Petrányi Zsolt kurátor, valamint a Kis Varsó, polgári nevükön Havas Bálint és Gálik András fiatal magyar művészek, megnyerték a magyar képzőművészet képviseletére kiírt minisztériumi pályázatot, és ezzel az egy alkotással szeretnének megjelenni a velencei biennálén, a kortárs művészet legmagasabb rangú fórumán, most júniusban. Ugyanúgy szembenézne a látogatóval ez a gyönyörű, fenséges fej, ez a lenyűgőző aszszony, aki háromezer éve halott, mint abban a berlini különteremben, Charlottenburgban, ahol most áll, de nem egy antiszeptikus, fehérre festett, szerényen semmitmondó múzeumi posztamensről, amelyet gondosan a látogatók átlagmagasságához igazítottak, és bonyolult üveg-acél szekrénybe zártak, hanem emberi testként. Egy kortárs emberi test fejeként.

Hm. Ez - ez nagyon - ez fantasztikus - mondom, mert így gondolom, és máris magával ragad az elképesztő és csodálatos, hogy aztán utat engedjen a szkeptikus-cinikus kelet-európai búnak. Belegondoltatok abba, hogy ez lényegében lehetetlen? Hogy miért engednének oda egy ilyen felbecsülhetetlen értékű műtárgyhoz két magyar művészt? A biztosításba, a biztonsági előírásokba, a szállítási nehézségekbe, a diplomáciai bonyodalmakba, a világ régész-elitjének felkavarásába?

Ezt szeretnénk - mondja a Kis Varsó erre. - Szeretnénk, és megpróbáljuk megcsinálni.

És megcsinálták. Felvették a kapcsolatot Dieter Wildunggal, a Charlottenburgi Múzeum egyiptológus igazgatójával, tárgyaltak vele Berlinben és tárgyaltak vele Budapesten. Tárgyaltak magyar egyiptológusokkal, az egyiptomi hivatalossággal Egyiptomban. S hogy mindennek méltó tere legyen, elkérték, és a magyar államigazgatás nehézkességét cáfolva csodálatos gyorsasággal meg is kapták a Kincstári Vagyoni Igazgatóságtól a Divatcsarnok szecessziós palotáját, amely évek óta üresen áll.

Februárban költöztek a Divatcsarnokba. A Lotz-terem előtti galériára portrészobrokat gyűjtöttek - megkértek magyar művészeket, hozzon mindenki olyan portrét, amelyet nem megrendelésre, hanem belső indíttatásból, érzelmi ügyként csinált, s kiállították őket, stílusra, minőségre való tekintet nélkül, expresszionista kísérletet akadémikus ujjgyakorlattal és olyan híres darabokkal együtt, mint Pauer Gyula "hamutartó" bronzmaszkja. Még egy Ferenczy Béni-szobor is került valahonnan.

- De hol a test? - kérdezem a Kis Varsót, amikor már a negyedik bevezető szöveget írom arról, mennyiféle bonyolult folyamat indult el ezzel az ötlettel, milyen messzire magunk mögött kényszerülünk hagyni a kortárs művészeti gettót és a konvencionális esztétikai kategóriákat, milyen félelmetes kockázatok gyűlnek fel mindenki számára, aki ebben a folyamatban részt vesz, legyen múzeumigazgató, kurátor, művészeti menedzser, egyiptológus vagy akár csak egy magamfajta mezei szövegíró. Nem beszélve arról a magánemberről, akinek nagylelkű kölcsönéből a folyamatot finanszírozzák (mert ha a magyar állami művészeti adminisztrációra várnánk, s egyáltalán bárki is pénzről és fizetésről beszélne most, akkor a lehetséges se történne meg, nemhogy a lehetetlen). - Itt van a tér - írom -, és már hiszünk benne, hogy lehetséges, látjuk, hogy történik, ha nem is mindig értjük, és várjuk, epedve várjuk, hogy megszülje ez a két férfi azt a nőt.

Szemérmesen hümmögnek. - Itt van. De nem olyan egyszerű ez. - Vacakolnak a viaszmodellel, egyikük benyúl a hatalmas lyukon, amely a csípője táján tátong, másikuk a melle alatti résen át domborítja belülről. Két férfi könyékig egy fejetlen nőben, miközben mindanynyian a fejre gondolunk, vagy a személyiségre, a királynőre, akiről kétségbeejtően keveset tudunk ahhoz képest, hogy most hozzá méltó, a személyiségének kellő tiszteletet megadó testet kell alkotni. Egyáltalán, mit jelent a méltó test ebben az esetben? Mit jelent a méltó test bármilyen esetben? Nem lehet büntetlenül női testet alkotni. De még gondolni rá, még az is kockázatos - meg merjem-e kérdezni, hogy mi lesz a mellével? Hogy most inkább öreg lesz vagy inkább fiatal? És a fenekét milyen alapon alakítják?

Végül nem merem megkérdezni, csak az utolsó utáni pillanatban, amikor a viaszmodellből bronzszobor lett, s a bronzszobor egy megfelelő, hosszúkás dobozban elutazott Berlinbe, ahol a Charlottenburgi Múzeumban záróra után Petrányi, Havas, Gálik és Dieter Wildung, a múzeumigazgató, odaállították Nefertiti feje mellé, és odaállították eléje, nézték, és összefotózták a kettőt, és összerakták különböző másolatokkal, és láttuk, hogy ez lett ő - Nefertiti.

