A bőr színe

Dús ébenfekete hajzuhatag, bronzsárga vagy éppen tejeskávé színű bőr, sűrű szempillafüggöny takarta szempár, karakteres jegyek az arcon. Amikor a jellemző különbségek nem a természet sokszínűségét jelzik, hanem stigmává válnak, melyek villogó felkiáltójelként éktelenkednek rajtad.

Megbélyegzetté válsz. Szabadulni tőle nemigen tudsz, örökké hurcolod. Már nem számít, hogy kik vagy mik vagyunk. Csak egy dolog számít, hogy mások vagyunk.

Most persze sokan felhördülnek, már megint az emberi jogokkal jövünk, és esélyegyenlőségért verjük az asztalt. Már unjuk kérem szépen, elég a nyavalygásból!

Most azonban nem a grandiózus, világmegváltó eszmékről van szó, hanem a kisebbségi lét hétköznapjairól. Apró, jelentéktelennek tűnő helyzetekről, az elutasítás napi gyakorlatáról: az utcán, a boltban, a játszótéren, az iskolában, a munkahelyen. Egy-egy becsmérlő kifejezés, undort és megvetést jelző grimasz, „szolid” távolságtartás, mely intézményesült kirekesztéssé fajul, vagy éppen egy dühödten lendülő kéz. Az elutasítás megnyilvánulásai, és színterei végtelenek.

Már gyermekként szembesítenek azzal, hogy nem vagy olyan, mint ők. Lassan ráébredsz, hogy egy jól behatárolható „massza” tagjaként néznek rád, akire valahogy mindig negatív tulajdonságokat ragasztanak. Galádnak, értéktelennek és alacsonyabbrendűnek titulálnak, csak azért, mert nem vagy olyan, mint ők. Az egyéni különbségek többé nem számítanak, irrelevánssá válnak. Nem lehetsz se szép, se csúnya, tehetséges vagy tehetségtelen, humoros vagy éppen unalmas. Mindez nem számít. Egy tulajdonságod van csupán, az a bizonyos.

A gépezet beindul. Az előítéletek generációról-generációra öröklődnek, a zsigerekig hatolnak. Csakúgy, mint az elutasítottság és kirekesztettség fojtogató érzése és napi élménye. Szimplifikált világba gyömöszölnek, melyben csak „mi” és „ők” vannak. Betonfal emelkedik közénk. A fal túloldalán pedig azon gyötrődünk, hogyan lehetséges áthatolni mindezen. Szinte lehetetlen. Van, aki harcossá és dühödtté válik, van, aki az öngyűlölet hamisságába menekül, s vannak azok, akik feladják a harcot és erejüket vesztve süppednek a reménytelenségbe. 

S egyszer csak azon veszed észre magad, hogy már egy pillantástól is kiver a veríték és legszívesebben elsüllyednél. Szégyenérzet lesz úrrá rajtad, még akkor is, ha tudod, hogy nem neked kellene szégyellned magad. Hiába, hisz már a zsigereidben van. Túlérzékeny vagy, hallod nem is egyszer.

Erről egy híres-hírhedt amerikai kutatás jut az eszembe. A vizsgálatban  résztvevőket egy szempont alapján osztották két csoportra: kék szeműekre és a többiekre (barna szeműek, latinok, afroamerikaiak). Ez utóbbi csoportot arra kérték a kísérlet vezetői, hogy bánjanak úgy a „kék szeműekkel”, ahogy azt velük szokták. A fordított helyzetben elindult a lavina. Kis idő múltán a „kék szemű” csapat tagjai azért sírtak és könyörögtek, hogy hagyják már abba: nem bírják tovább a becsmérlés és megalázás azon módozatait, melyet a „barna szeműek” művelnek velük, oly rutinosan.

- Mi az, hogy nem bírjátok? Nekünk nap, mint nap kell mindezt elviselnünk!

Cigány kislány rajzol az iskolapadban
roma kislány rajzol, Cigányok az Európai Unióban, Romák, Kaltenbach Jenő kisebbségi ombudsman (hátrányos helyzetben a kisebbségi műsorok),
Top cikkek
1
Érdemes elolvasni
NOL Piactér

Tisztelt Olvasó!

A nol.hu a továbbiakban archívumként működik, a tartalma nem frissül, és az egyes írások nem kommentelhetőek.

Mediaworks Hungary Zrt.