- Dob vagy a basszus?
- Nekem a basszus, van is otthon basszusgitárom. Meg néha vissza szoktam élni a zenészbarátaim türelmével, és felkéredzkedem egy-egy nagyobb színpadra, általában fesztiválokon. De azért ez egy másik pálya, ezzel komolyan kellene foglalkoznom. Teljesen autodidakta módon tanultam: az osztályunk zenekarában kinéztem magamnak a basszusgitáros posztot úgy, hogy életemben nem volt hangszer a kezemben. Aztán karácsonyra kértem egyet, és mikor a gitáros kilépett a zenekarból, azonnal bejelentkeztem. Bekerültem, és szép lassan megtanultam. Mondjuk azt: kedves amatőr lettem, aki egy-egy dal erejéig elhiszi, hogy profi.

- Kinek van irodalmi igényű dalszövege?
- Ez a pontos megfogalmazás: irodalmi igényű. Ez alkalmazott műfaj, a dalszövegek azért születnek, hogy elénekeljék. Elsőként Bereményi Géza jutott eszembe, pont nemrég hallgattam meg tőle újra, azaz Cseh Tamástól a Levél nővéremnek című albumot. Elképesztő, ahogy Géza néhány dalfoszlányba évtizedeket belesűrít: „Apa kalapját fejembe nyomva megyek, egy telken átvágva a megálló felé veled"... Lovasi Andrásnak, Kiss Tibinek, Ákosnak és Bérczesi Róbertnek a Hiperkarmából is irodalmi igényűek a dalszövegei. De nem szabad elfelejteni, hogy ezek azért hullámzanak, vannak jobbak és gyengébb minőségűek. Hogy melyek a fontosak, lehet, hogy csak 10-20 év múlva tűnnek elő az életműből.

- Mivel nyugtatod az alanyt, ha izgul a felvételnél, például: mit mondtál Harold Pinter drámaírónak?
- Nagyon tanulságos élményem volt ez. Egyrészt, lám egy híres ember, profi szereplő - író színész, politikai rendezvények szónoka - milyen ideges lett egy látszólag hétköznapi helyzettől. Másrészt, átlátni, mi a te felelősséged kérdezőként. Mikor Kőrösi András operatőr barátom a fülembe súgta, hogy nagyon izzad, technikai okokra hivatkozva leállítottam a felvételt. Azt javasoltam, hogy Pinter esetleg törölje meg a homlokát, mert erősen csillog az izzadtságtól. Meg persze elmondtam, amit úgyis tudott: bármit megismételhet, bármikor újra kezdheti a mondatot. Az első öt-tíz perc után feloldódott.

- Volt, aki nemet mondott?
- Mint annyi minden az életben, ez is az időzítésről szólt, kinek hogy férünk bele az életébe. Akadt, akinél több évbe telt, míg becserkésztük, például Bret Easton Ellist vagy Philip Rothot. Milan Kundera 25 éve nem adott televíziós interjút, nekünk sem. Nick Hornbynak meg elég hisztis periódusa volt. A legnagyobb írók amúgy ügynökkel dolgoznak, és a szálak sokszor összeértek, így a korábbi munka egyfajta referenciaként szolgált. V. S. Naipaulnál, aki Kertész Imre előtt egy évvel kapott Nobel-díjat, a felesége közölte, a férje nagyon beteg, rövid interjú lehet, ráadásul nem szereti a riportereket. Sőt, ha rossz lesz az első kérdésem, feláll és kimegy. Próbáltam felvenni a helyzetnek megfelelően az okos közép kelet-európai újságíró látszatát, de szerencsére egyáltalán nem volt vérszomjas. Annyira belemelegedtünk a beszélgetésbe, hogy a felesége állította le egy órával később

- Híradóznál?
- Soha. De tisztában vagyok azzal, hogy a híradózás a televíziózás talán legfontosabb területe. De nem tartom magamat híradós alkatnak. Talán a fegyelmezettség hiányzik belőlem. Nemrég a Mindentudás Egyetemének 16 részénél én voltam a konferanszié az előadásokon. Ki kellett állni, kis mappával a kézben, a megírt szövegtől nem lehetett eltérni. Kicsit szenvedtem tőle. A híradó a máról, a mostról és a pontosságról szól. Ami engem érdekel a televíziózásban az sokkal inkább jelenségek, történetek, témák körüljárása, minél érdekesebb kontextusba helyezése, és ez nem a jelen időről szól.