A kormány szerint egy év első pillantásra ezer forintot, egy emberélet négyszázezer forintot ér. Amikor a kabinet elfogadta a szépkorúak jubileumi juttatásáról szóló programot, egyszersmind értéket is adott a megélt éveknek: száznak százezer forintot. És amikor gyorssegélyként négyszázezer forintot utalt ki a monori vonatbaleset áldozatául esettek családjainak, voltaképp meghatározta egy hozzátartozó elvesztésének pénzben kifejezett értékét (vagy legalábbis annak első részletét). Persze erősen leegyszerűsítve. Az élet értéke ugyanis nem mérhető. Mégis mérik.

Az általánosan elfogadott nézet szerint az élet közgazdasági értéke annak a pénzösszegnek felel meg, amelyet a társadalom hajlandó arra fordítani, hogy egy ember életét várhatóan megmentse. Ha tehát - példának okáért - tízezer ember egy évben 500 dollárt hajlandó fizetni azért, hogy a kockázatközösség egy tagja olyan ellátást kapjon, amellyel tovább élhet, akkor az élet értéke ötmillió dollár - mondja Simonovits András, a Magyar Tudományos Akadémia Közgazdaság-tudományi Intézetének tudományos tanácsadója.

Statisztikailag: 400 millió. A statisztikai emberi élet Magyarországon 2004-ben 350-400 millió forintnak felelt meg - derül ki Adorján Richárd Az emberi élet értéke. Egy rendhagyó közgazdasági kérdés magyarországi vizsgálata című PhD-dolgozatából. Csakhogy a statisztikai egyén nem egyenlő az emberrel. Ahogyan Adorján Richárd mondja: a statisztikai ember nem létezik, nem létezett, s nem is fog létezni. Ebben az esetben a társadalom pontosan egy megmentett, de kilétében nem ismert életet értékel. Azt a pénzt kell összeadni, amit a populáció tagjai külön-külön fizetnének azért, hogy elkerüljék a mindenkire egyenlően kis valószínűséggel leselkedő, de biztosan bekövetkező egy halálesetet. Amikor azonban életek megmentéséről beszélünk, az ember nem a statisztikai élet értékére gondol, hanem az egyénre, aki akár ő is lehetne.

A közgazdászok szerint az ember arra törekszik, hogy kiadásai az adott árak és a jövedelme mellett egyensúlyban legyenek bevételeivel. Az állam a beszedett adókból és járulékokból visszaad a lakosságnak - a többi között nyugdíj, közoktatás, egészségügyi ellátás formájában. Mindezek alapján elvileg mindenkihez hozzá lehetne rendelni egy meghatározott értéket - csakhogy az ember nem mindig cselekszik racionálisan, és nem közgazdasági képletek szerint hozza meg döntéseit.

Simonovits András példákat hoz arra, mennyire nem lehet az élet értékét általános képlet alapján meghatározni. - Néhány éve egy barlangszerencsétlenség áldozatának kimentésére 50 millió forintot áldoztak, míg az M1-es autópálya felújításakor egy kilencmillió forint értékű óvintézkedés elmulasztása - egy oldalra terelték a forgalmat, de a sávok közé nem tettek elválasztót - kilenc ember életébe került. Az egyik ember élete megért ötvenmillió forintot - másoké egymilliót sem.

A kutató szerint nem létezik olyan szám, amely megmondaná, mennyit ér egy ember, és mikor érdemes megmenteni vagy halni hagyni - annak ellenére, hogy az egészségügyben kidolgozott módszertan áll rendelkezésre a minőségi életév értékének a meghatározására (lásd keretes írásunkat!). Ennek alapján lehet maghatározni a statisztikai ember életének értékét is.

Kevesebbet ér az idős ember? Adott személy életét azonban a gyakorlatban másként mérik: a peres ügyekben a bíróságok rákényszerülnek ennek meghatározására. A kártérítési ügyekben Magyarországon nincs egységes bírói gyakorlat. Amikor

egy baleset vagy orvosi műhiba miatt pert indítanak, az emberi élet értéke a tárgyalótermekben általában milliókban mérhető. Az újszülöttek és az idős, beteg emberek élete olcsóbb, a még aktív, eltartásra szoruló hozzátartozókat maguk után hagyó, viszonylag fiatalon elhunytaké valamivel többet ér. Mondjuk nyolc-tízmillió forintot. Az igazság kedvéért meg kell jegyezni, hogy a megítélt összeg az utóbbi néhány évben folyamatosan nő.

