A sodródás ellen
Közös csapdában
Nem vagyok sem szociológus, sem etnológus. Cikkemet gondolkodó állampolgárként írom. Közismert tényekből indulok ki.
A múlt század közepéig a romák a többségi társadalmon kívül, de vele szimbiózisban éltek. Csereviszonyban álltak a többség tagjaival, akik hasznot húztak foglalatosságaikból. Ha őket nem is, szolgáltatásaikat elfogadták.
A többség és a kisebbség közti hagyományos munkamegosztást a magyar társadalom modernizálódása aláásta. A roma népesség azonban megkésve s ezért súlyos induló hátrányokkal kapcsolódott be a modernizáció folyamatába. Ezt a szocialista iparosítás és téeszesítés kényszerítette ki, egyfelől felszámolva a romák megszokott létmódjának alapjait, másfelől tömeges keresletet támasztva szakképzetlen segédmunkások iránt. A roma férfiak nagy része bekerült az ipari proletariátus legalsó rétegébe. Ott azonban túlnyomó részük meg is rekedt.
Ez kiszolgáltatta őket a rendszerváltást kísérő válságnak. A szocialista nagyipar összeomlása mintegy másfél millió munkahelyet temetett maga alá. Először és legnagyobb arányban a - gyakran távoli vidékekről ingázó - segédmunkásokat sodorta el.
Tartós foglalkoztatásra a mai Magyarországon jószerivel csak annak van esélye, aki megfelelő szakképzettséggel rendelkezik. A romák kezdő hátránya iszonyatos; s ráadásul az általános végzettségi szint gyors emelkedése közben kellene ledolgozniuk.
Aki a lemaradást nem tudja behozni, annak számára nem marad más, mint a mélyszegénység, nyomorúságos túlélési stratégiáival. Segélyért folyamodni; alkalmi feketemunkát vállalni; a kiterjedt rokonságba kapaszkodni; uzsorakamatra kölcsönt fölvenni; jobb híján a máséhoz nyúlni.
A mélyszegénység állapota nemcsak emberhez méltatlan: veszélyes is. Feszültséget gerjeszt a társadalom alá szorult kisebbség és a többség között. Aki segélyben részesül, más igények elől veszi el a közpénzeket. Aki feketén dolgozik, a legális munkavállalók piaci helyzetét rontja. Aki uzsorás hálójába kerül, bűnözőkhöz továbbítja a dolgozó emberek adófilléreit. Aki lopni kényszerül, onnan vesz el, ahonnan tud.
Nem mindenki roma, aki ebbe a helyzetbe szorul, és nem minden roma szorult ebbe a helyzetbe. De aki romának születik, sokszorosan nagyobb eséllyel találja magát ilyen helyzetben, mint nem roma kortársa.
Ez az állapot mindenkinek rossz, a többségi közösségek is szenvednek tőle. Nagyobb távlatból tekintve jól látható, merre kellene tapogatózniuk. Kisebbség és többség közös érdeke, hogy a roma népesség felzárkózzon az általános társadalomfejlődéshez. Ehhez oktatási, településfejlesztési, szegregációellenes programok kellenek.
Közelebbről, a többségi közösségek szemszögéből nézve mégsem kézenfekvő, hogy a helyi közösségek azt támogassák, ami hosszabb távon érdekükben állna.
Először, még ha belátják is, hogy a romák térbeli elszigetelése csak növeli az országos bajt, külön-külön mind abban érdekeltek, hogy mások legyenek a befogadók, mások viseljék az együttélés terheit. Még ha belátják is, hogy a roma gyerekek iskolai elkülönítése országos kárt okoz, külön-külön mind abban érdekeltek, hogy ne az ő gyerekeik járjanak vegyes osztályba. Még ha belátják is, hogy a "segély helyett munkát" jelszónak csak ott van értelme, ahol munkahelyek létesülnek, saját erőből nem tudnak gazdasági fellendülést produkálni szűkebb pátriájukban. Még ha belátják is, hogy a "munkateszten" olyanok is fennakadhatnak, akik számára létkérdés a segély, a nagyvonalúságtól semmit nem remélhetnek, a szigorítástól viszont megtakarítást.
