Induljunk ki abból az állításból, hogy a politikában feltehetőleg jóval több botrányos dolog történik, mint amennyi ezekből napvilágra kerül. Nem annyi tehát a botrány, amennyiről éppenséggel tudomást szerzünk, hanem közülük azokról szerzünk tudomást, amelyekről a botrányok kirobbantói szeretnék, hogy tudomást szerezzünk. Ez persze - elismerem - nem a legmegnyugtatóbb megállapítás, mégis érdemes elgondolkodnunk rajta. Ha ugyanis komolyan vesszük azt a sokat emlegetett közhelyet, hogy a mai politika egyre inkább mediatizált politika, akkor ebből az következik, hogy a botrányok kirobbantásának is alkalmazkodnia kell a politika konstruált világához. Azaz valamiből nem feltétlenül azért lesz ügy, mert önmagában is ügy, hanem azért, mert a botrány kirobbantásával valamiről hatékonyabban lehet beszélni, mint a botrány kirobbantása nélkül. A botrány tehát a mediatizált politikai verseny eminens része, s még akkor is számolnunk kell vele, ha morális érzékünk tiltakozik, és első indulatunkban az egész politikai osztályt (persze valamelyik részét a másiknál azért erőteljesebben) elítéljük botrányos viselkedése miatt.

Harc a szimbolikus tőkéért

Szerencsére azonban ma már nem vagyunk arra kárhoztatva, hogy a botrányok kapcsán pusztán a heves erkölcsi rosszallás és elutasítás legyen az egyetlen válaszunk a botrányokra. Az elmúlt években Magyarországon is megjelenő politikainapirend-kutatások igen érdekesen ráirányítják a figyelmünket, hogy az eddig uborkaszezonnak hitt nyári hónapokban (mindenekelőtt júliusban) növekszik a politikai napirendre kerülő ügyek száma. Valamiért a pártok június-júliusban úgy érzik, elő kell rukkolniuk valamivel. Van a dolognak egy másik dimenziója is, amire szintén az előző évek kutatásai derítettek fényt. Ez pedig az, hogy igen nagy különbség van a kormányon és az ellenzékben lévők napirendformálási esélyei között. A Fidesz vezette kormány volt az első, amelyik szinte monopolizálta a napirendformálást, és az ellenzéket szinte teljesen kizárta a szakpolitikai típusú napirendformálás lehetőségéből. Ezért 1998 után "hagyománnyá" vált, hogy az ellenzéknek a szakpolitika területén úgyszólván semmi esélye sincs, hogy felkeltse maga iránt a figyelmet. Ezért az Orbán-kormány ellenzéke is levonult erről a terepről, és a szimbolikus szférában próbálta kiegyenlíteni a szakpolitikában jelentkező esélyegyenlőtlenséget. Nem árt, ha tisztába jövünk vele: ha az MSZP 2001 nyarától nem alakít ki valamifajta "szimbolikus alternatívát", nem lett volna esélye, hogy megnyerje a 2002. évi választásokat. A baloldal nagy tette, hogy képes volt idejében belátni: nem érdemes ott próbálkoznia, ahol a siker reménye csekély.

De még valamire érdemes rámutatnunk. Ez pedig az, hogy mindez nem az Orbán-kormány centralizálási, hatalomkisajátítási stb. törekvései miatt volt így, ahogyan ezt nagyon sok elemző véli. A kormányzás általánosan megváltozott természetéről van szó, amely önmagában jelent erőforrásfölényt a puszta pártpolitikával szemben. A szakpolitika formálása ugyanis különlegesen képzett apparátusokat igényel, minisztériumokat, miniszteri stábokat, fizetett alkalmazottak és szerződéses munkaviszonyban állók légióit. Ilyen háttércsapataik a pártoknak nincsenek. A kormányok - és még egyszer mondom: az Orbán-kormány volt a sorban az első - igyekeznek is maximálisan kihasználni ezt a fölényt, és azt állítják magukról, hogy ők képviselik az embereket igazán érdeklő szakpolitikákat (gondoljunk csak az egészségügyre, az oktatásra, a mezőgazdaságra, a lakásépítésre és így tovább), míg az ellenzékben lévő pártokról azt akarják bebizonyítani, hogy azok csak szűk pártérdekből cselekszenek. Nem véletlen (ezt is kimutatták a kutatások), hogy az Orbán-kormány alatt ellenzékben lévő SZDSZ volt a legaktívabb a szakpolitikai alternatívák megfogalmazásában, csak éppen a párt javaslatai alig voltak képesek felkerülni a politikai napirendre. Azaz a választópolgárok nagy része egy ellenzéki párttól nem szakpolitikai, hanem szimbolikus alternatívát vár. Vagy másképpen: egy ellenzéki párt azzal bizonyítja leginkább kormányképességét, ha meggyőzi a lakosságot: rendelkezik erős személyiségekkel, képes érzelmeket kelteni és így tovább.

