Jön a művész, kezet fog, köhécsel, aztán leül az asztalhoz, tekintetét a messzeségbe fúrja, és azt mondja:

- Tudna-e a merített papír masszájába kolbászkarikákat keverni?

Vincze Lászlónak szeme se rebben.

- Füstölt vagy lángolt?

Ezt kérdezi, és nehéz eldönteni, hogy viccel, vagy komolyan érdeklődik. Fürkészve nézik egymást.

- Fradi-kolbász - mondja némi gondolkodás után a művész. Vincze László bólint:

- Fradi-kolbász.

Eltelik néhány nap, a művész átveheti a különleges papírt. Hazaviszi, és boldogan fest rá. Kolbászból képkeretet készít köré, és nem sokkal később már egy kiállításon pompázik a mű.

Vagy.

Jön egy ember Sydneyből, és azt mondja:

- Vincze úr, én egy komplett papírmerítő műhelyt szeretnék rendelni.

Vincze László ismét bólint.

- Mikorra kéri?

És a határidőre elkészíti a kádat, a prést, az eszközöket, jöhet a kamion, viheti.

Szyksznian Wanda a merített papírból szobrokat szeretne csinálni. Szobrokat, melyeket ráadásul kerámiával kombinál. Lehet? Lehet.

ef Zámbó István és Szirtes János egy performance keretében embereket mártogat be a papír alapanyagául szolgáló masszába, majd a papírembereket kifesti. Azt is lehet. Mindent lehet.

- Ilyen egyszerű? - kérdezem a szentendrei papírmerítő-mestert.

- Semmi sem egyszerű - mondja. - De minden különleges kérésnek örülök.

Egy Fedémes nevű, Mátraalján található, négyszáz lelkes bányászfaluból útnak indult a legidősebb fiú, hogy aztán igazi művésszé érjen a művészek városában, Szentendrén.

Csakhogy Vincze László életének mesésre hangolt rövid összefoglalása hamis ízeket adna a történetnek, amely legfeljebb most, az elmúlt évtizedekben lett valóban mesés. Hősünk édesapja például kínzó valóságként élte meg a bányászlétet, olyannyira, hogy Vincze László már gyerekkorában elhatározta: a föld alatt biztosan nem fog dolgozni. Falta a könyveket, járta az iskolákat, maga sem tudta, mihez fogna legszívesebben. Talán a kémia meg a matematika érdekelte legjobban, ezért érettségi után a műszaki egyetemre jelentkezett, ahonnan átirányították a Könnyűipari Műszaki Főiskola papírmérnöki szakára, és ha ez a mondat kissé szárazon koppant, elképzelhetjük a folytatást is. Vincze László a diploma megszerzése után a szentendrei papírgyárba került, 1980-tól ott darálta az unalmas mindennapokat. Ebben aztán nincs sok romantika, állapította meg egyre gyakrabban. Száz méter hosszú, két és fél méter széles gépbálnák dörmögtek mellette egész nap, emberek molyoltak egyhangú feladatokkal, fülledt monotóniában teltek a napok. A gép forog, az alkotó pihen, mondta néha barátainak, ha munkájáról kérdezték, ám amikor ezt mondta, érezte, hogy az alkotó szót picit hangsúlyosabban mondja ki a többinél.

Alkotni akart.

A papírgyártás múltja, főleg a kézi merítésű papír előállítása izgatta. Egy nap el is mondta az igazgatónak, micsoda perspektívát lát a művészi igényű papírok gyártásában. Az igazgató biztatóan bólogatott: szép terv, valóban szép terv.