Másodszor, nem könnyű eljutniuk e belátásokig. Abban a világban, melyet belülről ismernek, segélyre szorulni megalázó, a pénzt elszórni szégyen, a más kertjéből lopni bűn. Azt a világot, ahol a megaláztatás, szégyen és bűnösség bélyegét viselő tettek alternatívái nem láthatók, kívülről nézik. Kívülről annyit látni belőle, hogy "ők" nem a "mi" normáink szerint élnek.
Ez részint elidegenít és félelmeket ébreszt, mert érthetetlen s ezért kiszámíthatatlan. Részint felháborít. Vannak normák, melyek rendszeres megsértésével együtt élünk: sok iparos nem ad számlát, sok orvos hálapénzt fogad el. De amit "mi" tipikus esetben nem teszünk, annak megcselekvését "nekik" sem nézzük el.
A félelem a másik ember okozta veszély felnagyítására hajlamosít. A felháborodás erkölcsi ítéletté nemesíti a rövidlátó önzés parancsát. Akkor is büntetésre ösztökélhet, amikor a szankció mögött nincs is más érdek, mint a moralizáló indulat.
"Aki nem dolgozik, ne is egyék."
Ha a többségi társadalom tagját látjuk a mélyszegénység normái szerint élni, nem jutna eszünkbe: na persze, hiszen magyar. Ha azonban a társadalom alá szorult ember roma is, könnyen magyarázzuk életmódját azzal, hogy cigány.
Innen már csak egy kis lépés odáig, hogy a cigány ember élete nem ér annyit, mint a magyar ember uborkája.
A helyi és az országos érdekek összehangolatlansága egyfelől, az etnikai elfogultság és előítélet másfelől teszik oly nehézzé a többségi közösségek számára, hogy saját erejükből azt az utat válasszák, mely a kisebbség felzárkózásához vezet. Marad a látszatmegoldás: a kisebbség megrendszabályozása, elszigetelése, kiszorítása.
Ám ez hosszabb távon senkinek nem jó. A költségek, melyeket senki nem akar megfizetni, végül mindenkire visszahullnak. Növekszik a romák lakóhelyi elszigeteltsége. Többségük városi gettókba és zárványtelepülésekre szorul, hagyományos cigánytelepekre, tiszta cigány falvakba, faluvégi cigánysorokra. Oda, ahol a legkevesebb a munkalehetőség. Gyerekeik jelentős része cigány iskolába vagy elkülönített cigány osztályba jár. Térbeli és iskolai szegregálódásuk növeli annak valószínűségét, hogy segélyre szoruló felnőtt legyen belőlük. A segélytől való megfosztás kétségbeesett tettekre kényszeríti őket. Ha a többségi társadalom ellenségként kezeli a romákat, előbb-utóbb az ellenségévé válnak.
Radikalizálódás
Emlékszik az olvasó a Rádió utcai romák történetére? A székesfehérvári Rádió út 11. alatti, lebontásra ítélt szükségszállás jogcím nélküli lakóit az önkormányzat 1997-ben konténerekbe akarta zsuppolni; végül - a tiltakozások hatására - felajánlott harmincmillió forintot, hogy abból oldják meg a lakók elhelyezését. A városon kívül, természetesen. A megye települései felbolydultak. Több helyen fenyegetéssel, élőlánccal tették lehetetlenné a megvásárolt ingatlan birtokbavételét. A jobboldali ellenzék kormánypárti provokációról beszélt. A köztársasági elnök, a kormányfő hallgatott.
E cikk szerzője akkor azt írta, hogy az állam némasága veszélyes. Bátorítja a jogsértőket, és megerősíti a romákat abban, hogy a közhatalom nem az övék (is), hanem a velük szemben ellenséges többségé. Jó darab ideig - látszólag - nem fog történni semmi, jósoltam, mert a roma népesség társadalom alá szorult csoportjai végtelenül elesettek, felfelé igyekvő tagjai pedig féltik bizonytalan státusukat. Néhány évtized múlva azonban fel fog lépni a roma népvezérek új nemzedéke, akik azt mondják majd, hogy nem a magyar államtól kell egyenlő jogokat követelni, mert ez soha nem lesz a romák állama. A megoldás: roma önvédelem, Roma Power (Roma jogok, magyar érdekek. Népszabadság, 1997. december 23.).
