Követve a médiában tavaly ősz óta zajló közpolémiákat, azt tapasztalhatjuk, hogy igencsak összemosódik a családon belüli erőszak kérdése a családon belüli erőszak kampányával. Azt is mondhatom, csak kampány folyt, de a családon belüli erőszakról vajmi keveset tudott meg a közvélemény. Nyilatkozatok, közlemények, konferenciák folytak a tárgyról, ugyanazzal a konklúzióval: a családon belüli erőszak egyenlő a feleség, a nő bántalmazásával és mellékszálként a gyerekek elleni abúzusokkal, melyeket mind férfiak követnek el. Ez a sztereotípia került be a köztudatba és a politikusok javaslataiba. Az árnyaltabb megközelítést ajánló néhány halvány kísérlet - például Ranschburg Jenő bölcs figyelmeztetései - rendre visszaverődtek az álnővédők pajzsairól. Nem kell pedig ahhoz semmiféle tudományos vizsgálat, hogy bárki - akár saját tapasztalataiból - ne tudná, a családok általában nem "a nő szenved, a férfi ver" közhely szerint működnek, és a férfiak fizikai erőszaka mellett számos súlyos konfliktus csapódik le a családokban, s az ezekből kiinduló testi-lelki kínzásoknak a férfiak pontosan annyira okozói és elszenvedői, mint a nők.

Nem csoda, ha a mindenkit közelről érintő kérdésben csak egyféle, nőpárti álláspont látszott és látszik elfogadhatónak a köz számára. A nők évszázados elnyomatásáról, mai esélyegyenlőtlenségéről szólni, azzal érvelni értelmiségi kötelesség, a modernség, a felvilágosultság mértékegysége, és - valljuk be - nincs abban semmi rossz, egyre inkább megélhetési forrás is. A rossz lelkiismeret, amit a nők helyzetének elmulasztott kutatása és kárpótlása miatt illik érezni, a társadalomtudósok, politikusok többsége számára letudható a különösebb erőfeszítést, áldozatot és gondolkodást nem igénylő kampányok támogatásával.

Nagyon is helyénvaló, ha mindenfajta erőszak ellen kampányok (is) folynak, ha civil szervezetek, mozgalmak fognak össze állami hivatalokkal a médiaerőszak, az iskolai erőszak, a futballhuliganizmus ellen. Az is természetes, ha erőteljes kampány indul a családon belüli erőszak megfékezése érdekében. A mozgalmak természetüknél fogva célratörők, figyelemfelkeltők, a maguk módján segítőkészek, a nyilvánosság erejére építenek, és nem mentesek a drámai túlzásoktól.

A problémák akkor kezdődnek, ha a kampányt tudományos köntösbe öltöztetik, ha el akarják hitetni, hogy csak és egyedül az ő módszerük az üdvözítő, ha nem mérik fel módszereik hatását és hatékonyságát. Ha a tudományos érveket és a vizsgálatok adatait egyoldalúan, mozgalmi célok szerint citálnak, ha a buzgó segíteni vágyással akarva-akaratlanul megtévesztenek embereket, hiú reményeket ébresztenek, majd tehetetlenségükben mindenkire mutogatva magára hagyják a védenceiket.

A kampány kifejezett célja a család nőnemű tagjának jogi védelme volt, és nem a családé. Mielőtt bárki is megvádolna a "család szentségét" hangoztató "tradicionális morál dogmájával" (Papp László Tamás), felhívnám a figyelmet a feminista mozgalmak, a gyermekvédelemmel foglalkozók és a jog által is elfogadott alapelvre, miszerint a gyermeket mindenekelőtt (de nem mindenáron) vér szerinti családjában kell megtartani. A család anyából, apából és gyerekekből áll. Nem ment, nem is mehet ki a divatból, s nem azért, mert a "tradicionális morál dogmája" szerint így illik, hanem azért, mert az ember már csak így érzi magát jól. Így van megszerkesztve.

Tagadhatatlan, hogy manapság száz és ezer ok miatt igencsak konfliktusossá vált a család, a legintimebb és legfontosabb csoport, amelyhez tartozunk. Papp László Tamás a politikusokat hibáztatja, amiért a demokrácia tizenkettedik évében jutott eszükbe (nem kevés főpapi segédlettel) gondolkodni a családon belüli erőszak önálló jogszabályi kezeléséről. Mintha a politikusok együttérzése vagy a jogszabály megléte lenne a megoldás...

A családon belüli erőszakról évtizedek óta írtak szociológusok, családkutatók, kezelték pszichiáterek csendben, több-kevesebb sikerrel. Nyugodtan vádolhatnánk őket is, amiért nem voltak elég hangosak (ami manapság egyenlő az eredményessel), és nem tettek meg mindent az erőszak csökkentéséért. Úgy is tűnhet, hogy a médiahangoskodás révén jutott a politikusok fülébe, hogy a család veszélyes üzem is lehet. Még csak fel sem merül, hogy esetleg a jogszabályok betartatásáért kampányoljunk, s az újabb, nehezen megvalósítható doktrínák helyett a tettek számát gyarapítsuk. Látványosabb a "másként gondolkodókat" a nők és a gyerekek ellenségeinek kikiáltani.

