Weingruber Ármin az 1870-es években veszi át a Kerepesi úton, a mai Rákóczi úton a Fehér Hattyú fogadó bérletét. Ott gunnyasztott ez a már akkor is vénséges épület a régi Nemzeti Színházzal szemben (a színház telkén most az East-West Center épülete ékeskedik). Az első adatot a fogadóról 1818-ból találtuk. Az évi négy pesti országos vásárra érkező kereskedők népszerű, olcsó szálláshelye volt a forgalmas főút mentén, igaz, a városfalon kívül, de a Hatvani-kapu tőszomszédságában. A színház felépülése sokat lendített a Hattyú látogatottságán. Munkácsy János Rajzolatok című lapjában már 1837-ben megjósolja az arculatváltást: "nehezen szimatolgatna rosszul azon speculans, ki ott, hol most tivornyázó cselédek s pórok kurjongatnak, a Fehér Hattyuban pompás nagyszerü kávéházat nyitna, melly színház közelében olly szükséges, mint kert közelében a kút..." 1839-ben lezajlik egy nagyobb szabású átépítés, melynek során a fogadó valóban kávéházzal is bővül. A hely szelleme azonban egyelőre nem változik lényegesen, mert Frankenburg Adolf 1844-ben ezzel kecsegteti az olvasót az Életképekben: "Mondják, de mint bizonyosat még nem állíthatjuk, hogy a fehérhattyu-fogadós is megszánja szép barátnéit, a külvárosi mosogatónékat, s kedvökért mint taval vasárnaponként tánczestélyeket fog rendezni. Tudva van, hogy ezen bálokat mindig a legfesztelenebb vidámság a borbély- és mészároslegények ezen annyira kedvelt eleme jellemzi: növeli a bálnak érdekét még az is, hogy az idén a szelindekek és komondorok többé be nem bocsátatnak a terembe, hanem számokra külön hely lesz a konyha közelében elrendelve." A mészároslegényekkel versenyt polkázó szelindekek és pörgő cselédszoknyák után kapkodó komondorok szívmelengető képe aztán lassan elhalványul: a fogadó kiváló szállodások, a Glück család tulajdonába kerül. Negyven esztendővel később már elegáns, üvegfalú szaletli várja a tágas udvarban étkezni kívánókat. A sok híres hajdani vendég közül megemlíthetjük Dérynét, Kossuth Lajost, Podmaniczky Frigyest, s a hírhedt tiszaeszlári vérvád koronatanúját, a nyomorult kis Scharf Móricot, apjával együtt, akiket a fogadós - vagy épp bérlője, Weingruber Ármin? - a Dohány utcai hátsó kapun kellett, hogy kiszöktessen a felbőszült tömeg elől, miután szálláshelyük kitudódott.

Weingruber a fogadó mellett, a Treichlinger-féle házban (a mai Rákóczi út 10.-ben, amely kétszeri emeletráépítés után nyerte el mai méreteit) bérelt még egy helyiséget: a kis kávéháznak mind- össze két ablaka volt, de olyan igényes berendezése, hogy csodájára járt a város. Hamar oda is szokott a Nemzeti Színház sok művésze, akik nemegyszer jelmezben szaladtak át egy csésze híresen jó feketére, s éveken át szelíden tűrték, hogy Jani, az öreg biliárdmarkőr (a játék felügyeletével megbízott pincér) őket is, mint minden vendégét, irgalmatlanul és válogatás nélkül letegezze.

Az "öreg Hattyúnak" becézett Weingruber Ármin két fia mindent megtanult az apai házban, ami a vendéglátásról megtanulható. Márkus az 1880-as évektől Bécsben kamatoztatta tehetségét: öccsére hagyta a Kerepesi úti közönséget, és megnyitotta a császárvárosban a későbbi híres művészkávéházat, az Arkaden-Cafét. Ignác maradt Pesten, de - felfülelve az idők szavára - 1891-ben áttette székhelyét a körútra.

Ez az üzlete, ahová e jókora kerülővel visszaérkeztünk, voltaképp nem vált igazán híressé. Nem volt se nagy, se hangos, se hivalkodó berendezésű. Vendégkörének összetételéről a mindentudó Tábori Kornél egyetlen utalása tudósít: ő 1915-ben "sportsmanek közös tanyájaként" emlegeti. Nevére viszont érdemes figyelnünk: a tulajdonos Edison nevét húsz esztendővel korábban tűzte a cégérre, mint hogy a nagy feltaláló - Fodor István mérnök unszolására - 1911-ben átrándult volna Bécsből Budapestre.

