– Mondja, kedves, nincs egy kesztyűje?

– Hát... tessék, vegye fel ezt, nekem van otthon másik. Gondolom, nehéz fogni a járókeretet hidegben, puszta kézzel.

– Az a baj, hogy vécére kell mennem.

– Várjon, megkérdezem itt a másoló szalonban, hátha megengedik…

– Megvár?

– Megvárom.

– Az öregasszony, a barátom anyja, ahol eddig laktam, külön háromezer forintot kért azér, hogy sok vizet fogyasztok, mer én a pisi után is mindig lehúzom a vécét. De elég volt, eljöttem.

– Nincs lakása?

– Hát, az nincs.

– Akkor mégis vissza kéne menni, most már fagy.

– Ki van zárva. Oda többet nem.

– Azelőtt hol lakott?

– A tizenegy kerületbe, a zöldbe. Ott ért a baleset is fél éve. Beleestem egy gödörbe, leszakadt a fél csípőm. Ekkora fémet raktak be. Az orvos be akart utalni Gyulára, utógondozóba, de ezek rábeszéltek, hogy menjek hozzájuk. Én meg azt gondoltam,

mégis családba leszek. Ötvenkilenc éves vagyok, még ne dugjanak elfekvőbe.

– Saját családja nincs?

– Van... egy fiam, Vácon dolgozik. A felesége megunta, hogy alig látja, visszaköltözött az anyjához a három gyerekkel. Pedig rájuk írattam a lakást, hogy elférjenek, én meg idejöttem Pestre albérletbe. Csak aztán nem tudtam fizetni. A fiam meg valahogy elszarta azt a lakást. Kölcsönt vett rá, vagy mit tudom én.

– Telefonálok valakinek, idejön egy segítő és...

– Isten őrizz! Senkibe se bízok. Láttam, amikor az a debella a szállón a ruhacsomagból a legjobb cuccokat magának tette el. És néha úgy beszélnek az emberrel, mint a kutyával. Mitől különb az ilyen? Csak mer’ ott strázsál az ajtóba? Ilyen állásra akárkit fölvesznek, nem nézik, hogy belül milyen.

– Azt hiszem, nincs igaza. Sokan segítik azokat, akik az utcán élnek, és őszintén jót akarnak.

– Maga is csak úgy beszél, mint a többi. Összecsípik az ujjukat, aztán jó meszszire eltartanak minket, és úgy bámulnak, mint a gombostűre szúrt lepkét. Életvitel, vagy mi a franc. Naná, viszem az életem, a kurva anyját. Már bocsánat. Cipelem.

– Nem akartam megbántani...

– Oké. A segítőknek se könnyű, tudom, sok az izgága ember, de velem mit szívóznak, hogy lejárt a tüdőpapírom?

– Ma este mégis el kéne mennie egy szállóra.

– Dehogy megyek! Tavaly télen letettem a vadonatúj csizmámat az ágyam mellé, mégse ölelhettem azt is magamhoz éjszaka, mint a táskámat. Reggelre hűlt helye volt.

– És miből vett új csizmát?

–Most is van pénzem. A betegség miatt hónapokig nem tudtam felvenni azt, ami innen-onnan jött, aztán összegyűlt. Ezek is azért hívtak magukhoz, hogy kicsalják tőlem. De ezt senki nem tudja elvenni, nézze csak, két nadrág van rajtam, az alsó melegítőnek a zsebébe tartom.

– Azért vigyázzon rá, ne nagyon mutogassa.

– Tudja, mire gyűjtök? Akarok venni egy lakókocsit. Az amerikai filmekbe lehetett látni, hogy olyanba laknak. Konyha is van benne meg franciaágy. Régen még jártam moziba. Dolgoztam még a Diplomata Boltba is, a Városház utcába. Nem kell, hogy működjön az a kocsi, csak leállítom valahova a kislányom közelébe és meg van oldva az életem.

– Kislánya?

– Fogyatékkal született, harmincegy éves, egy zalai otthonba van. Szép az arca. Engem is, ha maga látott volna húsz éve, összecsinálta volna magát, mint én az előbb a hidegtől majdnem.

– Nem akar beülni valahova melegedni?

– Van magának a telefonján internetje? Meghívom oda szembe a presszóba egy kávéra, mondom, hogy van pénzem, ne parázzon, csak nézzen nekem körül, hátha talál a hirdetések között egy jó lakókocsit.