Ez a fajta sokáig él. Családtagjai és barátai gondoskodása óvja a külvilág felesleges zörejeitől, megcsinálják az adóbevallását, elmosogatnak ebéd után, felveszik helyette a telefont, ő pedig álmodozva és szívósan kutatva halad az útján, és hosszú regények tömegét termeli nyugodt dolgozószobájában.

Ezek a nagy, áldott mesélők: Dickens, Jókai, Tolsztoj. A másik fajta átkozott. Borzas fejjel, torz tekintettel, dúltan kacagva rázza gyűrött papírjait, részegen vagy bedrogozva kapkod-csapkod, mindenkivel megutáltatja magát, lop, csal, hazudik, öl, megőrül, szifiliszt kap, bebörtönzik, kivégzik, éhen hal vagy öngyilkos lesz; rövid életében rövid dolgokat ír, de azok sűrűek.

Ők a költők: Rimbaud, József Attila, Poe – és Francois Villon Párizsból, a középkori betörő, útonálló, gyilkos, kocsma-, bordélyés börtöntöltelék.

Feró vagyok, ez épp elég,

Párizs nevelt s az aljanép;

kötél lesz rajtam a nyakék,

s a fenekem a nehezék.

Igen, sajnos ez volt a helyzet, ezt akkor írta, amikor halálra ítélték. És hogyan képes az ember ezzel hülyéskedni? Bár a kedves olvasók közül is nyilván sokan voltak már börtönben, azt mégsem tudjuk elképzelni, milyen lehet a kivégzésünket várni. Illetve elképzelni még csak elképzeljük, de azt nem tudhatjuk, hogy tényleg úgy viselkednénk-e, ahogy most képzeljük, hogy viselkednénk, hiszen mindannyian állati módon szűkölünk a haláltól, és a félelmet színezik ugyan az értelmünk és a kulturális előírások, szóval az illem meg amit még tanultunk, de általában csak addig vagyunk hősök, amíg a helyzet nem igazi.

Azért mégis számít a kultúra, amiben felnövünk, márpedig Villon kora a halál kora, kultúrája a halál kultúrája. Ekkoriban a halál hétköznapi – az emberek egymás szeme láttára halnak meg otthon, betegségekben, csatákban vagy csak úgy –, és ünnepi dolog is: fametszeteken csontvázak és oszló hullák táncolnak, a templomokban levágott testrészeket imádnak, a köztereken megcsonkított tetemek lógnak, a külföldön elhalálozott előkelőket néha feldarabolják és kifőzik, hogy csontjaikat hazaszállíthassák, a költők hosszú verseket írnak, ahol a vigyorgó halál táncol paraszttal, lovaggal, főpappal és királlyal.

És ahogy az elmúlás benyomult mindenhova, úgy az élet meg a temetőkbe költözött. A párizsi Aprószentek temetője volt a legnépszerűbb találkahely; boltok működtek, örömlányok üzleteltek forgalmas útjain, jómódú emberek vad lakomákat rendeztek a sírok között – minden összekeveredett, szóval így már könnyebben értjük a viccet: Feri s francia vagyok én, Párizsban nevelt nyárra tél; nyakamon lesz majd a kötél, de súlyával seggem ítél. Volt némi esélye rá, hogy ez az ítélet enyhe lesz; több versében is említi, hogy szörnyen sovány, tehát nyilván könnyű is – a nőzéssel és ivással kombinált éhezés bizonyosan nem növeszti az ember fenekét.

Nagy szegénysége ellenére verses végrendeleteiben igen bőkezű: nem létező vagy romos birtokokat oszt szét, kifizetetlen számlákat, pereket, büntetéseket, zabigyerekeket, rengeteg kocsmacégért, melyeket diáktársaival loptak el, zálogba adott nadrágját, Ördögfing című elveszett regényét, ólmozott kockakészletet, tábla jeget a Marne folyóból. Viszont anyjának komponált egy báládot, amellyel az írástudatlan asszony imádkozhatott a Szűzhöz; és ezen a versen egyszerre sugárzik át saját istenhite és anyja iránti szeretete – egyszerre ima és elemi erejű költemény, amelyben politeista barbárként éljük meg a kereszténységet.

A többi örökös nem tette kirakatba, amit kapott, számunkra pedig élmény végignézni a népet Villon hagyatéki listájával. Az ismerősök persze jellemzik a szerzőt és a szerző életét: kocsmai csaposok, piaci ellenőrök, adószedők, jogtudósok, bankárok, egy törvényszéki kínvallató, kereskedők, rendőrtisztek, felcser, hóhér, borbély, Thibault, Orleans püspöke, aki legelőször lecsukatta, verette, megvasaltatta és rengeteg vizet töltetett bele –valószínűleg tölcsérrel –, Villon pedig fel volt háborodva a törvénytelenség miatt, hiszen ő nem az orleans-i, hanem a párizsi püspök joghatósága alá tartozott.