A bíróságnak viszonylag egyszerű dolga van, amikor egy mások hibájából bekövetkezett halál esetén a könnyen számszerűsíthető következményeket kell számba vennie. Például azt, hogy mennyibe került a balesetet szenvedett áldozat ruházata, mennyibe a temetés. Ennél már bonyolultabb annak megítélése, mit jelent a családnak a kieső kereset. Alapelv, hogy a hátramaradottak - a házastárs, gyermekek, esetleg a segítségre szoruló szülők - életszínvonalában ne következzen be jelentős törés. Ennek érdekében általában havi járadékot állapítanak meg, ám a kiugróan magas, havi többmilliós elmaradt jövedelem kompenzálására akkor sem köteleznek senkit, ha a bevételt dokumentumokkal igazolják. Ráadásul igencsak kérdéses, hogy például egy munkabaleset esetén a cég képes-e fizetni, s egyáltalán fennmarad-e addig, amíg felnő egykori foglalkoztatottjának az árvája.

Ugyanakkor könnyen lehet, hogy az elhunyt más módon is hozzájárult a család megélhetéséhez; ha kitapétázta a lakást, gondozta a jószágokat, karbantartotta a családi gazdaság gépeit, a halála után ezt mással kell elvégeztetni. A bíróság persze mindezt nem mérlegeli, legfeljebb az a kérdés, van-e, aki állja a cechet. Morbid kijelentés, de "szerencsés" esetnek tartják, ha valaki közlekedési balesetben veszíti el a hozzátartozóját, mert a biztosítók fizetőképességével általában nincs baj (ha mégis, van közös kockázati alapjuk), és a hátramaradottak a havi akár több százezres járadékot is megkapják. Máskor viszont - például egy gyilkosság áldozatának hozzátartozói esetében - marad az állami mankó: az özvegyi nyugdíj és az árvasági ellátás, ami a veszteséghez képest alamizsna.

A peres ügyekben a legnagyobb bizonytalanságot a nem vagyoni kár jelenti. Azt kellene ugyanis megállapítani, hogy egy hozzátartozó elvesztése mit jelent pénzben kifejezve. Mennyibe kerül a fájdalom, mennyibe az, hogy a gyerek nem számíthat már az apjára vagy az anyjára. Az iskoláztatás költségeit nagyjából ki lehet számolni, de egy szülő, gyermek vagy házastárs elvesztésének nincs reális "ára".

A "tarifát" tehát az ítélkezési gyakorlatnak kell kialakítania. A bírák azonban - legalábbis a fejlettebb országokban praktizáló kollégáikhoz képest - szűkmarkúan mérnek: a veszteséget legfeljebb három-négy-ötmillió forintra taksálják. Hárommillió forintot kapott például az a nő, aki egy orvosi műhiba miatt a lányát veszítette el. Egy félrekezelt és emiatt elhunyt asszony férjének ugyancsak hárommilliót ítéltek meg, míg a gyermekeknek négy és fél milliós fájdalomdíjjal kellett beérniük. Az emlékezetes műegyetemi tűzben életüket vesztett tűzoltók szülei hét-nyolcmilliót kapnak.

A helyzet fonákságát mutatja, hogy a bíróság a 2006. őszi zavargások egy résztvevőjének esetében a háromnapos jogtalan fogva tartásért egymilliós kártérítést tartott méltányosnak. Máskor meg csaknem egyesztendős előzetes letartóztatás miatt ítélt ugyanennyit. Ez önmagában is abszurd, de még elképesztőbb a helyzet, ha figyelembe vesszük: egy gyermek elvesztéséért éppen annyi kártérítés járhat, mint háromszor három nap jogtalan elzárásért.

Bár az életbiztosítások esetében kézenfekvőnek vélnénk az élet értékének a meghatározását, a hazai gyakorlat egészen mást mutat. Magyarországon a biztosítók szolgáltatásának mértékét jellemzően nem a bekövetkezett kár nagysága határozza meg, hanem a biztosító és az ügyfél állapodik meg a biztosítási összeg mértékében.

Nincs matematikai egyenlet.

A biztosítók egyetlen területen kényszerülnek az élet értékének meghatározására: a kötelező gépjármű-felelősségbiztosítás kártérítési rendszerében. Ha egy autós balesetet, s ezzel halált vagy tartós rokkantságot okoz, az érintett biztosítónak ki kell számolnia, hogyan fejezhető ki anyagiakban az elveszett élet vagy az életminőségben bekövetkezett változás. Míg néhány európai országban előre meghatározzák, hogy adott esetben - halál, különféle rokkantsági fokok vagy egyéb sérülések esetén - mennyit kell fizetnie a biztosítónak, Magyarországon minden társaság maga döntheti el, mit vesz figyelembe, és mekkora összeget állapít meg.

Ennek ellenére a hazai cégek gyakorlata nagyjából megegyezik: a biztosítók igyekeznek komplexen vizsgálni az adott élethelyzetet. Ennek fontos része, hogy az érintett mekkora havi jövedelemmel rendelkezik vagy rendelkezett, figyelembe veszik foglalkozását, korábbi egészségi állapotát, életkorát, családi állapotát és még egy sor más szempontot - állítja Kocsis István, a KÖBE kárrendezési igazgatója.