A mindenkori család tükörképe a mindenkori társadalomnak. A mai családmodell a demokratikus szisztéma ideáját kényszeríti - jó indokkal - a család tagjaira: a harmonikus kapcsolat az egyenlők közötti kapcsolat, amelyben mindkét félnek azonos jogai és kötelezettségei vannak, a felek tisztelik egymást, viszonyuk mentes az önkénytől, kényszertől, erőszaktól, és a kölcsönös bizalom hatja át. Ezt írja Giddens a családról. A demokráciát azonban még csak tanuljuk, ráadásul az ideák igencsak távol esnek a valóságtól mindenütt a demokratikus elvet valló világban. Nem olyan nagy csoda, ha a családok demokratizálódása semmivel sem jár előbbre, mint a társadalomé és az egyéneké. Papp azt írja, hogy "a hagyományos erkölcsi normarendszer nem nyújt védelmet a családon belüli erőszakkal, a nők burkolt megvetésével szemben". Nagyon is úgy tűnik, hogy a demokráciát hosszabb ideje gyakorló társadalmak demokratikus normarendszere sem garancia erre, ha hihetünk azoknak a tudományos vizsgálatoknak, melyek szerint minden harmadik napon meghal egy nő bántalmazásban, és minden harmadik percben verik a feleségeket valahol a világban.

Minden kutató és segítő szakember megegyezik abban, hogy valami nagyon nincs rendben ezekben a családokban. Az erőszak oka számtalan lehet: a patriarchális férfiszerepnek való megfelelésen túl az érzelmi elhidegülés, a féltékenység, az alkohol, a beteljesületlen elvárások, csalódások, a megromlott anyagi helyzet vagy olyan, csak és egyedül a résztvevőkre jellemző és általuk gyakorolt játszmák, amelyek felderítése még képzett terapeuta számára is nehéz. Ebbe beleszólni, rendőrt, jogot, civil szervezetet mozgósítani nem kis felelősség - kivált teljes egyoldalúsággal, csak az egyik fél meghallgatása, kezelése, biztatása révén. Bizony ez is veszélyes játszma. Szó sincs arról, hogy bárki is tagadná általában a férfiak fizikai fölényét, a férfidominancia társadalmi és egyéni preferáltságát, a férfikéztől származó pofon gyakoriságát; hogy bárki tagadná a fizikai és szexuális erőszak megengedhetetlenségét és törvényi büntetendőségét - akárki is az elkövető.

Hernádi Miklósnak teljesen igaza van abban, hogy a kampány férfiellenes, de nem hinném, hogy a férfiak ellen indult hajtóvadászat, inkább csak a kampány szervezői, többek között a méltánytalanul alultámogatott nővédő civil szervezetek akarják célzottan felhívni magukra a figyelmet. Inkább hatást vadásznak, mint férfiakat. Most, hogy mindenki megkapta a magáét, stallumot, stratégiát, megbízatást, elismerést, talán nekiláthatnánk a családi erőszak csökkentéséhez is. Ehhez azonban meg kell szüntetni az egyoldalú tudományos vizsgálódásokat, a kutatásokat össze kell hangolni, és az eredményeket nem a saját céljaiknak alárendelten kell felhasználni. És abba kell hagyni a közvélemény módszeres izgatását, mielőtt még mindenkibe beleivódik az "egyik fél áldozat, a másik briganti" káros sztereotípiája. A tragikus sorsú bántalmazott nők, akik ország-világ előtt kitárják bánatukat, támogatást, szolidaritást érezve a hátuk mögött, szentül hihetik: csak a másik fél a hibás, és eltávolítása minden bajukra orvosság. Jó lenne figyelmeztetni őket, hogy a nyilvánosság kétélű fegyver, a tévéfelvételek után egyedül kell visszatérni abba a környezetbe, ahol esetleg másként ismerik őket, ahol a gyerekeknek iskolába kell járniuk, barátokat kell szerezniük, és elviselniük a családról szóló pletykákat. S talán a mama sem akar egy életre magányos maradni.

A feminista mozgalmaknak köszönhetően mindenütt a világon központi kérdéssé vált a családon belüli erőszak, de talán nem kellene megtakarítani magunknak azokat a kudarcokat, amelyeket ők egymásra halmoztak. A "Nyugaton alkalmazott módszer" nem azonos a sikeressel, a hatékonnyal. Hernádi Miklós figyelmeztetése is erről szól: jussunk túl a férfiak gondolkodás nélküli lecsukatásának óhaján, fontoljuk meg, milyen üzenete van a párok elválasztásának. Inkább térjünk át a család minden tagjára vonatkozó ismeretek megszerzésére, s ennek birtokában készítsünk, ha kell, megvalósítható stratégiákat, jogszabályokat. Előbb körültekintően vizsgálni, tudományos módszerekkel kutatni, elemezni kell a családon belüli erőszak minden aspektusát, sőt elsősorban a család intézményét. Megkeresni az okokat, bemutatni és megérteni, még akkor is, ha kiderülhet, az áldozat is elkövető, és az agresszor is áldozat. Nem hirtelen felindulásból, nem külső kibicként, jó barátnőként, segítőként harcot hirdetni az "agresszor" ellen. Már ha tartós hatást szeretnénk elérni anélkül, hogy lépten-nyomon olyan emberi viszonyokba avatkoznánk, amelyeket - amióta világ a világ - nem voltunk képesek kiismerni.

TAMÁSI ERZSÉBET
kriminológus