Akkor kezdődött, amikor a felhőtlenül boldognak látszó ifjú évek alatt (legalábbis utólag visszanézve rájuk, föltétlenül azok voltak) Sárosdi fejében először fogantak meg nehéz gondolatok. Egyetemista korában egy kiskocsmában azzal igyekezett évfolyamtársát, egy csinos leányt elszédíteni, hogy kiselőadást tartott a világegyetemről. Ültek a kiürült söröskorsók és a cigarettacsikkek között, kicserélődött mellettük a vendégsereg, ám Sárosdi egyre mondta a magáét, az igen csinos leány pedig kikerekedett szemekkel hallgatta, hogy az univerzum nem elég, hogy tágul, ráadásul térben és időben végtelen, azonban ezt mi nem tudjuk elképzelni, nem fér ugyanis a fejünkbe az, miként lehetséges, hogy valami csak úgy elkezdődött valamikor ("Na jó, de előtte is kellett lennie valaminek!"), meg hogy nincs neki vége ("Nna jó, de hogy lehetséges, hogy megyünk az univerzumban, és az út nem fejeződik be sehol!"). "Igen, ez roppant érdekes" - bólogatott az igen csinos leány; közben a szédítésből annyi lett, hogy Sárosdi szédült el a megfoghatatlantól, és azon kezdett el hangosan tűnődni, vajon a megfoghatatlan csak a mi agyunk számára az, avagy van, aki képes átlátni mindezen. "Persze, ha van ilyen, akkor nem ezen a földön él az illető, hanem másutt, valahol..." Bár a leányszédítés nem sikerült, innentől kezdve gyakran eszébe jutottak Sárosdinak efféle gondolatok. Próbálta elhessegetni őket, ám állandóan ott motoszkált benne a boszszantó tudat, hogy bizonyos dolgokról nem csupán nincs tudomásunk, hanem nem vagyunk képesek beléjük látni se.

"Ha mindezt továbbgondolom, az is eszembe jut - magyarázta a prózaíró -, hogy ki is vagyok én valójában: mit jelent, hogy látok, hallok, érzékelek, sőt gondolkodom is, ám ezek a gondolatok hol voltak a születésem előtt, és hol lesznek azután, ha meghalok? Annyira félelmetes..." A titkos társaság megbízottja az állát simogatta, és azt mondta: mindnyájan annak a megfoghatatlannak a kezében vagyunk, aminek ha a létezésében nem is lehetünk maradéktalanul biztosak, a benne való hit gazdagítja az életünket. "Pedig én azt hittem..." - csóválta a fejét Sárosdi. "Mit? - kérdezte a megbízott. - Hogy mi majd választ adunk?"

A fölvételi eljárás nem volt egyszerű. Sárosdi sokszor találkozott a titkos társaság képviselőivel, alaposan kifaggatták, mit gondol világról, erkölcsről, tettekről, emberekről. Egy ízben a lakásán is fölkeresték, szemrevételezték, milyen körülmények közt él, különösen arra voltak kíváncsiak, melyek a kedvenc könyvei. A prózaíró megmutatta őket, a titkos társaság képviselői bólogattak, megköszönték, távoztak, aztán hosszú hónapokig nem történt semmi. Sárosdinak egy idő elteltével már csak akkor jutott eszébe a dolog, amikor újra föltornyosultak benne a kínzó gondolatok. Olyankor vágyott a titkos társaság után, hátha ők mégis tudnak a megfoghatatlanról valamit.

Egy nap, a fagyos éjszakában hazafelé menet Sárosdi részeg embert látott a járdán feküdni. Korábban is látott már ilyet, átlépte őket, avagy a fejét csóválva elhaladt mellettük. Ezúttal azonban a következő keresztutcánál visszafordult, a mobiltelefonjáról mentőt hívott. "Részeg ember" - magyarázta a diszpécsernek, aki azt kérdezte: "Lát rajta sérülést?". "Nem - felelte Sárosdi -, de nagyon hideg van." A diszpécser megígérte, hogy küld egy kocsit.

A prózaíró sokáig álldogált a részeg férfi közelében. Ezalatt emberek haladtak el a földön fekvő mellett, átlépték vagy a fejüket csóválva haladtak tovább. A mentő szirénahang és villogás nélkül érkezett, Sárosdi nem várta meg, hogy kiszálljanak, egy intéssel útbaigazította őket, és hazament. Útközben jóleső érzés öntötte el, ez akkor is tartott, amikor kivette a postaládából a beavatási ceremónia helyéről és időpontjáról értesítő levelet. Fölment a lakásába, és annak ellenére érezte boldognak magát, hogy biztos volt benne: a kérdéseire a titkos társaság soraiban sem fog választ kapni. Legföljebb nem érzi majd annyira elviselhetetlennek őket. "Különben meg - gondolta -, vannak nagyon könnyen megválaszolható kérdések is." Úgy döntött: most különösen megérdemel egy csésze forró teát.