A most felkorbácsolódó belpolitikai légkör tehát egyáltalában nem olyan váratlan, mint azt gondolnánk, és legfőképpen: nem kell tartanunk attól, hogy fenyegetné a magyar demokrácia szilárdságát. A fejlett demokráciák botránykutatói sokszor leírták már: a botrányok éppen a demokráciák erősségéről tanúskodnak, hiszen azt jelzik: a riválisok a hagyományos "intézményes" politika vagy a programok síkján nem tudják látványosan megkülönböztetni magukat egymástól. S ha a politikát a maga valóságában a riválisoktól való megkülönböztetődés terepének is tekintjük, akkor nyugodtan kijelenthetjük: a botrányok nálunk sem az intézmények gyengeségéről, hanem szilárdságukról szólnak. Tévedés azt gondolni, hogy a botrányok alapvetően gyengítik a demokráciába vetett állampolgári hitet. Nem erről van szó; a botrányok kísérletek arra, hogy a másfajta eszközökkel befolyásolhatatlan viszonyokon változtassanak.

A lisszaboni nyilatkozattal meginduló és az elmúlt napokban tovább dagadó események értelmezéséhez ezt mindenképpen el kellett mondani. Nem lehet kétségünk afelől, hogy a Fidesz elnöke azért vetette fel a Kereszténydemokrata Internacionálé napirendjére a magyar kormányt bíráló határozatot, mert belpolitikai hangulatváltozást kívánt általa elérni. E fő célhoz képest - érzésem szerint - másodlagos, hogy mi ennek a nyilatkozatnak a tartalma. Ámbár egy komolyabb elemzés azért kimutathatná, hogy az emberi jogok védelmének eddigi liberális monopolizáltsága után egy konzervatív jogvédő magatartás felbukkanásának milyen hatása lehet az egész magyar pártpolitikai palettára s ezen belül az SZDSZ-re, amely - mint utaltam rá - az elmúlt években éppen a szimbolikus ügyek képviseletében volt meglehetősen halvány, miközben szakadatlan (ám hatástalan) kísérleteket tett a szakpolitikai ügyeken keresztül történő napirendformálásra. A Fidesz viszont éppen eléggé "rutinos" párt ahhoz, hogy tudja: más dolog kormányon és más ellenzékben lenni. Míg kormányon szinte kisajátította a "politikamentes" szakpolitikát, addig ellenzékben pontosan tudja, hogy semmi esélye nincs, ha leragad az "unalmas" szakpolitikánál. A kórháztörvény hovatovább fontos, szimbolikus ügy. Egy külső döntőbíró (a CDI) bevonása a magyar ügyekbe: fontos szimbolikus ügy. Paks: fontos szimbolikus ügy. Magyar Bálint lemondatása: fontos szimbolikus ügy. S végül: Szász Károly megverése ugyancsak fontos szimbolikus ügy. Lassacskán nincs ellenzéki szakpolitika. Nincs, mert nincs politikai hasznosulása.

Miért most?

Az a benyomásom tehát, hogy a botrányoknak az elmúlt hetekben megjelenő "új hulláma" egyáltalán nem azért bukkant elő, mert hirtelen megnövekedett a botrányok száma. "Lappangó" botrányok mindig vannak, a kérdés az, hogy mikor célszerű elővenni, felszínre segíteni őket. De a botrány kirobbanásához mindig kell egy "fogadó" fél is, amelyik úgy gondolja, hogy neki is megéri, ha a botrány alakot ölt és elkezdi élni az önálló életét. Magyarán: a Fidesz botránykeltési szándéka csak az MSZP botrányfogadási szándékával együtt értendő, és ezt nagyon is érdemes tudomásul vennünk.

