai álom: a Google keresőprogram akkor jelent meg az interneten, amikor az Altavista és a Yahoo uralma véglegesnek és megdönthetetlennek látszott, de a Google jobb kommunikátorként működött, okosabban keresett, ügyesebben talált. A Google alkotói - két doktoranduszdiák -- feltalálták, hogy mit kell feltalálni, és mivel jól találták fel, elnyerték méltó jutalmukat.

Csakhogy amikor hálózatokról beszélünk, és nem matematikai modellt, hanem emberi lehetőségeket értünk ezen, az amerikai álom meglehetősen messzinek tűnik. A "kicsi a világ" éppenséggel örökös gátja ennek az álomnak, mert mindenütt a szövevényébe bonyolódhatunk. Mindenütt ugyanazok vannak, néhány nagy kommunikátor, akiken kisebb-nagyobb fürtökbe rendeződve lógnak-kapaszkodnak az életükért a hálózatunk-társadalmunk részei, már aki tud kapaszkodni, vagy van kibe. A kommunikátorok viszont magukba vannak bonyolódva: mindenki belelóg mindenki más levesébe, és mindenkinek valaki más tartja a kanalat. Micsoda abszurd kép. Ha a kommunikátorok, akik a kicsi világokat összekötik naggyá, összegubancolódnak, és leköti őket a ki- és bebonyolódás, akkor a kis világok lakói nehezen fognak kapcsolatot alkotni, mert nem látnak mást egymásból, mint a kommunikátoraik által alkotott gubancot.

Ha a sorban előttünk álló ismeretlenről néhány mondat múltán kiderül, hogy ismerősünk ismerőse, ezzel a mondattal helyettesítjük udvariasan a felhúzott szemöldököt és a vállvonogatást. Mert mit kezdhetünk egy ismerős ismerősével? Persze hogy minden az ismeretségeken múlik, de nem az ilyen ismeretségeken. Hacsak nem olyan ügyes (ügyes - ezt nem éppen helyeslő hangsúllyal mondjuk) valaki, gondoljuk, hogy még ebből is hasznot húz. Kicsi a világ, minden mindennel összefügg, de hogy milyen messze ér el a keze valakinek (ezt tessék elképzelni: egy kéz, amely egyre csak nyúlik, át fölöttünk, alattunk, rajtunk), az ugyebár a kapcsolatokon múlik. Hja, akinek jók a kapcsolatai… Aki olyan körökben forog… Aki oda tud szólni, vagy ismer valakit, aki oda tud szólni, vagy legalább meg tudja kérdezni, hogy ki tudna odaszólni, vagy egyáltalán kinek kéne odaszólni, és ki az, aki annak jól oda tud szólni, és ki az, aki odaszól majd ennek az odaszólónak…

Az internet megtanít rá, hogy a kommunikátori/összekötői csomópont funkciót kicsit elfogulatlanabbul nézzük. És ha megtanuljuk így látni, akkor jobban tudjuk használni a hálózatot, és meg is tudjuk változtatni. Az interneten és a hálózatok új viszonyai közt, mint Barabási saját személyes sorsa, illetve az általa is leírt Google kereső híres esete mutatja, a későn jövőkből is lesznek elsők. De abban, hogy a magyar internet fejlődése lehetővé teszi-e ezt az amerikai álom-verziót, hatalmas szerepet kapnak az emberi és egyéb kommunikátorok - a nyelv és a fordítás kérdései, az emberi kompetencia, ami nélkül a fontos információk eltűnnek, nem hozzáférhetők, nem összekapcsolhatók a kommunikáció műszaki és emberi sztenderdjei. A hálózatok új műszaki-társadalomtudományának ezeket a csomópontokat kell majd jól megtalálnia és feltalálnia. A politikának ezeket a csomópontokat kell jól megalkotnia.