Lesújtott rám az ismeretlen szörnyűség
Éppen mentem valahova, nem emlékszem hova és miért, a pulzusom egyszer csak az egekbe emelkedett, olyannyira, hogy majd kiszakadt a mellkasom. Rettenetesen megijedtem. Azt hittem soha nem lesz vége, pontosabban mindennek vége. Biztosra vettem, hogy abban a pillanatban meghalok. Szörnyen nyugtalanított a dolog, de nem maradt időm a gondolkodásra, mert pár nap múlva újra lecsapott rám. A szívem egyszer csak megállíthatatlan zakatolásnak indult. A folyamat megállíthatatlan tűnt, halálfélelem lett úrrá rajtam. A szívem egyre erősebben és gyorsabban vert, remegni kezdtem és patakokban folyt rólam a veríték. Azonnal hazavágtattam és a kimerültségtől kifulladva végigaludtam a délutánt.
Valami baj van velem! Talán szívbeteg vagyok? – találgattam magamban. Pár nap "pihenő" után, amikor éppen aktuális ügyeimet intéztem, ismét lesújtott rám az ismeretlen szörnyűség. Eszemet vesztve rontottam be háziorvosomhoz. – Kérem, foglaljon kint helyet, várja ki a sorát – förmedt rám, amikor feltéptem az ajtót. A folyosón fel-alá járkáltam. Rettegtem, hogy nem élem meg, hogy bejussak. Az őrület határán voltam. Kezem-lábam remegett, már teleizzadtam a ruhámat, mire bejutottam. - Valami nagy baj van, biztos szívbeteg vagyok, érzem, meghalok – hápogtam. Nem vett komolyan. - Magának semmi baja, csak kicsit felment a pulzusa – mondta somolyogva, majd kitessékelt azzal, hogy próbáljam magam valamivel elfoglalni, és nem képzelegni mindenféle betegségről. Teljesen le voltam forrázva. Szörnyen megalázva éreztem magam. Nem vagyok hipochonder!
Állandó szorongás lett úrrá rajtam. Rettegtem, hogy újra lecsap rám. Egyszer azon kaptam magam, hogy figyelem a pulzusomat, és éreztem, ahogy egyre feljebb és feljebb megy. És egy-egy dobbanás ki is hagy! Sírógörcs jött rám. Éreztem, hogy nem vagyok ura a helyzetnek. Amikor otthon voltam, nem volt semmi. Amikor azonban elmentem otthonról, és egyre távolodtam a jól megszokott házaktól, azon nyomban rám tört. Többször is félbeszakítottam az utamat, amint elindultam hazafelé, minden rendbe jött. A pulzusom lelassult és lassacskán megkönnyebbültem. Egyre kevésbé volt kedvem és merszem elmenni otthonról. Teljesen bezárkóztam. Ha feltétlenül ki kellett mennem, akkor megkértem valakit, hogy kísérjen el. Ha ugyanis nem voltam egyedül, nem történt semmi. Mindenhova kísérettel mentem. Egy idő után azonban nyilvánvalóvá vált, hogy ez így nem mehet tovább. A családom nem értette, mi történik velem, és én sem. Tudtam, hogy segítségre van szükségem.
Elkezdtem kutakodni az interneten, és rátaláltam a szörnyre: pánik. Kinéztem egy pszichológust, akihez már kész diagnózissal érkeztem. - Azt hiszem, nekem pánikbetegségem van – mondtam határozottan. Amikor kijöttem az első foglalkozásról, megkönnyebbültem. Lehullt az álarc a rémről. Végre tudtam, hogy mivel állok szemben. De azt is tudtam, hogy hosszú és keserves küzdelem áll előttem.
Gyógyszert írtak fel, amit ilyen esetekben szokás. Reményekkel telve váltottam ki a gyógyszert és még aznap bevettem az első adagot. Az orvos figyelmeztetett, hogy csak pár hét múlva lesz hatása a gyógyszernek. Az első hét maga volt a pokol: naponta többször is volt rohamom. A helyzet odáig fajult, hogy már egyáltalán nem mertem egyedül maradni, annyira úrrá lett rajtam a rettegés. A gyógyszerszedés kezdeti időszakában ugyanis a gyógyszer felerősíti azokat a tüneteket, amelyek miatt tulajdonképpen felírták. Próbáltam ezt észben tartani, de nehezen ment. A második hét vége felé aztán csökkentek a rohamok és a rettegés is.