Gondoljunk csak arra, hogy tavaly októberben Estorilban az Európai Néppárt már megfogalmazott valami hasonlót, mint amit most a Kereszténydemokrata Internacionálé. Abból a nyilatkozatból azonban nem lett ügy. Nyilvánvalóan azért sem, mert abban az állásfoglalásban nem szerepelt a Fidesz neve, Orbán Viktor sugalmazása. De az is közrejátszhatott a botrány akkori elmaradásában, hogy az MSZP-ben (és a kormányban) úgy gondolhatták, hogy a "mozgalmi Fidesz" bírálata (ami a 2002. évi választásoktól kezdődően a baloldal legfőbb fegyvere volt) botrány nélkül is hatástalanítja a Fideszt. S a baloldalnak a maga szempontjából igaza is volt: a száznapos programokkal a szakpolitikát egyértelműen uralta, a Fidesz pedig a tavalyi év végéig súlyos belső válsággal küszködött, és esélye sem volt arra, hogy szimbolikus alternatívát állítson.

A mostani botrányhullámnak tehát a jobboldal szempontjából egy alapüzenete van: vége a válságnak, a Fidesz ismét képes arra, hogy - ezúttal nem szakpolitikai alapon, mint kormányon - meghatározza a közbeszédet. A Fidesz utoljára 2002 elején volt képes erre. A baloldal szempontjából pedig azért van megkülönböztetett jelentősége az elmúlt heteknek, s a baloldal azért "partner" az új botránytematizálásban, mert felkészültnek érzi magát a Fidesz-tematizálás méregfogának kihúzásához. A baloldal számára ugyanis nem kevesebb a tét, mint annak bizonyítása, hogy erős ellenszélben is képes hatékony válaszokat adni. Utoljára 2001-2002-ben kényszerült valódi kreativitásra az MSZP, akkor, amikor ki kellett vajúdnia magából a polgári balközép ideológiáját és Medgyessy Pétert mint miniszterelnöki alternatívát. Ez mindmáig az MSZP legnagyobb újítása volt, azonban az is kétségtelen, hogy kormányon ez a folyamat részben megakadt, vagy mondjuk inkább úgy: nem teljesedett ki. Az MSZP és a kormány számára a Fidesz által tudatosan kirobbantott belpolitikai botrány tehát ígéret és lehetőség is arra, hogy a megakadni látszó önreformot tovább folytassa és elmélyítse. Szerintem ezért is vesznek részt oly hevesen baloldali politikusok az elmúlt hetek adok-kapokjában.

Talán már az eddigiekből is kiderült, hogy szerintem a botrányok a politikai verseny integráns részei, s mint ilyenek, kiiktathatatlanok. Amiért olyan bizonytalanok és riadtak vagyunk a megítélésükben, az nem is biztos, hogy a botrányokkal függ össze. Ha jól meggondoljuk, a Fidesz ezzel a mostani botránykeltéssel valamit nyomatékosítani akar, amit eddig csak részben (vagy csak a saját közönsége számára) sikerült nyomatékosítani. De mi ez a valami? Azt hiszem, ez a valami nem más, mint a külvilág és a Fidesz - vagy tágabban: a külvilág és Magyarország viszonya.

A politikára figyelő közönség eddig vajmi keveset hallott és tudott azokról a pártcsaládokról, amelyekkel a Fidesz azonosítja magát. A magyar politikai közélet mérhetetlenül parciális dimenziókban zajlik, amin az sem igen változtat, hogy egyetlen területen, az EU-csatlakozás kapcsán azért bőségesen tájékozódhattunk a nemzetközi összefüggésekről. A pártpolitika azonban Magyarországon "hagyományosan" (1990 óta) szinte megegyezik a belpolitikával. Természetesen ez nem azt jelenti, hogy nem tudnánk, hogy léteznek nemzetközi pártcsaládok: Szocialista Internacionálé, Liberális Internacionálé, Európai Néppárt, Kereszténydemokrata Internacionálé és így tovább. Mind ez idáig azonban ezek a szervezetek afféle díszletként, olykor távoli vonatkozási pontként jelentek meg a magyar pártok - és ezáltal a nagyközönség - számára. Szinte fogalmunk sem volt arról, hogy ezekben a szervezetekben mit gondolnak, mivel foglalkoznak, és mi a magyar pártok tényleges szerepe ezekben a szerveződésekben.

