Amikor kb. tízmillió éve az Australopithecus a tiszta égboltra tekintett, a Napnál kicsit halványabb, de azért jól látszó, fényesen tündöklő pontot vehetett észre, amihez hasonlót előtte csak éjjelente látott. Talán el is tűnődött a szokatlan jelenségen, azonban miután megbizonyosodott arról, hogy ártalmatlan, valószínűleg nem foglalkozott vele többé. Mi már tudjuk, hogy ősünk egy szupernóvát, vagyis egy felrobbanó csillagot pillantott meg, mely a Napunkhoz csillagászati értelemben viszonylag közel (néhány száz fényév távolságon belül) volt.

Az ilyen "közeli" szupernóva-robbanások ma már ritkák, azonban a pliocén időszakban, amikor az Australopithecus élt, gyakrabban előfordultak - állítja Mark Hurwitz, a kaliforniai Berkeley Egyetem csillagásza. Ennek oka az, hogy naprendszerünk akkoriban egy olyan csillagközi gázfelhő, a Sco-Cen komplexum mellett haladt el, mely igazi bölcsője volt nagy tömegű, ezért rövid ideig élő csillagoknak, melyek sorban fel is robbantak. Ez a felhő tőlünk ma kb. 450 fényévnyire van, azonban viszonylagos mozgásából megállapítható, hogy 5 millió éve távolsága kb. 130 fényév volt.

Becslések szerint ha egy szupernóva Földünkhöz 25 fényévnél közelebb robbanna fel, az vélhetően elpusztítaná az élővilág nagy részét, mivel szétroncsolná az ózonpajzsot, amely a bioszférát az UV-sugárzástól védi. Paleontológusok szerint bolygónkon kb. kétmillió éve rengeteg élőlény pusztult ki. Ugyanekkor szóródott szét Földünkön a vas 60-as tömegszámú izotópja, amelyről tudjuk, hogy szupernóva-robbanás hozza létre. Az egyezésből arra lehet következtetni, hogy kb. kétmillió éve Földünket egy olyan robbanás utóhatása érhette el, mely korábban valószínűleg a Sco-Cen felhőben történt.

Mindazonáltal a múltbéli szupernóvákat igen nehéz azonosítani, hiszen a robbanás során a csillag által levetett, táguló külső burok néhány millió év alatt a környező "semmibe" vész, míg a robbanás után a szupernóvából maradó neutroncsillagok gyorsan eltávolodnak keletkezési helyüktől. Van azonban egy nyom, amit sokkal tovább megfigyelhetünk: minden robbanás hatalmas "buborékot" fúj a környező csillagközi anyagba. Mi is egy ilyen kb. 300 fényév nagyságú üreg belsejében vagyunk, amelyet Lokális Buboréknak hívnak. Ennek sűrűsége jellemzően ezer atom köbméterenként, ami ezerszer ritkább, mint a beágyazó csillagközi gáz, ugyanakkor százezerszer forróbb annál. A NASA rövidesen egy olyan műholdat bocsát fel, amelynek feladata a Lokális Buborék vizsgálata lesz az ultraibolya tartományban. Amennyiben a buborékban sikerülne egy forró centrumot találni, az minden bizonnyal a legutóbbi közeli szupernóva-robbanás helye volna.

Az elmúlt néhány millió évben a naprendszert körülvevő közeg állapota időről időre kissé megváltozott, ahogy a Nap bolygóival a környező, eltérő állapotú csillagközi felhőkben "tovaúszott". Jelenleg egy a környezeténél kissé hidegebb és sűrűbb nyúlványban vagyunk, mely bolygónkon azért nem okoz veszélyt, mert a napszél és a Nap mágneses tere pajzsként véd bennünket az efféle kisebb anomáliák hatásától. A kozmikus jövőben azonban elképzelhető, hogy a mostaninál sokszorta sűrűbb csillagközi felhővel találkozunk, amelytől a Nap már nem tudna ilyen hatásosan megvédeni. Ekkor a Nap-rendszer belsejébe erős részecskeáramok juthatnának, folyamatosan bombázva a földi atmoszférát. Azt ma még nem tudja senki, hogy egy ilyen kozmikus eseménynek milyen következményei volnának a klímára és az élővilágra.

Az Australopithecusok korában megjelent égi tünemény az emberiség kialakulása szempontjából jó ómen volt. Kérdés, hogy vajon az-e az emberiség jövője tekintetében, ugyanis csillagászati megfigyelések szerint a Sco-Cen komplexből sűrű csillagközi felhőnyalábok közelednek a Nap-rendszer felé...