"Még szürkület volt, amikor a telefonom ébresztője megszólalt. Izgatottan keltem ki az ágyamból, készülődtem az első napomra a kórházban: végre nem csak elméletben, hanem gyakorlatban tehetem mindazt, amit eddig tanultam" - írja blogjában Nili.

Miközben a metrón zötykölődött, szinte forradalmi hangulatig tüzelte magát. "Nem tudjátok ti még, hogy kit engedtetek magatokhoz közel! Cigány létemre legyőzöm majd a rettegett orvostársadalmat, és megmutatom nekik, hogy mi is képesek vagyunk segíteni másoknak, és majd mi, majd én nem fogok elnyomni és megfélemlíteni másokat, hanem szeretni, tisztelni és gyógyítani fogok!"

A vajúdó szobákhoz csak mágneskártyával lehetett bejutni. "Csöngettem. Miután beengedtek, megkerestem a főnővért a Szülészeti osztályon és hatalmas lelkesedéssel jelentkeztem a munkára. Hosszan végigmért, feltett néhány informális kérdést, tett néhány degradáló megjegyzést az iskolára, ahonnan érkeztem, és utamra engedett" - számol be első a szülészeten eltöltött első napjáról Nili.

Az eszményített szülésznők a legkevésbé sem fogadták kedvesen. Egy részük köszönésre sem méltatatta, más részük gyanakvással kérdezte tőle: mit keres itt, miért jött ide és főleg: meddig marad. "Én őszintén válaszoltam: egyelőre két hétig, de hosszútávon gondolkodom, még legalább két és fél évig szeretnék maradni. Válaszomat hallva különös pillantást vetettek egymásra, majd beküldtek átöltözni a pihenőszobába, ahol volt egy kényelmes kanapé, asztal székekkel, hűtő, mikrohullámú sütő, és tartozott hozzá egy különbejáratú fürdőszoba mellékhelyiséggel: csak a dolgozóknak. Amikor magamra öltöttem a fehér ruhámat, máris különlegesnek éreztem magam: ranggal és tisztelettel öltöztetett fel. Amint kiléptem a szobából az egyik szülésznő gyorsan bezárta mögöttem az ajtót, és a nyakába akasztotta a vastag kulcscsomót" - olvasható Nili blogjában.