Az utóbbi két hétben, még mielőtt a győzelmi jelentések eluralták volna a televíziókat, számos kritikus elemzés született külföldön és itthon, amelyek tanulságait nem nehéz összefoglalni: a háború nemzetközi közvetítése afféle szórakoztató műfajjá lett, és nem is pusztán a megcélzott közönség vélelmezett színvonala miatt, hanem inkább mert nem tudni, mit is jelentene az értékes információ és a hiteles tájékoztatás olyan esetekben, amikor az információk egy jelentős részét minden bizonynyal eltitkolják, a tájékoztatás mindig propaganda-elem is, a média emberei pedig csak drámai élménytörmelékeket és semmitmondó kommentárokat képesek közvetíteni, ezeket viszont napi 24 órában.

A háború lassan "lecseng", a média küzdelmét és a nyilvános háború hatásait okos elemzők feldolgozzák, a nézők pedig visszatérnek az ismert szórakozási rutinokhoz. Ezzel meg is volnánk. Csak éppen volna még egy kérdés, amelyet, úgy érzem, fel kell tennünk. Mit jelent nézőnek lenni? Mit jelent a globális média nézőjének lenni?

A tévézéssel foglalkozó szociológusok némelyike régóta óvja kollégáit az olcsó kultúrkritikától: hiába a fél évszázados mákony, az emberiségnek még mindig van humora és véleménye, és nem kétséges, hogy minél több a televízió, annál több egészséges iróniát és szkepszis születik nézőiben - a néző a maga szemével néz, a maga fejével gondolkodik, és barátaival vagy családtagjaival gyakorolja esténként a médiakritikát.

Mégis, a háború médiadrámája engem különös fájdalmassággal emlékezetett rá, hogy néző vagyok. Néző - vagyis afféle e világi ufo, egy lebegő szem. Miféle szempár? amely mindig a kulcslyuk felé igyekszik, vagyis inkább a kulcslyuk maga? Igyekeznék én a kívülállás és szemlélődés metaforái közül kiválasztani a legmegfelelőbbet, de nem találok olyan képződményt, amely a néző státusát akárcsak meg is közelítené. Nincs még egy oly furcsa lény, mint a néző a globális médiában: a néző az, aki mindent lát, de nincs köze semmihez. Tán régi, politeista társadalmak által ismert démonokat és isteneket idézhetnénk fel, ha nem volna nyilvánvaló, hogy a démonoktól és istenektől ugyan az érdeklődés, különösen pedig a jótékony beavatkozás nem elvárható, de az egyetemes közöny sem feltétlenül jellemzi őket, ha másért nem is, háborúzni, szerelmeskedni és vicceket csinálni néha lejárnak a megfigyelt emberek közé.

Az egyetemes kommunikáció pozitív hangvételű utópiái úgy tartják, hogy a világ egészének megjelenése a képernyőn automatikusan felébreszti a nézőben a világ egészével való azonosulást vagy legalább némi szolidaritást. Attól tartok, ez - elég csak az éhező népek segélyezésére gondolni - merő naivitás. Az ember, mint afféle korlátos lény, takarékos, és nem pazarol pénzt, cselekedetet, de még érzelmet sem, arra, ami nem tartozik az ő világához. A világ pedig számunkra nem nagyobb a lehetőségeink, érdeklődésünk és cselekvéseink terénél, pontosabban: akkora, amekkorának lehetőségeink és cselekvéseink terét látjuk. A többi színes ábra, érdekesség, borzongató elem, szórakoztató valami, elütni az időt. Világfalu? Ugyan kérem. Csak anynyiban vált faluvá ez a glóbusz, amennyiben a faluközösség határait a szép lányokra és fiúkra (mai zsargonban: sztárok) vonatkozó pletykák terjedésének végső pontjain vonjuk meg. A szép lányokra és fiúkra vonatkozó pletyka, lássuk be, az élet fontos és szórakoztató eleme, de nem éppen a falubeli élet mindennapi szövetének leglényegesebb szála.

Elidegenedés - ezt a szót találta ki (pontosabban az "Entfremdung" német fogalmat) Hegel arra a sajnálatos jelenségre, amikor a szellem és a valóság között ásító szakadék keletkezik. A szellem nem ismeri el a sajátjának a valóságot. Mi közöm ehhez? kérdi a szellem. Más változatban (egy másik német nagyságtól, Georg Simmeltől): mi közöm itt bármihez is? kérdi a civilizált ember, ahogy végigtekint civilizációjának megfogható elemein: utcákon, házakon, városokon, intézményeken és szokásokon. Hogy aztán Marx, s az ő nyomában megannyi lelkes értelmiségi európai civilizációszerte milyen értelmeket tulajdonított neki, arra most ki se térnék.

A média - amely a maga tömeges formájában viszonylag új jelenség - kezdetben ezt a "közt" ápolgatta, ezt teremtette meg, olyannyira, hogy egyes történészek arra a következtetésre jutottak, hogy bizonyos emberi közösségek és világok - például a nemzeti öntudat vagy a foglalkozási csoportok, szubkultúrák, hasonló érdeklődésű vagy hasonló problémákkal küzdő emberek közösségei, egyszóval, mindenféle emberi közösség, amely nem helyhez kötött - nem is létezhetne újságok, napilapok, tévéműsorok nélkül. Mert ezek az újságok, napilapok, tévéműsorok, internetes honlapok teremtik meg számukra a teret, amelyben nem nézőknek, hanem tagoknak érezhetik magukat - nem leselkedő szempárnak, hanem vágyakozó-cselekvő-kommunikáló lénynek.

Az ember azonban korlátos lény, így hát ha igaz is, hogy nincs média nélkül nagyobb közösség, az már korántsem igaz, hogy a média pont akkora közösséget csinál, amekkorát csak akar. Nem igaz, hogy hatalmas, egymástól messze eső térségek történéseiből, nagyon különböző emberi közösségek életéből, egymással ellentétes érdekű felek megnyilvánulásaiból vagy egyenesen konfliktusokból híreket szerkesztő médiaműfajok egyszer csak afféle globális érzékenységet szülnek a nézőkben, és valódi globális emberi tagságot (ld. még "világpolgár") teremtenek a helyi, foglalkozási, kulturális, nyelvi és nemzeti identitás mellé. Nem, nem ezt teszik, hanem sajátos befogadói attitűdöket alakítanak ki: azon képességet, hogy embereket és emberi világokat ornamensnek tekintsünk. Amíg elég színes, jó nézni, ha nem elég színes, mi közöm hozzá?

Látszólag messzire kalandoztam a mediatizált háború kérdésétől, de elég csak belegondolni, miféle választék állt rendelkezésére a magyar nézőnek, hogyan gondolhatta el a maga nézőségét, míg az egyenesben közvetített háborút nézte, s máris világosabb talán, mire gondolok. Az újságoknak, televíziós csatornáknak, legyenek bár multik vagy sem, legyenek kereskedelmiek vagy közszolgálatiak, legyenek bár globálisak vagy regionálisak, meg kell keresniük azokat az új műfajokat, amelyek elhitetik a nézővel, hogy a történet róla szól (de te fabula narratur, ha ez mond még valamit valakinek), s abban az örömben részeltetik, hogy ornamentális beállítottságú ufoisztikus leselkedőgép helyett embernek érezheti magát. Valakinek, akinek még lehet köze valamihez.

Eleresztek tehát, itt, e helyt, a világmédia hirdetési oldalaira egy aprót: ufo, fejlett ornamentális attitűddel, kényszerű közönyét érdemi tájékozódásra és cselekvési lehetőségre cserélné. Jelige: "néző helyett ember".