Ha valaki egy balesetben elveszíti az egyik lábát, nem mindegy, hogy ülőmunkát végzett, vagy fizikai tevékenységet folytatott. Halál esetén a biztosítók fedezik a temetés költségeit, de számolniuk kell a kieső jövedelemmel és a családtagok nem vagyoni kártérítésével is, amelynek meghatározása összetett kérdés. Minden eset más és más, nincs olyan matematikai egyenlet, amellyel a kártérítés mértékét egyszerűen meg lehetne állapítani. Kocsis szerint a hazai biztosítók minden esetben a megegyezésre törekednek, s az esetek túlnyomó többsége így is zárul le.

A rendes biztosítóknál az egyeztetés tulajdonképpen a szerződés megkötésekor elkezdődik: az ügyfél és a biztosító a szerződésben határozza meg az élet értékét. A kockázati életbiztosítások esetében a cél általában az, hogy a kedvezményezett, akiről a biztosított anyagilag gondoskodik - házastárs, gyermek - ne kerüljön szorult anyagi helyzetbe az illető halálával. Kockázati biztosítást gyakran kötnek azzal a céllal, hogy a hitelfelvevő halála esetén az örökösök mentesüljenek a kölcsön megfizetése alól, de fedezetet nyújthatnak a temetési költségekre vagy az örökösödési illeték kiváltására is.

Nálunk is létezik már néhány olyan megtakarítási jellegű életbiztosítás, amely igyekszik tükrözni az ügyfél életének "anyagi értékét", azaz jövedelemtermelő képességét - vagyis kieső jövedelemtermelő képességét, tartozásainak, kötelezettségeinek értékét, a halálozás kapcsán felmerülő kiadásokat. Általában azonban nem ez a jellemző. Itthon az életbiztosítások nem az ügyfél életének "értékét" mérik, hanem fedezetet nyújtanak valamire (például lakáshitel esetén még fennálló tartozásra) - vagy befektetési, előtakarékoskodási céllal kötötték őket. A haláleseti biztosítási összegként történő (tehát a biztosításban összegyűlt megtakarításokat kiegészítő) kifizetés az esetek zömében csupán egy-kétmillió forint. Ám a szakemberek szerint ez nem azt jelenti, hogy a magyarok ilyen kevésre tartanák saját életüket. Inkább arról van szó, hogy nem szívesen foglalkozunk halálunk gondolatával. Túl hidegek a számok.

Három módszer a mérésre

Az egészségügyben is közgazdasági módszerekkel próbálják meghatározni, mennyibe kerül az emberélet. Három eljárást alkalmaznak, a gyakorlatban általában a QALY-nek nevezett költségszámítást használják. Ez közvetve méri az élet értékét, és elsősorban azt számolja ki: mibe kerül egy minőségi életév megnyerése az adott kezeléssel.

Az életkereset módszer szerint az élet pénzbeli értéke annak jövedelemtermelő képességétől függ: az egyén annyit ér, amennyit a jövőben keresne - inflációval korrigálva. A módszer problémája, hogy az emberi élet értékét kortól teszi függővé. A fiatal jövőbeni keresete általában több, mint az idősekké. További gond, hogy a nők, vagy a hátrányos helyzetű csoportok fizetése általában alacsonyabb. Így e szerint az ő életük kevésbé értékes lenne.

A fizetési hajlandóság módszere szerint az élet annyit ér, amennyit az illető hajlandó fizetni azért, hogy mérsékelje a leselkedő veszélyeket. E megközelítés problémája, hogy a gazdagok többet lennének hajlandók fizetni ugyanezért. E módszert használva az emberi élet pénzben kifejezett értéke általában akkora értéket kap az Egyesült Államokban, (egymillió dollár körüli összeget), amennyit az amerikai bíróságok szoktak megítélni a nem vagyoni kártérítések körében a vétlen áldozatok hozzátartozóinak.

A QALY szó szerinti magyar fordítása: a minőségi életévekre standardizált életévek száma. A módszer azt igyekszik mérni, hogy mennyi jót tesz ez embernek az orvosi kezelés és mindennek mekkora a költsége. Abból indul ki, hogy ha egy betegnek lenne választási lehetősége, akkor inkább egy rövidebb, de egészséges életet élne, vagy fájdalmakkal terhelt hosszabbat. Vizsgálható, hány fájdalommal terhelt évet lenne hajlandó valaki feláldozni azért, hogy életét teljes egészségben élhesse le. Ha például valakinek egy kezelés két évvel hosszabbítja meg az életét, de életminősége csak 50 százalékos lesz az egészségesekéhez képest, akkor kétszer 0,5 vagyis egy minőségi életév lesz az illető nyeresége. Minden egyes kezelésre meg lehet állapítani, hány minőségi életévet nyerne vele a beteg. Az a kezelés lesz a hatékonyabb, amely olcsóbban ér el egy életév-nyereséget. Magyarországon 2004 óta elvben valamennyi újonnan befogadott gyógyszerrel kapcsolatban el kell végezni ezt a költséghatékonyság vizsgálatot. De készült ilyen elemzés például a PET-CT vizsgálatokról is. (D. A. N.)

Újszülött, babakötvénnyel