Nemcsak a nemzeti, hanem a rendkívüli ügyek kormánya is a miénk. Miniszterelnökünk a tavaly márciusi hócsata óta különösen vonzódik a természeti jelenségek elleni küzdelemhez.

Az árvizet már nem hagyta Bakondiékra, mindenhol ő volt a legény a gáton, a honvédelmi és a belügyminiszter pedig a katasztrófavédelem vezetőjével együtt loholhatott mindig a nyomában. Akkor van igazán elemében, ha küzdhet az elemekkel, de az ónos eső már túlzás. Ezt igazán rábízhatta volna Bakondira meg Pintérre. Ennyire nem gondolhatja őket alkalmatlannak a feladatuk ellátására. Ha így haladunk, április elején már a záporesők ellen is kormányfői irányítással száll szembe a katasztrófavédelem.

Lenne pedig itt méltóbb feladat bőven, csakhogy a világ más, a magyar állampolgároknak az ónos esőnél nagyobb gondot okozó jelenségeivel szemben a miniszterelnök messze nem küzd most olyan erővel, mint a lefagyott utakkal. Mást ne mondjunk, itt van például a forintárfolyam. Azon ugyan már túl van, hogy ha jegybankelnököt lát, akkor átmenjen a túloldalra, de azért most eléggé benne hagyta a slamasztikában az általa az MNB élére álmodott Matolcsy Györgyöt. Aki most, a bajban olyan független tőle, mint amilyenné Schmitt Pál vált a plágiumügye idején. Dehogy szólna ő bele a köztársasági elnök és a jegybankelnök dolgába. Mi tagadás, nem is úgy ismerjük őt.

Az ónos eső az más. Pedig ha a győztes csapaton ne változtass elvet követi, akkor a forintot is Bakondiék alá rendelhetné, mint a szemétszállítást és a kéményseprést. Az is rezsitétel, nem? Kritikus árfolyamszint esetén szabad kezet adna a katasztrófavédelemnek, amely kijelölhetné a jegybankelnököt, és akár a terrorelhárítók állománya kétéltű járműveivel építhetné a lakosságot védő árfolyamgátat. Pintér újra átadná elnökének a most előkerült árvízi tollat, hogy beleírja és a kétharmad erejével egy délelőtt alatt az alaptörvényben rögzíttesse a forint árfolyamát örök időkre