Bevallom, tíz évvel ezelőtt nem jutott eszembe, hogy még mielőtt a kisebbség az állam ellen fordulna, a többséget képviselő polgármesterek, helyi önkormányzatok dobnak kesztyűt a közhatalomnak. Pedig gondolhattam volna rá. A cigánytelepen, cigánysoron élők nyomorúságát a többségi közösség is megszenvedi. Ha nem lát kiutat szorult helyzetből, a többség is háborogni kezd. S jóval több eszköze van elégedetlenségének kifejezésére, mint a kisebbségnek.
Tavaly decemberben a Magyar Gárda több mint háromszáz tagja fekete egyenruhában, zárt alakzatban végigmasírozott egy kétezer lelket számláló falun, Tatárszentgyörgyön. Vezetőjük "cigánybűnözésről" értekezett, a cigányok elkülönítésére szólított fel, és kijelentette, hogy a gárda megvédi a magyar állampolgárokat a bűnözőkkel szemben. Az első gárdajárást követően több etnikai konfliktusoktól sújtott településre hívták be az egyenruhás menetelőket.
A gárda kihívóan bitorolja a közhatalmi szervek jogát a kényszerítésre és a kényszerrel való fenyegetésre. Akik behívják, tisztában vannak ezzel. Ezért hívják. Úgy érzik, az állam nem képes vagy nem akarja megvédeni a biztonságukat. Nem bíznak a rendőri intézkedés, az ügyészi vizsgálat, a bírósági tárgyalás és ítélet jogállami procedúráiban. A tettesekkel azonosított etnikai csoport megfélemlítésében, megfegyelmezésében hisznek. A vendéglátó önkormányzatok többnyire jobboldaliak. De a joguralom elleni lázadás nem a jobboldal kiváltsága. A szerencsi kistérséghez tartozó Monok önkormányzata május 21-én országos hírre tett szert két nyíltan törvénysértő rendeletével. Május 23-án a szerencsi kistérség tizennyolc polgármestere - köztük számos szocialista - nyilatkozatot adott ki. Az időzítés üzenete félreérthetetlen: ha azt akarjátok, hogy visszatérjünk a törvényesség útjára, változtassátok meg a törvényt.
A tüntető törvényszegés rést üt a jogrenden. De a jog uralmát az is aláássa, ha a kisebbség megregulázása törvényes keretek közt zajlik. A joguralom nem pusztán annyit jelent, hogy a törvényt általában betartják. Azt is magában foglalja, hogy a törvényes hatalom mindenkivel egyenrangú polgárként bánik. Mindenki számít, mindenki egyenlően számít.
A monoki polgármester és társai nem így gondolják. Nem a térség lakosainak összessége nevében beszélnek, csak a többség nevében; nem az együttélés mindkét közösséget sújtó gyötrelmeiről számolnak be, csak a többség sérelmeiről; nem a mindkét közösség számára előnyös megoldásokat keresik, hanem a kisebbség ráncba szedésének módozatait. A segélyből élő romák az ő leírásukban közpénzre vadászó paraziták, akikkel így is kell bánni.
Mint minden támogató intézménynek, a szociális segélynek is vannak nem kívánt mellékhatásai. Jó esetben fönntarthatóvá teszi a céltalan tengődést. Nem teremti meg a munkába állás feltételeit. Vissza is lehet élni vele. De akinek a rászoruló kínjai is fájnak, óvatosan bánik a szigorítással. Minél szigorúbb teszthez kötik a segélyt, annál nagyobb a veszély, hogy a puszta megélhetésükben fenyegetett emberek is fennakadnak rajta. S akit nem zárnak ki a jogosultak közül, azt is zaklatás, megszégyenítés sújtja.
Aránytalan terhet zúdítanak a legelesettebbekre azért, hogy az adóképes többség egy kicsivel kevesebb indokolatlan kiadásra kényszerüljön.