Szerepel néhány lecsúszott nemes és csavargó, a Kagylósok nevű bűnszervezet tagjai – néhány ügyükbe Villon is beszállt, így rabolták ki a Sorbonne teológiai fakultásának pénztárát. A rablások és betörések mellett és közben rendre véres verekedésekbe keveredett, egyszer egy papot is megölt, akivel részegen összevesztek egy nőn; az életnek ezek a gyors pillanatai pedig különféle börtönökben töltött lomha hónapokkal váltakoztak.

Feri vagyok és frankofón,

mert a szép Párizsban születtem;

és kiderül, mit nyom a seggem,

ha kötél lesz a nyakamon.

Optimista korszakaink igazán szörnyűek – ilyenkor fejlődésről és megváltó tudományról ábrándozunk, aztán egy világháborúval kiirtunk egy fél kontinenst –, ám ez semmi a középkor végi Nyugat pesszimista tébolyához képest. Templomi körmenetek fulladnak orgiákba, durva macsók hadvezért csinálnak egy parasztlányból, akit aztán – miután tényleg megveri az ellenséget –, az ellenség kezére adnak és elégettetnek; püspökök temetők lezárásával zsarolnak ki pénzt a lakosságtól, mindenütt bizalmatlanság és erőszak, de ha a piacon egy megszállott szerzetes prédikál, a dőzsölés, kapzsiság és galádság hirtelen csap át önsanyargatásba, jajgató-zokogó imába, pusztító böjtbe és virrasztásba.

Átmeneti kor, átmeneti állam, átmeneti háborúk, de azok folyamatosan; minden a feje tetején áll, egy egész évszázadra állandósul a káosz, szétrepedeznek az élet keretei. Nyilvánvalóan a Világvége közeledett, még szép, hogy imádtak rettegni a haláltól. Ma inkább letagadjuk. Nem otthon születünk, nem otthon halunk, a média vagy súlytalan tömegmészárlásos, vagy szirupos-heroikus halált füllent, mert ez kellemes nekünk. Ez a jobb, vagy ha rettegve imádjuk, mint régen? Villon válasza olyasmi, mint a Monthy Pythoné: idétlenül és kínlódva bár, de kiröhögi a halált saját magával együtt.

Ha az író boldog világot ír nekünk, ha ő maga is szalonképes, akkor normálisan nyilatkozik a sajtónak, meg lehet hívni a kastélyunkba, a politikusok is büszkék a társaságában, és az olvasó is kedveli. Azért döntsük el, hogy a saját életünk hazugságaihoz akarunk egy profi cinkost, aki kiszolgálja az énünk borzasztó részével szembenézni irtózó polgárt, vagy ha ugyan mi magunk nem is megyünk fejjel a falnak, merjük-e legalább regény, költemény, festmény, zene, klip, tánc, film által megélni a falnak menést. Ha merjük, akkor a konform életet is könnyebben megbocsátjuk magunknak és a szerzőnek: Villon is vendégeskedett az orleans-i hercegnél, és még udvarias-puncsolós verset is írt annak lányáról. Aztán ismét bordély, kocsma, börtön.

Francia és Ferenc vagyok,

Pontoise s Párizs ringatott;

seggem súlyát érzem, ahogy

nyakamat húzza a hurok.

Megúszta, mert a halált száműzetésre enyhítették – kitiltották Párizsból, és ettől kezdve nincs róla hírünk. Nyilván megölték egy elfuserált rablás során, vagy felakasztatta őt egy falusi bíró, éhen halt, elvitte a pestis vagy valami nemi betegség, de az is lehet, hogy egy förtelmes éjszakán, egy temetőben üvöltve-öklendezve számot vetett a sorssal, és másnap beállt mindenesnek a plébánoshoz, dolgozott, pénzt gyűjtött, vett egy kis házat a délvidéken, megnősült, gyerekeket nevelt, szőlőt kacsolt, soha, de soha többé egyetlen betűt le nem írt, elégedetten élte le maradék életét, és ha tudta volna, sem érdekelte volna, hogy most őt divatok és korok felett álló nagy költőnek, jó és hívő embernek tartjuk.

Vigyázzanak, mert nem magyarul írt, le kell őt fordítani – és nem mindegy, ki teszi.

Pisanello freskórészlete