Nagyítás
Privát az újságírók üdülőjéből ereszkedett alá, ahol az apjával nyaralt. Előző este külföldi tudósítókat hallgattak az üdülő bárjának teraszán. Ezek a fokozhatatlanul keserű férfiak Mozartot dúdoltak, Thomas Mannt citáltak fejből, és tudtak három-négy, itthon teljesen fölöslegesnek tetsző nyelven, ám cinizmusuk léptékével csak az alkoholizmusuké vetekedett. A sárga kastélyban állítólag a halbiológiát kutatták, bár Privátnak az évek során rögeszméjévé vált, hogy a limnológusok valójában egy titokzatos, ritka vérbetegséget tanulmányoznak a Balaton partján.
Limfociták és pulmonológia, ez a két félelmetes szó keveredett össze a tudatában. Dekadens ügy! Ráadásul a teniszpálya, ahová éppen belopózni készült, ismeretei szerint a Magyar Szocialista Munkáspárt felügyelete alatt állt. A Limnológiai Intézet egy része ugyanis pártüdülőként működött. Az épületeket nagyvonalú árkádsor kötötte össze, és senki sem tudta, hol húzódhat a Tudomány és a Munkásmozgalom titokzatos birodalmait elválasztó határvonal.
Privát a legnagyobb rejtélynek a park már-már metafizikai dimenziójú kihaltságát tartotta. Kutatónak és/vagy magas rangú kommunistának nyomát sem lehetett látni. Mintha valamennyien elpusztultak volna egy limnológiai katasztrófa következtében. A park megmagyarázhatatlan ürességét néhány év óta mégis értelemmel telítette a Tudósok jelenléte. Mészkőből voltak, egy férfi és egy nő, stilizált kapuk alatt várakoztak, testük durván faragott hasáb. Az arcok és a kézfejek viszont a halottakról levett gipszminták felületeinek finomságát idézték. Privátot felzaklatták a szobrok.
Semmi művészetre nem hasonlítottak, amit eddig volt szokás közterekre kiszerelni. Se a kerekded bronz huszárseggek, se a proletár beton vádlik normatív esztétikájának nem feleltek meg. Néma nyugalmukban, ahogy ott álltak a párás tóparton, volt valami ellenállhatatlanul melankolikus – sok mindennek látszottak, de talán kommunista halbiológusoknak a legkevésbé. A teniszpályán nem játszott senki. A mészcsíkok párhuzamosai érintetlenül vakítottak a délelőtti napfényben. Privát jobb híján falazni kezdett. Talán negyedórája gyakorolt, amikor a háta mögül megszólította valaki. Bondzsornó, mondta az idegen hang.
Privát megfordult. Magas, szőke fiú állt mögötte vadonatúj, hófehér teniszruhában. Panatta, Bertolucci, Barrazutti, Zugarelli, sorolta hangok nélkül Privát. Az olasz Davis Kupa-csapat. I quattro moschettieri. Pár év múlva megnyerik majd a salátástálat Pinochet Chiléjében, de ezt akkor még senki nem sejthette. Privát régebben a Honvédba járt teniszezni, teljesen reménytelenül és feleslegesen. Későn kezdte ugyanis a játékot. Életkora szerint serdülő volt, a tudása szerint kölyök, úgyhogy egyik edző sem törődött vele egyetlen másodpercig sem.
Órákon át falazott, magányosan, amíg egyszer meg nem unta az egészet. Az olasz az ütője mozdulatával kérdezte, van-e kedve játszani. Privát eltúlzott mosollyal bólintott. Gyere csak, muskétás, suttogta magában. Bemutatkoztak, majd mind a ketten azonnal elfelejtették a másik nevét. Az olasz láthatóan komolyan vette a dolgot, melegíteni kezdtek a jól ismert rítus szerint, alapütések a vonal mögül, felváltva röpték, majd a lecsapások, végül a szervák. Privátnak gyakorlatilag nem volt adogatása, nemhogy második nem, de első se nagyon.