Nagyon keveset tudunk arról, milyen lehet a kitaszítottság és megbélyegzettség állapotát romaként megélni. Egy valamiben azonban biztosak lehetünk. A romaellenes radikalizálódás maga után fogja vonni a romák radikalizálódását. Az etnikai viszonyok végzetes elfajulása felé sodródunk.
Országos politika
Ezt a folyamatot csak országos szintű cselekvés állíthatja meg. Az államnak kell programot - és a program megvalósításához eszközöket - kínálnia, mely a közös csapdából kivezet. Az államnak kell gondoskodnia a helyi konfliktusok kezeléséről. Az állam szerveinek, s az államot kormányzati és ellenzéki pozícióból ellenőrző pártoknak kell egyértelművé tenniük, hogy a "cigánykérdést" nem szabad és nem lehet a roma kisebbség rovására megoldani.
A gárda megalakulását a Fidesz - ha vonakodva is - elítélte, ám a gárdajárásokról hallgat. Sokáig a kormány is tétlenkedett. Bár tavaly augusztusban a miniszterelnök kemény szavakkal ítélte el a gárdaalapítást, a masírozásokra csak hónapokkal az első után reagált, s akkor sem szólította fel a rendőrséget közbelépésre. Ebben azóta történt változás. A rendészeti miniszter kimondta, hogy a gárdajárás törvénytelen, és kilátásba helyezte a rendőri fellépést. Meglátjuk, vajon a szavakat tettek követik-e.
Nehezebb lesz szembefordulni a szociális segélyek elleni lázadással. Részint azért, mert ebben a kormánypárt bázisa is aktív szereplő, részint pedig azért, mert a szellemet maga a kormányfő engedte ki a palackból.
A történet nem májusban és nem Monokon indult, hanem február 26-án, az Akadémián tartott kormányfői előadással. A beszéd az adóreformról szólt, csak mintegy mellékesen említette meg a szociális segélyezési rendszer nem kívánt hatásait. A segélyezés mai rendje olyanokat is visszatart a munkától, - mondta a miniszterelnök -, akik ha akarnának, tudnának dolgozni.
Ez a kitérő kétségkívül nem a hallgatóság kedvéért került a szövegbe, hanem az elégedetlenkedő vidéki polgármestereknek üzent: morgolódásuk értő fülekre talál. Ők pedig vették a lapot. Két szocialista polgármester március 3-án levelet írt a kormányfőnek, kérve a szociális segélyezés szabályainak szigorítását. A levélhez negyven további településvezető csatlakozott. Március 11-én Gyurcsány zárt körű megbeszélésen fogadott egy csapat polgármestert. Itt megerősítette, hogy a kormány "munkára ösztönző" segélyezési szabályokra szeretne áttérni, s ehhez a meghívottak javaslatait kérte. Munkaügyi minisztere útján a szerencsi nyilatkozat iránti rokonszenvének is hangot adott.
Gesztusaival minden bizonnyal a népszavazás körüli politikai válságot próbálta kezelni. Az akadémiai előadás időpontjában már tudni lehetett, hogy a kormány elbukja a referendumot; a polgármesteri találkozó időpontjában már a bukás méretei is ismertek voltak. Az MSZP felbolydult. Hogy a mozgolódást leszerelje, Gyurcsány sietve engedett különféle befolyásos szocialista körök - köztük a segélyezési rendszerre panaszkodó önkormányzati vezetők - nyomásának. Azok pedig kóstolgatni kezdték, meddig terjed az új keletű készségesség. Mire eljött a nyár, a miniszterelnök kénytelen volt elismerni, hogy a folyamat, melynek elindulásánál bábáskodott, "felerősítette a szegény- és cigányellenes hangokat". Mégsem fordult vissza.
A higgadt helyzetértékelés megkívánja, hogy szögezzük le: a monoki példát viszonylag kevesen követték, és tény az is, hogy a gárda szolgálataiból a vegyes lakosságú településeknek csak egy csekély hányada kért. Van némi ok a bizakodásra. Még teremthető közvélemény a jogállam és a polgárok egyenlősége mellett, hogy a mindenkori kormányra ne csak a jogállam és az egyenlőség ellen forduló csoportok nyomása nehezedjen.
