A Horthy-rendszer önmentegető, bűnbakteremtő történelemhamisítása mai közéletünket is mérgezi. Pedig históriánkban az egyik legismertebb politikusi életmű éppen a Károlyi Mihályé. Saját munkái és róla írt könyvek, tanulmányok sokasága teszi lehetővé a vele kapcsolatos tájékozódást. Tudjuk, hogy már 1915-ben követelte a Parlamentben a háborúból való kilépésünket. Az is ismeretes, hogy nagy idealista volt. Bízott abban, hogy Masaryk és Benes, a két csehszlovák államférfi őszintén törekszik a Magyarországgal való igazságos megegyezésre. Azt is tudjuk azonban, hogy esendő ember, esendő politikus volt. A demokráciáért való küzdelem példaadó alakja.

Az esendőségről és a példaadásról szól az a most megjelent munka is, amely mintegy betetőzi első köztársasági elnökünkkel kapcsolatos ismereteinket. Hajdú Tibor szerkesztésében, Litván György közreműködésével készült a Károlyi 1945-1949 közötti levelezését közreadó kötet, a Napvilág Kiadó gondozásában.

A levelezésből kitetszik, a demokrata politikust zavarta, hogy az 1944. december 22-én megválasztott ideiglenes nemzeti kormánynak horthysta politikusok és tábornokok is tagjai voltak. Hamar észrevette, hogy a demokratikus pártok nem sietnek azzal, hogy eltöröljék azt a törvényt, amellyel őt a Horthy-rendszer 1923-ban hazaárulásért elítélte, és nem kívánják felajánlani neki a köztársasági elnöki posztot. Sőt, a köztársaságot 1946. február 1-jén kiáltották ki, Károlyi érdemeit pedig csak február 14-én iktatták törvénybe. Hatvany Lajos ekkor így írt neki: "Ha a beszédeket elolvasod, nem zárkózhatsz el a belátás elől, hogy igaz híveid: a szociáldemokraták. A kisgazdák jó szándékúak, de nem intelligensek, a kommunisták (nem jogtalanul) kritizálják az októberi forradalmat...Ne higgy magyar a németnek, számodra készült változata: Ne higgy, grófom, a parasztnak. Tégy mindent érte, de ne: vele. Nem is tehetsz mást, mert nem tartanak veled."

Károlyi 1946-ban jön haza Londonból, és 1947 augusztusától elvállalja a párizsi nagyköveti tisztet. Ekkor még hiszi, hogy lehetséges egy konföderáció létrehozása, amely biztosítja a Duna menti népek fejlődését. Követi jelentései bizonyítják, hogy olyan Magyarországban gondolkodott, amely kiegyensúlyozott kapcsolatokat ápol a Szovjetunióval és Franciaországgal, valamint Nagy-Britanniával. Nem látta, hogy ennek nincs esélye.

Károlyi veszélyesnek és lehetségesnek tartja a Horthy-rendszer restaurációját, ezért elhiszi a kisgazda miniszterelnök, Nagy Ferenc elleni összeesküvési vádat. Úgy véli, hogy az általa nacionalistának és antiszemitának látott Veres Péter és Mindszenty József érsek egyaránt a reakciót képviseli. 1948 májusában mégis arra figyelmezteti Rákosit, hogy a főpapot le ne tartóztassák: "Kötelességem jelenteni, hogy igen komoly baráti körökben is komolyan számítanak 1949-1950 egy USA részéről jövő támadó háborúval... Ezt úgy képzeli az USA-i háborús párt (római katholikusok) előkészíteni, hogy a különböző országokban polgárháborúkat idéznek elő... Egy ilyen szenzációs lecsukatást épp arra használnának fel, hogy a közvéleményt felserkentsék a »szent« háborúra. Inkább veszítsünk el ma egy csatát, mint holnap egy háborút."

A párizsi követ Károlyi mind világosabban látja, hogy a szovjet fennhatóság nem egyeztethető össze a demokráciával. Amint Hajdú Tibor írja: "Jelentéseiben ritkán bírálta nyíltan a szovjet külpolitikát... de más követi jelentésekkel összehasonlítva rögtön feltűnik, hogy ugyanígy hiányzik a szovjet diplomácia dicsérete is." És jön Rajk László letartóztatása 1949 tavaszán. Ez vet véget Károlyi reményeinek. Semmit nem hisz el a koncepciós hazugságokból. Pedig ekkor már hetvennégy esztendős. Tudja, ha "hinne", hazatérhetne. Ám ő, az "áruló", aki 1919. március 21-én - ma nyolcvanhárom éve - állítólag önként adta át a hatalmat Kun Bélának, mindenekelőtt demokrata. És inkább vállalja az újabb - a végső - száműzetést.