Tehát megszületett. Ahogy megszületett, hirtelen megértek néhány fontos dolgot. Megértem szégyenkezésemet, amiért a testről kérdeznék, arról, hogy mennyire és hogyan lesz nő - és mégse merek. Megértem a portrégalériát a Divatcsarnokban, amit senki se ért, és annyi baj volt belőle, amikor el kellett magyarázni rangos német galériásoknak. Mert nincs más jelentése, mint hogy portrék - emberek - ábrázolásai, hogy így gondolták el művészek a feladatot vagy a megoldását, hogy ez a feladat fontos, hiába löktük ki érdektelenként, a művészet gyerekes, képzetlen értelmezéseként a műítészetből, hogy fontosabb stílusnál, irányzatnál, esztétikai kategóriáknál. És megértem Dieter Wildung elegáns és ironikus beszéd mögé rejtett szenvedélyét, megértem, miért engedi be ezt a testet Nefertiti szentélyébe, miközben újra és újra elmondja, hogy ez a találkozás egy idegen, távoli, ókori kultúra és egy mai tárgy között voltaképpen lehetetlen, noha megtörténik. Megtörténik május 26-án.

Megértem azt is, hogy miért nem elégedhet meg a Kis Varsó egyszerűen egy pontos másolattal az eredeti helyett. Megértem, hogy ez nem szenzációhajhászás, hanem veszélyes leereszkedés valami alapvetőhöz. Animisztikus mélységekben járunk, sem irónia, sem tréfa, sem okos konceptuális művészkedés nem ér el idáig. Ennél mélyebb kritikáját, mint Nefertiti teste és a portrégaléria körötte, talán nem adta senki még a kortárs művészeti intézményrendszer elviselhetetlen unalmasságának. Ahogy nézem Nefertitit és a testét, úgy érzem, olyasfajta közvetlen kíváncsiság és borzongás köt egy műtárgyhoz, pontosabban kettőhöz, egy fejhez és egy testhez, vagyis két tárgyhoz, egy személyhez, egy történethez és egy dilemmához, amilyennel a kortárs művészeti élet szinte sosem ajándékoz meg. Mert a kortárs művészet hírnévre vergődő java, amikor zsigeri, sűrű, érzelmi viszonyt szeretne, többnyire provokációval próbálkozik, feszegeti a még megengedhető határait, mondjuk hullák, pornográfia, véres erőszak, netán emberevés és vérfertőzés ábrázolásával, egyszóval ugyanazon eszközökkel, amelyekhez a hollywoodi közönségfilmek is nyúlnak. Semmiképp sem portréval - az nem lenne elég progresszív és elegáns dolog.

A test, ez a test, amellyel kapcsolatban annyi lényeges döntést elsunnyogott a Kis Varsó (mondom is nekik), amelyet alig mertek megformálni, inkább csak hagyták, hogy formálódjék, hogy a tudatalattijuk vagy ki tudja, milyen erő, kiformálja a kezükön át, szóval, ez a test, amelyen minden egyes pont kérdést vet fel, ha stilizált, azért, ha naturális, azért - ez a test valahogy erősebb, mint a régészeti szentség, a kulturális sztár, az exkluzív ikon, amely függőként, textilnyomatként és tetoválásként egyaránt a legelegánsabb modellnek számít a megfelelő kereskedelmi helyen. Nefertiti életre kel - és halandó.

A saját testünk pusztuló-alakuló identitásáról és halandóságáról, hogy rövid legyek, erről szól ez a pillanat, ahogy a fej és a test összetalálkozik.

Ez a zsigeri viszony csak egy pillanat, csak bevezető, belépés egy félelmetes kulturális labirintusba, amelyben másféle idegenségek, identitásválságok és elfelejteni vagy elkerülni vágyott kockázatok várakoznak. Nefertiti teste - ez a művészek által elindított, eleven és megjósolhatatlan folyamat, és a mű, ahogy itt mozog Berlin, Budapest és Velence között (nem beszélve Egyiptomról és Varsóról) - hatalmas, gazdag paradoxon. Kiolvashatók belőle az európai kultúra bizonytalanságai, stréber mohósága és sznob áhítata. Benne van történeti tudatunk elturistásodása, a sztárszemélyiségekhez való viszonyunk szörnyű sivársága. De amit leginkább megmutat, az egy önelégült modernség kultúrája, amely mindenáron kerüli a kockázatot és a konfliktust, a személyes involválódást és érzelmeket, a bizonytalan identitásokat, a nem egyértelműsíthető üzeneteket, a nehezen kezelhető és belátható folyamatokat, az intézményi és egyéb határokat átszelő bátorságot - miközben úgy tesz, mintha tisztelné mindezt, és pótoltárra pótbálványokat emel.

Szerkesztőm megbocsátó iróniával mondja: nézze, én biztos nem fogok hinni az ilyen mágikus pillanatokban, de megírhatja, hogy maga hisz. Akkor most megírom. Láttam egy bálványt, félek a haláltól és a test romlásától, és hiszek a bátorságban és a kockázatvállalásban.