Az elmúlt időszak kísérletei azonban rossz csillagzat alatt indultak el. Az egyik kezdeményezés a Demokratikus Chartába próbál újra életet lehelni. Sokan nehezményezik, hogy az új chartát maga a kormányfő hirdette meg. Én tovább mennék. A charta felhívása "a nemzeti közösség szétesése" elleni küzdelemre szólít föl, szerintem helyesen. Ám a szétesés tüneteit egyetlen okkal magyarázza: a jobboldal a nemzetet önmagával azonosítja, míg politikai vetélytársaitól megtagadja a legitimitást. Csakhogy a "nemzeti közösséget" nem kizárólag az veri szét, hogy az egyik politikai oldal kétségbe vonja a másik jogát a választók képviseletére. A szociális segélyek ürügyén zajló hangulatkeltés is kikezdi - hogy csak egy cikkem témájába vágó példát említsek. A keresztény-nemzeti jobboldal mindenki másnál nagyobb politikai felelősséget visel az intolerancia és az erőszak elharapódzásáért, de a segélyezés ügyében nem az övé a fő felelősség. Súlytalanná teszi "a mindennapi kirekesztés, rasszizmus és a terjedő erőszak" elleni tiltakozást, hogy a charta felhívásának egy szava sincs a baloldal felelősségéről.
A másik kezdeményezés - a Tarka Magyar - civil szervezetektől indult el, és távol igyekszik tartani magát a pártharcoktól. Nyilatkozata "az erőszak és kirekesztés minden formáját" elítéli. Azonban, szemben a charta felhívásával, nem nevezi meg az erőszak és kirekesztés által fenyegetett csoportokat, melyek védelmében fel akar lépni.
Nekem úgy tűnik, a Tarka Magyar leplezetlen pártellenessége ugyanarról a tőről fakad, mint szemérmes hallgatása arról, hogy "az erőszak és kirekesztés" áldozatai ma elsősorban romák, melegek és bevándorlók. A jobboldali értelmiség - tisztelet a kivételnek - nem emelne szót a cigányellenesség, homofóbia, idegengyűlölet ellen; a jobboldali pártvezetők nem vennének részt egy olyan menetben, melyet egyebek közt a Háttér Társaság a Melegekért és a Roma Polgárjogi Alapítvány fémjelez. Aki ma Magyarországon előítélet sújtotta kisebbségek mellé áll, annak számolnia kell vele, hogy egyedül maradhat a balliberális értelmiséggel és politikai vezetőivel. Ez szerencsétlen helyzet, nem könnyű kezelni. Ám azon a módon biztosan nem lehet, hogy kiüresítik a meghirdetett demonstráció üzenetét (hátha így a jobboldali érzelmű polgár is eljön), és felszólítják a pártvezetőket, maradjanak távol az eseménytől (hátha így a baloldali politikus is otthon marad). Súlytalanná teszi "az erőszak és kirekesztés minden formája" elleni tiltakozást, hogy a tarkák kitérnek a politikai állásfoglalás elől.
A chartás nemzedék tisztában van vele, hogy a demokrácia, a jogállam és a kisebbségekkel szembeni tolerancia ügye politikai ügy, és vállalja az állásfoglalást. De sajnos hanyatlóban van az a képessége, hogy miközben elkötelezi magát, a saját oldalához is kellő kritikával viszonyuljon.
A tarkák nemzedéke mentes a chartások közt gyakori politikai elfogultságtól, de máris cipel egy másik elfogultságot: a politikaellenességét. Abban a tévhitben ringatja magát, hogy hathatósan szembeszállhat az intoleranciával, miközben fölébe emelkedik a politikai ellentéteknek, melyek a parlamenti pártokat és szellemi közegüket megosztják.
A chartások húszezer felvonulót vártak. A tarkák százezret. Mindkét kezdeményezés négy-ötezer embert tudott mozgósítani. Nem kellene eltűnődni a tanulságokon?
Megjelent júliusban egy fotó a szikszói gárdagyűlés ellen demonstráló romákról. Az első sorokban kopaszra nyírt, izmos férfiak. Feszült készenlétben néznek farkasszemet a gárdisták védelmére felsorakozott rendőrökkel.