A kávéháznevek fiatal kutatója, Havas Péter nemrégiben számba vette, hány üzletet is neveztek el Pesten a történelem, az irodalom, a politika jeleseiről. Az élő és holt nagyságok java része persze magyar volt: István király, Mátyás király, Bercsényi, Rákóczi, Werbőczy, Kossuth, Deák Ferenc, Andrássy, Wekerle mellett hét író, egy festő - Munkácsy - és egy zeneszerző - Liszt Ferenc - érdemelte ki ezt a tisztességet. Külföldi jelesség is akadt azért néhány: a Terézvárosban kávéházat kapott Napoleon (a hírhedt zengerájt Lulu néven becézték, nem a ház homlokzatán ékeskedő "nagy" Napóleon, hanem az 1852-től 1870-ig uralkodó, szabados erkölcsű Charles-Louis Bonaparte, azaz III. Napóleon után), de ebben a megtiszteltetésben részesült Dreyfus kapitány, a hazaárulással ártatlanul vádolt francia zsidó katonatiszt és védőügyvédje, Ferdinand Labori is, Theodore Rooseveltről pedig 1910-ben, abban az évben neveztek el kávéházat, amikor az amerikai államférfi európai körútján hozzánk is ellátogatott. Az Edison kávéház ebből a szempontból kilóg a sorból: az egyetlen a sok közül, amelyik a technikai fejlődés kortárs óriása előtt hajtott fejet. A derék kávésnak remélhetőleg megadatott a tisztesség, hogy kezet szoríthasson a feltalálóval...

Weingruber neve - mondjuk el végre - nem a körúti kávéház jóvoltából vésődött örökre a szívekbe. Ássuk csak elő emlékezetünk mélyéről az amerikai nótából Zerkovitz Béla szövegével pesti népdallá lett slágert! "Ujjé, a Ligetbe\' nagyszerű, ujjé, a Ligetbe\' jó, cirkusz, mozi és ringlispíl, Wampetics, Weingruber és a Gerbeaud..." Hát igen. Ez volt az a kávéház - becsületes és hivatalos nevén a Székesfővárosi Pavilon -, amelynek a puszta említésére is felsóhajtott mindenki. Weingruber Ignác 1897-ben, a millenniumi őrület csillapodtával vette bérbe a hatalmas nyári helyiséget. Harmincnégy esztendős volt ekkor, ereje teljében és nemcsak szaktudás, de már komoly gyakorlat birtokában. Egy kései méltatója szerint a kerthelyiség "a bécsi Prater-beli Erstes, Zweites és Drittes-Kaffehaus előnyeit egyesítette magában". Kétezerötszáz vendéget tudtak egyszerre kiszolgálni jegeskávéval, málnaszörppel, sörrel, fagylalttal és mindenféle más üdítő finomsággal. "Márványasztalai előtt korzózott az európai kontinens legszebb asszonynépe, itt hajtották gyönyörű paripáikat a pesti színpad csillagai: Küry Klára, Pálmay Ilka. A mágnásvilág itt ficánkoltatta minden reggel és délután a legszebb telivér lovakat, s a Víztoronyig hajtottak a bécsi gumirádlerekkel méltán versenyző eleganciájú pesti kétfogatosok. Külön költészete támadt ennek a ligeti kávéháznak: kabarédalok, költemények vették szárnyukra, karcolatokban találkozott az ember minduntalan a »Weingruber nevével. A pesti élet egyik kifejező színfoltja lett." Katona- és rendőrzenekar szórakoztatta a nagyérdeműt, s a gondos szakembernek még az aprónép szórakoztatására - és a mamák vagy a nevelőnők némi fogyasztással megaranyozott pihenőjére - is volt gondja: a kávéházhoz játszótér tartozott, ahol külön felügyelő vigyázott a gyerekekre...

Weingruber ennek a kávéháznak a vezetőjeként vívott ki kollégái körében is olyan megbecsülést, hogy a kávés ipartestület elnökévé válasszák. Nem sokáig bírta, elég volt a két üzlet, a háború - 1915-ben lemondott. De arcképe ott függött az ipartestületi székház falán a szakma többi nagyságának portréi között. (1949-ben ez a panteon szőrén-szálán eltűnt, az utolsó darabig. Megsemmisítették? Ellopták? Raktárban porosodik valahol? Ki tudja?) Weingruber Ignác szerencsére nem érte meg a legrosszabbakat. Az öreg Hattyú öreg fia 1941 júliusában, hetvennyolc évesen meghalt. Az egész városnak könny szökött a szemébe.