- Csakhogy idehallgasson, Vincze elvtárs - tette hozzá gyorsan. - Ha ebben tényleg lenne fantázia, magánál okosabb emberek már régen nekiveselkedtek volna. Azért persze biztosítunk egy kis helyet magának, próbálkozzon a saját örömére

Köszönöm, mondta Vincze László, visszagyűrte magába a lelkes terveket, és nem bocsátkozott vitába. Előbb a könyvtárakat bújta, a több ezer éves technikát próbálta megfejteni, aztán ott a gyárban pici műhelyt rendezett be, rongyot rothasztott, fát darabolt, a forgácsokat vegyi fürdőben főzte, pepecselt, kotyvasztott. A kollégái elnéző mosolylyal vették tudomásul a próbálkozást. Ez nemigen izgatta. Az már inkább, hogy néhányan főnökei közül is bolondnak nézték. Legalábbis erre következtetett abból, hogy újítását, az öntapadós borítékot finoman szólva kisajátították, az ő szemét aprópénzzel, forinttal szúrták ki, maguk ezzel szemben nagyságrendekkel nagyobb javadalmakat vettek fel érte.

Elég, gondolta ekkor, és otthagyta a gyárat. Egy MÁV-nak dolgozó magánvállalkozáshoz szegődött, vasúti talpfákat szedett fel hétvégenként, és ezzel annyit keresett, hogy lassacskán létrehozhatta első, saját műhelyét. Egyre biztosabb kézzel készültek a merített papírok, ő pedig házalni kezdett. Bekopogott a Széchényi könyvtárba meg a parlament protokollfőnökéhez. Kicsit meglepődött azon, hogy magyaráznia sem kell, miféle terméket ajánl, a Parlamentben például azt mondták: ők a komolyabb kitüntetésekhez, oklevelekhez valóban használnak merített papírt; igaz, külföldről szerzik be. Mintakollekciót, névjegyet kértek, és egy év múlva jött a távirat: jelentkezzen, mert rendelés lesz. Két-három méretből tíz-tízezer darabot igényeltek. Jelentkezett a Széchényi könyvtár is, a papírrestaurátoroknak volt szükségük a merített papírokra.

Itt van Amerika, gondolta ekkor Vincze László, és tényleg ott volt: meglódult a szekér rendesen. Ma már a Kossuth-, valamint a Széchenyi-díjhoz mellékelt oklevél mellett számtalan minisztériumi dicséretet, elismerést nyomnak a Vincze-féle merített papírra. Művészek rendelnek belőle, különleges kiadványok alapanyagául szolgál. Vincze mester olykor Kányádi Sándor vagy Nagy Gáspár verseit nyomja rá, máskor a Nobel-díjas Kertész Imre kérésére, az író egy-egy művét.

Vincze László gyönyörködött az általa készített kiadványokban, de a merített papírra készült festményekben, grafikákban, rézkarcokban, ilyen-olyan nyomatokban is. Műhelye fölött galériát nyitott, havonta adott otthont egy-egy kiállításnak. Ma már a Halászbástya alatt lévő Szent Mihály-kápolnában várja a művészet kedvelőit.

Időközben ő maga is tervezőgrafikus lett, egyre komolyabb munkák kerülnek ki a kezei közül. Nemrégiben méltó kötésben, merített papírra elkészítette Comenius Orbis Pictusát, most tervezi a Széchényi könyvtárral közös kiadású Apáczai Csere János-féle Enciklopédiát. Egy távolabbi terv: a Biblia is merített papíron jelenik majd meg.

És egy furcsa kunkor a történet végére: Vincze László ma már csak bemutatótermet üzemeltet Szentendrén, híressé vált papírmerítő műhelye visszaköltözött a mester szülőfalujába, Fedémesre. Néhány embernek munkahelyet teremtett, de ha az ugyancsak oda álmodott művésztelep is megnyitja kapuit, talán még több falubelin segíthet. Végül a nagy álom, olyasféle művészeti fesztivál, amilyet Kapolcson szervez évente Márta István. Olyan esemény, amelyen szinte minden egyidejűleg jelenik meg, ami Vincze László életében fontos: a mesterségek tisztelete, a művészet szeretete, és néhány napra talán még Fedémes is az érdeklődés középpontjába kerül. Hogy ezt a tervét is megvalósítja, aligha kétséges. Konok ember.

Papírja van róla.