Egy régi, kezeletlen vállficam miatt a karja elveszítette az erejét, amint a könyöke a feje magasságába emelkedett. Puhán átpofozta a labdákat, és megpróbálta valahogy túlélni a szerva-gémeket. Franciául számoltak, mert Privát azt tanult a gimnáziumban, amíg ki nem rúgták a csoportból. Az olasz monoton fantáziátlansággal, ám annál eredményesebben küldte egyik sarokból a másikba, mozgatta a pálya mélységében, kényszerítette folyamatos hibázásra. Mik lehetnek a szülei, kérdezte magától Privát, ahogy játék közben a fiú iskolázott fonákjait csodálta, kommunisták vagy limnológusok? Egyáltalán, hogy kerültek ide? Titkos küldetés? Vagy áttelepültek? Úgy döntött, a fiú legyen Togliatti unokája, és hívják a nagypapája után Palmirónak.
A limnológia mint szabadkőművesség, írta Adriano Panatta és Paolo Bertolucci. Esetleg Corrado Barrazutti és Tonino Zugarelli. Összejött azért a két szett alatt három gém,mert az olasz kábé negyven százalékon játszott, és unalmában elszórakozott néhány labdamenetet, Privát viszont élete legjobbját hozta, soha nem volt még ilyen összeszedett és invenciózus, és néhány pörgetett fonák egyenes elütéssel, ami semmiképp sem következett a játékából, sikerült pontokat szereznie. A végén, amikor a hálónál kezet fogtak, megmondta Togliattinak, hogy amit csinált, az egyszerre volt formidábl és mervejjőz. Az olasz fiú grimaszt vágott. Deszszertnek elárulta, hogy serdülő olasz bajnok volt két évvel azelőtt, de sajnos abba kellett hagynia, mert nem bírta a térde.
De ez az egész tulajdonképpen nem érdekes, gondolta negyven évvel később Privát. Amitől mégsem tudta ezt a délelőttöt soha többé elfelejteni, annak nem volt különösebb sportértéke, finoman szólva. Kétségbeesetten belekanalazott az olasz egyik tökéletes átemelésébe. A labda átszállt a drótkerítés fölött, és a közeli bokrok mellé esett. Privát ment érte, az íratlan szabályok szerint. Akkoriban a teniszt még fehér labdával játszották. Privát lehajolt, hogy fölvegye, és amikor fölegyenesedett, éppen az ellenfele szemébe nézett a kerítés túlsó oldaláról.
Antonioni, mondta az olasznak, a Nagyítás híres zárójelenetére célozva. Utólag sem könnyű megérteni, mi szükség volt erre. Talán föl akart vágni? Megmutatni, hogy itt is akadnak kultúremberek? Kilépni az arctalan edzőpartner szerepéből? Jelezni, hogy akár barátok is lehetnének? Szellemük egyenrangúságát demonstrálni a minden kétséget kizáróan bekövetkező vereség dacára? Az olasz fiú lassan bólintott, minden érzelem nélkül. Privát úgy gondolta, csak blöfföl, nyilván nem értette meg az utalást, mert ellenkező esetben minden emberi számítás szerint mosolyognia kellett volna. Enyhe fölényt érzett.
Blow-up, tette még hozzá, magyarázatképpen. Aránytalanul megörült, hogy ilyen gyorsan eszébe jutott az eredeti cím. Az olasz fiú megint bólintott, ezúttal háromszor is, aprókat és immár kissé ingerülten, mintha tudtára akarná adni, hogy nem hülye, és egyébként sincs semmi kedve elájulni attól, hogy ezek szerint a tajgán is eljutnak néha az emberek a moziba. Privát negyven év után is élénken fel tudta idézni a régi szégyent. Így utólag olyannak tűnt föl, mintha előlegbe kapta volna mindenért, ami azóta történt. Az összes hiábavaló igyekezetéért.