Jómagam is csak a Fidesz Magyar Polgári Szövetség Alapító Levele kapcsán kattintottam a Kereszténydemokrata Internacionálé honlapjára, s nem kis meglepetéssel konstatáltam, hogy az Alapító Levél számos megállapításának eredetije a CDI 2001. decemberi, Mexikóvárosban elfogadott programjában található, ami persze egyáltalán nem baj, azt azonban nyomatékosan jelzi, hogy a hazai pártpolitikának egyre fontosabbak a nemzetközi vonatkozásai. Azaz nemcsak EU-kompatibilitás van, de pártkompatibilitás is. Azt hiszem, ennek bizonyítása volt a liszszaboni akció elsődleges célja.

Ha ugyanis két konzervatív internacionálé is felsorakozik a Fidesz mögött (ráadásul az Európai Néppárt az Európai Parlament legerősebb frakcióját adja), akkor a Fidesz (amely e szervezetek szellemiségét igyekszik képviselni itthon) már korántsem tekinthető olyan "parlagias" képződménynek, mint ahogyan ellenfelei azt gyakorta vélelmezik. Azaz Lisszabon célja nem más, mint a jövő felől legitimálni a Fideszt. Szemben a hazai értelmezésekkel, amelyek valami anakronisztikus, harmincas évekbeli képződményként, azaz a múlt felől próbálják megragadni a Fideszt. Ha Európa vezető konzervatív szervezetei teljes mellszélességgel támogatják a Fidesz nyilatkozatát - vélhették a párt vezetői -, akkor talán a magyar bal- és liberális oldal is elgondolkodik: tartható-e az általuk a Fideszről adott diagnózis?

A botrányok haszna

Vagy legalábbis egy újfajta vitahelyzet alakulhat ki. Jelenleg ugyanis alig zajlanak nálunk érdemi, tartalmi viták. Sokan, sokféleképpen írtak már erről, elég, ha ezúttal csak baloldali liberális szerzőkre utalok, akik nagyon negatív véleményeket fogalmaztak meg a jelenlegi helyzetről és ezen belül a gondolkodási alternatívák szinte teljes hiányáról. A magyar pártok európai beágyazottságáról, az egyes nemzetközi szervezetek szerepéről például lehetne, sőt immár illene érdemi vitát kezdeni itthon is. A Fidesz persze nagyon sok mindent kockára tett, amikor elnöke egy nemzetközi szervezetet használt fel arra, hogy a párt szimbolikus napirendformáló kapacitását növelje, de ebben az egész akcióban érdemes észrevennünk a magyar demokratikus közéletnek azt a hiányosságát, amelyet az Európai Unióhoz való felzárkózás látszólagos egysége sem tudott elfedni. Nevezetesen azt, hogy a magyar társadalomban jóval kevesebb a vita, mint amennyinek lennie kellene. Kis túlzással azt mondhatjuk: nálunk a botrányok szerepe az elmaradt viták helyettesítése. Vagy másképpen: az időről időre megjelenő botrányokkal a magyar politikai elit mintegy "beismeri", hogy botrányok nélkül egészen egyszerűen képtelen normális és folyamatos kommunikációra.

Ahol ugyanis nincs érdemi és minden releváns felet kielégítő kommunikáció, ott egy megverésből azonnal az egész politikai szisztémára vonatkozó következtetés vonódik le, mint ahogy a Szász Károly-féle történetben ezt látjuk. Ahol a bal- és a jobboldal nem egyenrangú és értékes vitafelei egymásnak (mert hiszen mind a kettő lényegében antidemokratikusnak tekinti a másikat), ott a botrányok törvényszerűen jönni fognak, mert az önmagukat hátrányos helyzetben lévők úgy érzik, ilyen eszközökhöz kell folyamodniuk riválisaikkal szemben.

A botrányoknak is lehet azonban hasznuk. Ez pedig - bizony - a pluralizmus megtanulása. Demokratikus intézményeket könnyebb létrehozni, mint az ellenfeleimet belülről fakadóan értékesnek tekintő demokratikus magatartást. A hazai botránykrónika mostani, legújabb fejezetében egyáltalán nem látom a jelét annak, hogy kicsit is közelebb léptünk volna a politikai ellenfél tiszteletéhez. Persze naiv sem vagyok; a botrány idején fortyognak az indulatok, s mindenki megfojtana mindenkit egy kanál vízben.

De azért, könyörgöm, kanál vízzel gyógyszert is lehetne bevenni.