A rezsicsökkentés a kormány választási propagandájának zászlajára tűzetett. A hónapok óta monoton módon sulykolt, gazdaságinak tetsző, de inkább kampánycélú mondatokat itt nem ismételném meg, nem sorolnám az árcsökkentés fenntarthatóságának, az ország energiafüggetlenségének és atomerőmű-építésének, mi több szuverenitásának problémáját is magába szippantó pró és kontra érveket; de még a közüzemi számlák kinézetére és színezésére vonatkozó szabályozásokat se, amelyek a villany- és gázszolgáltatókat a kormánypropaganda szócsövévé teszik. Ha a nagy-nagy célnak szánt gazdasági elemzéseket, de nem különben gyámoltalan cáfolataikat, vagyis a kampánykommunikációnak mondott szövegeket gondolatban lehántjuk a rezsicsökkentésről, nem marad más, mint a havonta kiegyenlítendő számlák kisebbedése.

Ez nem semmi. De nem szabadulhatni attól a gondolattól, hogy a háztartási kiadások némi csökkentése, és az ezekért folytatandó küzdelem mint „rezsiharc”, társadalmi távlatnak igencsak ösztövér. A közüzemek privatizációja sosem volt lelkesítő, a számlák emelkedése meg pláne nem. Egyetértően, bólogatva olvasom hát Alan Benett, a neves angol drámaíró a London Review of Booksban (már régóta mindig) az év első számában megjelenő naplórészleteit. Tavaly április 8-án ezt jegyezte fel: „Mielőtt a közműcégeket privatizálták volna, az ember készségesebben egyenlítette ki a számlákat, s nemcsak azért, mert lényegesen olcsóbbak voltak – és azok voltak –, hanem mert az ember aligha érzett kizsákmányolást. Most viszont, ahogy fizetem a vízszámlámat, minduntalan a túlfizetett menedzsmentre és a részvényesekre gondolok…”. Ahogy pontot tett a mondat végére, jött a hír Lady Thatcher elhunytáról, így aztán Alan Benett az alkalomhoz illő epitáfiumnak vette, amit leírt. 2013. november 8-án, értesülvén a börtönből kiengedettek pártfogói felügyeletének privatizációjáról, amit a részvényesek számára profitábilisnak hirdetnek, meg azt írja: „Sose izgattam magam a kapitalizmus miatt. Nekem ez csak egy szó volt. Nem úgy most”. Tudhatjuk, a privatizáció nemhogy nem csodaszer, de még jó célból is lehet rosszul csinálni. Alighanem Magyarországon az utóbbi történt. Ha tehát most a kormány ezen javítani tudna – tegye!

Ha azonban ezt szorult távlattalanságában fújja ekkora léggömbbé, miként ezt a rezsicsökkentés eszközével teszi, az hervasztó. Úgy tetszik, pártként, kormányként távlatot vesztett, hogy ilyen laposkás ügyön nyargal száz baj közepette. Meglehet, nem tudjuk, mik lehetnének a mozgósító távlatok. Nem szíveljük a kapitalizmust, de nem is jut eszünkbe semmi jobb.

Ha meg rámutat valaki, hogy mennyiféle kapitalizmus is van – választhatunk egyáltalán? –, akkor a Fidesz-kormány mintha valami liberalizmusmentes kapitalizmust áhítna, amely azonban távlatok helyett inkább csak a politikai tekintélyt melengeti. A régi nagy időkben, avagy az átkos múltban – lehet választani – a mindenkor mélyen átérzett sokféle bajra a politikai gyógyír olyan fogalmakban jelent meg, mint szabadság, polgárosodás, vagy szocializmus, egyenlőség stb. Ha majd köztársaság lesz, ha majd piacgazdaság lesz, ha majd jogállam lesz, ha majd demokrácia lesz stb., akkor jobban és emberibben élhetünk. A rezsicsökkentés harsogtatásából persze nem a magasztosság, fennköltség hiányzik. Minél inkább csatakiáltássá erősítik a kommunikációs éceszgéberek, annál szegényesebb.

Létezhet olyan kormánypolitikus vagy hívő, aki úgy vélné, hogy már minden átalakítandót átalakítottak, minden nagy bajt már elhárítottak, már csak a rezsicsökkentés hibádzik? Meglehet, van, aki így gondolja, de reálisabb ezt csak egy sikeresnek remélt kampányfogásnak venni. És mit mond minderre a kormány ellenzéke? Nos, mintha a kormány ellenzéke se látna ki száz bajunkból. Saját távlatosságának hiányában kényszeredetten – „elvileg”? – a kormány által hangoztatott céllal egyetért, csak más úton érné el: például a „nyílászáró szerkezetek” szigetelésével (ez a nyílászáró izé évtizedek óta használatos a maga szakszerűnek hangzó idétlenségével, ahelyett, hogy röviden ajtót-ablakot mondanánk).

Rezsicsökkentés vagy szigetelés? Egyre megy. A második világháború után Amerikában és Nyugat-Európában nagy előrelépések történtek. Az Egyesült Államokban alacsony munkanélküliség mellett (5% körül), igen alacsony inflációval (1-2%) az 1940-es évek végéhez képest az 1970-es évekre megduplázódtak a családi jövedelmek. Európában a jóléti állam a szabadság és egyenlőség történetileg addig ismeretlen kiegyensúlyozásával nem csupán gazdasági, hanem társadalmi csodát teremtett. Visszatekintve! Ugyanis korántsem volt egyetértő a lelkesedés, s nemcsak egy újabb világháború réme miatt, hanem az akkor felettébb riasztónak érzett elmagányosodás és technicizálódás miatt sem. Rüdiger Schafranski német írót idézem az Egy némethoni mester című könyvéből: „Az ötvenes és a kora hatvanas években kifejlesztettek egy katasztrófadiskurzust, amely békésen megfért az újjáépítés lendületével, a jólét élvezetével, a kis dolgokra vonatkozó, rövid távú optimizmussal.

A kultúrkritika hangjai komor mollban kísérték a prosperáló Németország egészséges serénységét”. Jobb résen lenni: lehet, hogy a pártok kampányában a távlattalanságot hiányolni nem más, csak a kákán is csomót kereső, rosszkedvű kritizálgatás? Manapság azonban nemcsak a „kultúrkritika” komor, hanem a serénység – már akinek munkája van – a társadalom túlnyomó többségénél nemhogy nem párosul érzékelhető előrelépéssel, de a nyomasztó mindennapokból se látszik kiút. Csak a nagyon gazdagok gazdagodnak, s oly mértékben, hogy az effajta gazdagodás képes szemfényvesztően megnövelni a statisztikai átlagokat. Az egyéni kilábalásra évtizedek óta a továbbtanulást javasolták, mára viszont – hangzik Amerikából – tele a padlás állást hiába kereső diplomások tömegével.

Ott tartunk, hogy a konzervatív Ferdinand Mount, aki valaha Thatcher asszony egyik tanácsadó testületét vezette, most a baloldali Guardianben a „new few”-ról, vagyis az „új kevesekről” írva azt feszegeti, hogy a demokrácia – mint a háború után – nem arra való lenne-e, hogy fékezze az egyenlőtlenség növekedését. De az ellenkezője történik Angliában is. Szóval, mintha máshol is, a saját száz bajok közepette, a távlattalanság kísértene. Az elnémult távlatfaggatók helyett megjelennek a rövid hatósugarú kommunikációs ötletadók, hogy „elkommunikálják” a távlattalanságot. Ha mással nem, hát a rezsicsökkentéssel. Itt tartunk.

FOTÓ: M. SCHMIDT JÁNOS