Hetente kétszer jártam a pszichológushoz. Megismertem a pánik mechanizmusát, ám annak irracionalitása felfoghatatlan volt. Tulajdonképpen én magam idézem elő azokat a rohamokat, amik megkeserítik az életemet. Ezt bizony nehéz volt elfogadni. A pszichológus gyakorlatokat írt elő: menjek ki egyedül az utcára. Tegyek először egy kört a ház körül. Majd menjek messzebb, aztán még messzebb. A próbák többször is kudarcba fulladtak és a rossz beidegződéstől hajtva hazamenekültem. De tudtam, hogy folytatnom kell, bármennyire is nehéz. Mindig hatalmas örömmel tértem haza egy-egy sikeres „gyakorlat” után. Elmentem, kétutcányira! Rémes, hogy ennek kell örülnöm, de tény. A pszichológusom minden egyes alkalommal megkérdezte, hogy egyedül jöttem-e. Hetek múltán boldogan jelenthettem ki, hogy igen egyedül jöttem a metrón, két megállót!
Egyre mozgékonyabbá váltam. Megtanultam azokat a technikákat, melyek elterelhetem a közeledő rohamot. Ám nem volt teljes az örömöm, hiszen tudtam, hogy még csak az út elején járok. Csak egy bizonyos körön belül tudtam mozogni, messzire nem. Csak egy járművel tudtam utazni, többel már nem. Csak egy bizonyos távolságig tudok elmenni, tovább nem. Ha tudtam, hogy közelben van valaki, aki „segíthet”, akkor el tudtam menni. Ha tudtam, hogy a közelben van kórház, akkor el tudtam menni. Az útjaimat hihetetlen tervezés előzte meg, többszörösen is bebiztosítottam magam. A telefon pedig létfontosságúvá vált számomra. Ezzel kérhetek segítséget, ha frászban vagyok.
A pszichológushoz csak fél évig jártam, utána már nem engedhettem meg magamnak. Nem volt rá pénzem. Utána a helyi pszichiátriai gondozóban kellet feliratnom a gyógyszert, ahol az asszisztens sajnálkozó tekintettel tett pecsétet az adagomat biztosító receptre. Az orvost csak néha láttam, ha éppen kint beszélgetett az asszisztenssel. Tőlem nem kérdezett semmit. Tőle nem várhattam semmit. Bár már korántsem volt olyan tragikus a helyzet, mint a kezdetekkor, elkelt volna a segítség. Egyedül maradtam a küzdelemben, egyedül kellett kiiktatnom az életemből a pánikot.
Két év elteltével még mindig nem tudtam lerakni a gyógyszert. Egyszerűen még nem mertem, még nem álltam készen. Mankók nélkül nem ment. Még mindig megkérdeztem szeretteimet: ugye be lesz kapcsolva a telefonod! El tudlak érni? Még mindig nem sikerült kiölnöm magamból a félelmet, ami mélyen belém fészkelte magát. A téves beidegződésektől szabadulni tán a legnehezebb. Az idő múlásával azonban egyre kevésbé uralták gondolataimat az oly masszív rémképek. Egyre több idő telt el nélkülük, ha elő-elő is bukkantak, akkor is már csak halványabb formában. Ha rámtört a félelem, azt már kezelni, sőt megállítani is tudtam. Egyre több rohamkísérletet tudtam így elcsendesíteni és minden egyes "sikeres" rohammentés után újabb és újabb muníciót kaptam a következő küzdelemhez. Mert ez bizony küzdelem, hosszú küzdelem.
Ma már csak egy rémkép, nem is emlékszem mikor tört rám utoljára. Hogy végleg kiiktattam-e az életemből, magam sem tudom.
Lejegyezte: Lopes Elvira
